Kölcsey Ferenc: Imn (Himnusz Román nyelven)

1989 óta január 22-én ünnepeljük a magyar kultúra napját, annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le egy nagyobb kéziratcsomag részeként és jelölte meg dátummal Csekén a Himnusz kéziratát.

Tavaly decemberben a Magyar Országgyűlés január 22-ét hivatalos állami emléknapként a magyar kultúra napjának nyilvánította, hangsúlyozva: „Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye a nemzeti összetartozás egyik fontos sarokköve, a több mint ezeréves magyar államiság nemzeti jelképe.” Három kevésbé ismert dologgal kezdem. 1. Nemzeti imánk első sora – az Isten, áldd meg a magyart – nem felszólító mondat, amint azt többen is gondolják, hanem óhajtó mondat: kívánságot fejez ki. 2. A nemzeti jelképünkké vált költemény születésének 100. évfordulóját – mint állami rendezvényt – január 22. helyett június 10-én tartották Magyarországon. Tovább »

(Olaj, vászon, hegesztett acél, 40x40x80 cm)

– Fiam – mondta egyszer édesapám munka közben a suszterszéken –, ez a világ, úgy ahogy látod, isteni mértékkel mérve, egy kis tó, és mi benne föltámadásra váró szitakötők. Nincs benne semmi, ami értékesebb volna az életnél, és annak ablakánál: azon keresztül látjuk az időket.

Nem tudtam elképzelni az időket a „tavon” kívül, s megkérdeztem:

– A tó vizében nincs idő?

– Erre édesapám visszakérdezett:

– Ha kint süt a nap, bent nincs világosság? Tovább »

Te jó ég, már hat esztendeje nem gyakorolom a szakmát.
Ha gyermek volnék, most kellene kezdenem az iskolát.
Hat év tehát nem kevés. Ennyi idő alatt kiszikkadhat belőled az élet megszokott rutinja, ennyi idő alatt iskolaéretté cseperedhetsz. Tovább »

Berckben lovaskocsival akár több kilométert is megtettem az esőben, és miközben orcámon patakzott a víz, akár valami sikálásnak alávetett fajanszmaszkon, addig gutieren kinyújtóztatott testem többi része ott feküdt vízhatlan, durva ponyvával borítva, a lovaskocsi méretű meghitt sátorban, ahol örökké száraz meleg uralkodik, áporodott szénaszag és vastagon megkent hámok avas szaga terjeng. Tovább »

Armata ardeleană / Az erdélyi hadsereg
(Traducere de Csata Ernő)

Noi nu răzbim? Bem ne conduce,

Lider în a ne elibera!
Lucind-n față cu dor de revanșă,

Steaua din Ostrolenca. Tovább »

Álmom mindig szelíd, látomásom fölött ragadozók osztóznak,
Valami felsír bennem, véresen hullanak a tépett sastollak.
Odafönn meleg fény terül az égboltra, elfehéredik a csend,
Álmom mindig szelíd, de néha belehorkol a törvényt író rend. Tovább »

Jól vagyok, s ezt a túlélők nyugalmával és tárgyilagosságával írom. Régen, ahogy beültem az autóba, akkor az autóval együtt indítottam a rádiót, a zenét, de ma már inkább csendben szeretek lenni. Nincsenek missziós, megváltós, kihívásokat kereső gondolataim, nincsenek nagy ívű ambícióim, helyette konfliktuskerülés van, elfogadás, kiegyezésre törekvő együttműködés. Amint több van mögötted, mint előtted, ez természetes. Ráadásul a Covid is rám térdelt anno, szóval az idővel átértékelődtek a dolgaim. Tovább »

  Már a legelején kikéri magának a számára derogáló takarítónő kifejezést, amelyet lecserélek az alternatívaként felkínált bejárónőre.

  A megelőlegezett maximális érdemjeggyel indul ő is, mint mindenki egy – egy kapcsolatomban. Jegyadáskor csakis az eredendő tulajdonságainkkal való sáfárkodás eredménye a mérvadó. Ezen belül a pocskondiázás léte vagy nemléte döntően befolyásolja a jegyadást. Tovább »

Szatmári monitor – 2013. május 6.
Szerző: Hábel György, Budapest, 2013.

Petőfi szobor Kiskőrösön

Engedtessék meg nekem, hogy anyai ágon erdélyi rokonságom ismeretei révén Petőfi segesvári sorsáról írjak. Nagybátyámnak, Simonfy Ákos erdőmérnöknek az édesapja Bem József hadtestének tábori főorvosa volt. Bem tábornok rábízta Petőfit.
1990-ben hazalátogattam felvidéki szülőföldemre, és ennek során, a vonaton a velem szemben ülő magyar férfi látva, hogy budapesti gyorsvonattal érkeztem, megszólított, és beszélgetni kezdett velem a Petőfi Sándor sorsáról hallott rádióhírek alapján. Tovább »

