Angyal – → Petőfi nem volt ~. Zseniális tehetségű ember volt, aki lehordta Vörösmartyt, mindent megtett, hogy Jókai ne házasodjon össze a szerelmével, gyűlölte Tompát. Kolerikus természet volt, egy rémes alak. Persze, milyen lehet egy →lázadó?

Arany – „Meg nem süvegelem senki száz aranyát” – olvasható egy Móra-történetben →Petőfiről. Ez azonban inkább kolerikus mivoltával függ össze, mint azzal az éteri tisztasággal, amelyet neki tulajdonítunk. Azóta sokan feltárták, mennyi mindent megtett, hogy felépítse azt a →Petőfi-képet, amelyben sokan ma is hisznek. Nem úgy vetette meg az ~-at, hogy nem érdekelte, hanem hogy még annál is jobban érdekelte, milyen ő maga, pontosabban az alkata, az idegei döntöttek helyette valamiképpen. Tovább »

Kiskoromban foglalkoztatott, hogy hol lakik az Isten, tizenévesen drukkoltam, hogy vegyen észre minden igazságtalanságot, és megbüntesse azt, huszonévesen  bűntudatom volt első házassági ajánlatom kikosarazása miatt. Tovább »

Ezer ölre vagyok idelenn a
Föld ölében,
Hol az ősi örök éj tanyázik
Vadsötéten.
A kis lámpa reszkető sugára
Félve néz a zordon éj arcára,
Mint a sasra a galamb.

Ezer ölre a virágoktól s a
Napvilágtol,
Ezer ölre! tán már a pokol sincs
Innen távol;
Vagy már benn is vagyok a pokolban?
Benne, mert a sátán háza ott van,
Ahol az arany terem. Tovább »

 Az irodalomba ő ültette át a nép nyelvét – írta a kétszáz éve született Petőfi Sándorról Illyés Gyula. Ha így van, érdemes megvizsgálni, hogy valóban az ő személye és a vele eggyé vált életműve fejezi-e ki azt, amit manapság is magyar néplélekként szokás emlegetni. Nem az irodalmi munkásságot elemző írást készülök elkövetni, hanem nagyon is aktuális, közéleti tartalommal telítettet. Tovább »

Mosonyi Tamás: Korpusz (Hegesztett acél, 250x150x60cm, Pécs, Kisdeindol-hegyhát dűlő) Fotó: Cseri László

,,Mosonyi Tamás munkáiban közös, hogy valamiféle átalakulást, mozgásfolyamatot mutatnak be.  Az átalakulás  kimerevített képkockái állnak össze formává. A befogadó egy átmeneti fázisban kapcsolódik be a folyamatba: az előzmények és az elkövetkező történések a képzeletére vannak bízva. Az így létrejövő szobrokban egyszerre láthatjuk a kiinduló formákat és a belőlük kialakuló új formavilágot. Mint amikor a bebábozódott hernyóból a megrepedt bábon keresztül látjuk előbukkanni, majd kirepülni a pillangót.

Egy digitális világ megállított pillanatának a tárgyiasulásai. Amikor a kilöttyenő folyadék megáll a térben és az időben, és mi körül is járhatjuk, ha akarjuk.” (Szlaukó László, képzőművész) Tovább »

Özönlenek a cikkek a halálod híréről, amit félve vártunk, mint gyakran a kérhetetlen bizonyosságok hírét, és az első óráktól látszik: az egész összefoglalhatatlan, mint minden, ami veled kapcsolatos.

Szerény bámulód voltam, s kezdettől fogva a szellemiséged olyan elbűvölő hatása alá kerültem, mint korábban csak Földes László intellektusa – és utána is nagyon keveseké – előtt, akiknek a barátságával nem tudtam betelni. Ezért is mondtam mindig azoknak, akiket racionalitásod, elméleti szigorod, iróniád, nem ritkán a szarkazmusod szintén lenyűgözött, de mögötte nem mindig látták meg a lélek világát, hogy „tulajdonképpen” milyen érző szívű, részvétteljes, gyengéd, barátságos, sebezhető ember vagy. Tovább »

A múlt század 40-es éveinek elején, a „kicsi magyar világban” történt, hogy az egyik székelyföldi kisvárosban az uraságnak fia született. Az örömhír másnapján nagyszabású vadászatot szerveztek, amelynek végeztével a boldog apa nem győzte az igen szapora koccintást a gyermeke egészségére. Alaposan megrészegedett, és egyre inkább ágaskodott benne a virtus. Az egykori frusztrációkat örökös nyújtotta reményteljes jövőkép öröme annyira megérintette, hogy kedvenc költőjére, Petőfi Sándorra gondolva azon nyomban puskástól-szuronyostól berontott az anyakönyvi hivatalba. A folyosó csak úgy visszhangzóit az adjonistentől és a fogadjistentől. Amikor a jegyzőhöz ért, elújságolta jövetele célját. A hivatalnok a megszokott módon megkérdezte, milyen keresztnévre anyakönyvezze az újszülöttet. Legyen Petőfi, Mester Petőfi! -hangzott a dörgedelmes, ellenvéleményt nem tűrő válasz. A jegyző előbb elcsodálkozott, majd kétségbeesetten válaszolt. – Azt nem lehet, nagyságos uram, hiszen Petőfi keresztnév nem létezik, nincs a választható fiúnevek jegyzékében.
Az elutasító válasz hallatán a nagyvadász családapa előrántotta a vadászpuskáját, gyorsan a jegyzőre szegezte, és elkiáltotta magát. -Írod, vagy nem írod?
Az azóta „örök vadászmezőkre” távozó Mester Petőfi sírköve örök időkig hirdeti a szeretett költő örökkévalóságát. (Forrás: Üzenet. Az Erdélyi Református Egyházkerület Gyülekezeti Lapja. 2023. jan.1. Dr. Ábrám Zoltán)

