Tegnap kész kaland.
Megvan az a rettenetes tulajdonságom, hogy ha felkavar valami, teljesen lebénulok. Régi házban lakunk, a yale-t nem kell bezárni, mert aztán nem tudod kinyitni. Ráadásul a kapuhoz két, az ajtóhoz viszont egyetlen kulcs van, folyton meg kell beszélnünk, kinél marad, és az hol hagyja.
Nos, tegnap megbolygatott valami. Ema elment aerobikozni, én meg elkészültem, megbeszéltem magammal, hol kell hagynom a kulcsot, kiengedtem a yale-t, és betettem az ajtót magam mögött. Azonnal rájöttem, hogy súlyos hibát követtem el, pánikba estem – ez a másik remek jellemvonásom – , kopogtattam a házinéninél, aki azonban nagyothall, nyomogattam az ajtót, de természetesen hiába. Végül elmentem, mert abban az állapotban úgysem tudtam volna mást tenni.
Elvégeztem a dolgom a szerkesztőségben, megnyírattam a bajuszom meg a szakállam, aztán hazajöttem. Napközben kiterveltem, hogy azon az ablakon fogok behatolni, ahol a cicánk jár ki-be. A házinéni fia autószerelő, van egy kis műhelye, abban meg mindenféle félszárnyú székek: nem éppen csonkák, de azért bonkák. Elvettem az egyiket, hogy elérjem a párkányt, de alacsonynak bizonyult. Eszembe jutott, hogy van egy fémlétra, előkerestem. Valahogy feljutottam a párkányra, akkor viszont alig tudtam megkapaszkodni, hogy beereszkedjek. Finoman kitéptem néhány tipnit, ami a szúnyoghálót tartotta, és végre, nagy nehezen bent voltam.
Hát ilyen nem minden nap esik meg az emberrel, velem sem. A nagyobb baj az, hogy nem mindig adódik egy egész nap arra, hogy bénaságaimat helyrehozzam.
Pusztai Péter rajza