Forró nyári napon történt egy mezőségi temetésen. A temetői beszédre kijelölt első két prédikátor olyan unalmasan beszélt, hogy a hallgatóság nagy része szétszéledt a temetőben, és lefeküdt vagy leült az árnyékba a halottak közé. Akkor jött édesapám. Aki nem ismerte, azt gondolhatta: mit akarhat ez az ember? Tovább »

 MOSONYI TAMÁSNÁL „a hegesztő pisztoly, a láng maga a szobrászvéső vagy a mintázófa. Ő ugyanis köracél vashuzalokból, huzalkötegekből készíti kompozícióit, melyeket hajlítja, égeti, vékonyítja-vastagítja, hol elvesz, hol hozzáad a kompozícióhoz valamit. Roncsolva épít.” (Lóska Lajos, művészettörténész)

Tamás Gáspár magyar író száz esztendeje, 1914. november 10‑én született Székelyudvarhelyen. 1978. december 13-án halt meg Kolozsváron.

Apa rettenetes és csodálatos életéről senki más nem fog megemlékezni, megteszem hát én.

Apa nem volt jelentős író. Nem volt nagy író. Azért írt, mert olyan nagy formátumú ember, mint ő, a magyar huszadik században csak művész lehetett, minden más ambíció alacsonyrendű volt, alárendelve a haszon vagy a hatalom szánandó követelményeinek. Szabad ember, jó ember csak művész lehetett, márpedig ő szabad ember volt, jó ember volt, ráadásul éles elmével, pazar humorral és ezerféle tehetséggel megverve. Kitűnően hegedült, nagyszerűen rajzolt és festett, félelmetes pókerjátékos volt (egy iskolai kiránduláson, a vonaton elnyerte a tanáraim összes pénzét, s amikor revansot adott, a félévi fizetésüket, persze elengedte az egészet) és virtuóz sakkozó, elképesztő volt kézügyessége és mechanikai, no meg matematikai készsége, még az enyémnél is jobb szövegmemóriája, magyar nyelvtudása egyedülálló – jellemző módon a Magyar Nyelvőr közölte róla a legelismerőbb tanulmányt – , elbűvölő társalgó és adomázó, raconteur és tréfamester, messze földön híres szerkesztő, kiváló színigazgató. Tovább »

Angyal – → Petőfi nem volt ~. Zseniális tehetségű ember volt, aki lehordta Vörösmartyt, mindent megtett, hogy Jókai ne házasodjon össze a szerelmével, gyűlölte Tompát. Kolerikus természet volt, egy rémes alak. Persze, milyen lehet egy →lázadó?

Arany – „Meg nem süvegelem senki száz aranyát” – olvasható egy Móra-történetben →Petőfiről. Ez azonban inkább kolerikus mivoltával függ össze, mint azzal az éteri tisztasággal, amelyet neki tulajdonítunk. Azóta sokan feltárták, mennyi mindent megtett, hogy felépítse azt a →Petőfi-képet, amelyben sokan ma is hisznek. Nem úgy vetette meg az ~-at, hogy nem érdekelte, hanem hogy még annál is jobban érdekelte, milyen ő maga, pontosabban az alkata, az idegei döntöttek helyette valamiképpen. Tovább »

Kiskoromban foglalkoztatott, hogy hol lakik az Isten, tizenévesen drukkoltam, hogy vegyen észre minden igazságtalanságot, és megbüntesse azt, huszonévesen  bűntudatom volt első házassági ajánlatom kikosarazása miatt. Tovább »

Ezer ölre vagyok idelenn a
Föld ölében,
Hol az ősi örök éj tanyázik
Vadsötéten.
A kis lámpa reszkető sugára
Félve néz a zordon éj arcára,
Mint a sasra a galamb.

Ezer ölre a virágoktól s a
Napvilágtol,
Ezer ölre! tán már a pokol sincs
Innen távol;
Vagy már benn is vagyok a pokolban?
Benne, mert a sátán háza ott van,
Ahol az arany terem. Tovább »

 Az irodalomba ő ültette át a nép nyelvét – írta a kétszáz éve született Petőfi Sándorról Illyés Gyula. Ha így van, érdemes megvizsgálni, hogy valóban az ő személye és a vele eggyé vált életműve fejezi-e ki azt, amit manapság is magyar néplélekként szokás emlegetni. Nem az irodalmi munkásságot elemző írást készülök elkövetni, hanem nagyon is aktuális, közéleti tartalommal telítettet. Tovább »

Mosonyi Tamás: Korpusz (Hegesztett acél, 250x150x60cm, Pécs, Kisdeindol-hegyhát dűlő) Fotó: Cseri László

,,Mosonyi Tamás munkáiban közös, hogy valamiféle átalakulást, mozgásfolyamatot mutatnak be.  Az átalakulás  kimerevített képkockái állnak össze formává. A befogadó egy átmeneti fázisban kapcsolódik be a folyamatba: az előzmények és az elkövetkező történések a képzeletére vannak bízva. Az így létrejövő szobrokban egyszerre láthatjuk a kiinduló formákat és a belőlük kialakuló új formavilágot. Mint amikor a bebábozódott hernyóból a megrepedt bábon keresztül látjuk előbukkanni, majd kirepülni a pillangót.

Egy digitális világ megállított pillanatának a tárgyiasulásai. Amikor a kilöttyenő folyadék megáll a térben és az időben, és mi körül is járhatjuk, ha akarjuk.” (Szlaukó László, képzőművész) Tovább »

Özönlenek a cikkek a halálod híréről, amit félve vártunk, mint gyakran a kérhetetlen bizonyosságok hírét, és az első óráktól látszik: az egész összefoglalhatatlan, mint minden, ami veled kapcsolatos.

Szerény bámulód voltam, s kezdettől fogva a szellemiséged olyan elbűvölő hatása alá kerültem, mint korábban csak Földes László intellektusa – és utána is nagyon keveseké – előtt, akiknek a barátságával nem tudtam betelni. Ezért is mondtam mindig azoknak, akiket racionalitásod, elméleti szigorod, iróniád, nem ritkán a szarkazmusod szintén lenyűgözött, de mögötte nem mindig látták meg a lélek világát, hogy „tulajdonképpen” milyen érző szívű, részvétteljes, gyengéd, barátságos, sebezhető ember vagy. Tovább »

A múlt század 40-es éveinek elején, a „kicsi magyar világban” történt, hogy az egyik székelyföldi kisvárosban az uraságnak fia született. Az örömhír másnapján nagyszabású vadászatot szerveztek, amelynek végeztével a boldog apa nem győzte az igen szapora koccintást a gyermeke egészségére. Alaposan megrészegedett, és egyre inkább ágaskodott benne a virtus. Az egykori frusztrációkat örökös nyújtotta reményteljes jövőkép öröme annyira megérintette, hogy kedvenc költőjére, Petőfi Sándorra gondolva azon nyomban puskástól-szuronyostól berontott az anyakönyvi hivatalba. A folyosó csak úgy visszhangzóit az adjonistentől és a fogadjistentől. Amikor a jegyzőhöz ért, elújságolta jövetele célját. A hivatalnok a megszokott módon megkérdezte, milyen keresztnévre anyakönyvezze az újszülöttet. Legyen Petőfi, Mester Petőfi! -hangzott a dörgedelmes, ellenvéleményt nem tűrő válasz. A jegyző előbb elcsodálkozott, majd kétségbeesetten válaszolt. – Azt nem lehet, nagyságos uram, hiszen Petőfi keresztnév nem létezik, nincs a választható fiúnevek jegyzékében.
Az elutasító válasz hallatán a nagyvadász családapa előrántotta a vadászpuskáját, gyorsan a jegyzőre szegezte, és elkiáltotta magát. -Írod, vagy nem írod?
Az azóta „örök vadászmezőkre” távozó Mester Petőfi sírköve örök időkig hirdeti a szeretett költő örökkévalóságát. (Forrás: Üzenet. Az Erdélyi Református Egyházkerület Gyülekezeti Lapja. 2023. jan.1. Dr. Ábrám Zoltán)

Vagyis a Kolozsvárról áttelepült Tamás Gáspár Miklós.
Mert nem vagyunk halhatatlanok.
Pontosabban örökéletűek.
De kínzó kérdéseink tovább élhetnek kor- és kartársainkban, eszmeáramlatainkban. Jobb és bal ilyenkor egyremegy. (Cseke Gábor)

https://index.hu/…/tamas-gaspar-miklos-tgm-meghalt.../

Fe Gubcsi Lajos: A LEGJOBBAKAT ODAÁT, ŐSZINTÉN KÍVÁNOM!

Az ifjú vitázó: tgm

1989 nyarának végén meghívtak a Magyar Rádióba egy vitára, amely az ellenzékről, az MSZMP-ről, a megegyezés vagy hatalomváltás kérdéseiről szólt.
Ketten voltak még vendégek rajtam kívül. Egyiket sem ismertem személyesen, de hírüket természetesen már hallottam.
Két úriember.
Két nagy debatter, igazi, vitára termett személyiség. Hűvös, elegáns, kimozdíthatatlan.
Az egyik Antall József volt, akkor még csupán tanácsadó az MDF-en belül, igaz, mindenki tudta, hogy a gondolatok zöme tőle ered.
A másik Tamás Gáspár Miklós. Kemény SZDSZ-es, elszánt ellenzéki.
Tiszteltem mindkettőjüket, s most hasonló tisztelettel nézek az ég felé, hisz’ mától TGM ott folytatja soha véget nem érő vitáját Antall Józseffel.
Nem mellékesen Antall Józseffel volt azonos a véleményem. A műsor után, a Nemzeti Múzeum kerítése mellett álldogáltunk sokáig, mert azzal tisztelt meg, hogy hosszasan fejtegette véleményét a várható magyar államról.
Amiről akkor még senki nem tudott semmit. Legalábbis én azt hittem…