Vagyis a Kolozsvárról áttelepült Tamás Gáspár Miklós.
Mert nem vagyunk halhatatlanok.
Pontosabban örökéletűek.
De kínzó kérdéseink tovább élhetnek kor- és kartársainkban, eszmeáramlatainkban. Jobb és bal ilyenkor egyremegy. (Cseke Gábor)

https://index.hu/…/tamas-gaspar-miklos-tgm-meghalt.../

Fe Gubcsi Lajos: A LEGJOBBAKAT ODAÁT, ŐSZINTÉN KÍVÁNOM!

Az ifjú vitázó: tgm

1989 nyarának végén meghívtak a Magyar Rádióba egy vitára, amely az ellenzékről, az MSZMP-ről, a megegyezés vagy hatalomváltás kérdéseiről szólt.
Ketten voltak még vendégek rajtam kívül. Egyiket sem ismertem személyesen, de hírüket természetesen már hallottam.
Két úriember.
Két nagy debatter, igazi, vitára termett személyiség. Hűvös, elegáns, kimozdíthatatlan.
Az egyik Antall József volt, akkor még csupán tanácsadó az MDF-en belül, igaz, mindenki tudta, hogy a gondolatok zöme tőle ered.
A másik Tamás Gáspár Miklós. Kemény SZDSZ-es, elszánt ellenzéki.
Tiszteltem mindkettőjüket, s most hasonló tisztelettel nézek az ég felé, hisz’ mától TGM ott folytatja soha véget nem érő vitáját Antall Józseffel.
Nem mellékesen Antall Józseffel volt azonos a véleményem. A műsor után, a Nemzeti Múzeum kerítése mellett álldogáltunk sokáig, mert azzal tisztelt meg, hogy hosszasan fejtegette véleményét a várható magyar államról.
Amiről akkor még senki nem tudott semmit. Legalábbis én azt hittem…

Megütközést keltett Benedek titkárának könyve – írta Rónay Tamás (ujhet.com)

Jákob házában – édesapám emelkedett kedvében becézte így a szülői házat – amióta az eszemet tudom, sok volt a vendég. Mi a vasárnapokat nem piros betűkkel jelöltük, mint a naptárban, hanem vidám, kevésbé vidám, szomorú, okos, buta, kedves, hallgatag, jól prédikáló, rosszul prédikáló, emlékezetes, szürke, később külföldi – és azokon belül holland, francia, osztrák, német – vendégekkel. Ha a vendég érdekes volt, az volt a vasárnap is. Ha a vendég okosakat mondott az egész nagycsaládot és a vendéget is „befogadó” zöld asztalnál, azt a vasárnapot sokáig emlegettük. Tovább »

Szívesen vállaltam a felkérést, hogy Berey Gázáról beszéljek*, írjak, mert ő kiváló újságíró, többkötetes szerző, a két világháború közötti erdélyi kulturális élet egyik mindenese, gerinces ember, anyám testvére, a nagybátyám volt.

Sokan mondták, hogy apai és anyai ágon ilyen előzményekkel könnyű művésszé, közíróvá, kulturális közszereplővé válni, de ez koránt sincs így. Mohy Sándor, Berey Géza feladta a leckét, nem könnyű velük lépést tartani. Tovább »

Vajon hol lakik a rettenet,
mely szívem indázó pályáin
kergeti folyvást az éveket?

Mikor hangom utolsó
foszlányát is levetem,
szürke váz leszek,
akár a téli fák, ha már
lombjuk színes mezét
futó szélbe szórták. Tovább »

Csaknem negyedszázada fél hatkor ébredek. Így volt ez most Óesztendő napján is. De az Újévet tizenkettő után kezdtem a Bécsi Filharmonikusok hangversenyével.

Az elkerülhetetlen óesztendei visszatekintéskor az villant föl bennem: milyen sokat köszönhetek életem „fél hatos” ébredéseinek. Belém idegződött, hogy előbb mindig a Kossuth Rádióban sugárzott Kárpát-medencei műsort, a Határok nélkült hallgatom meg, hogy követhessem eszmetársaim, szívbéli jóembereim küzdelmeit a Trianon utáni régiókban: Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken és Kárpátalján. Többségükkel az Anyanyelvi Konferencia (A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága) választmányában ismerkedhettem meg – a könyvkiadás- és sajtószakosztály vezetőjeként – 1992 és 2000 között. Közülük ma leginkább Dupka György sokrétű kárpátaljai munkásságára figyelek, aki lágerkutatásai során történésszé képezte át magát, miközben könyvkiadót vezetett és folyóiratot adott ki. Ezt teszi ma is. Tőle kapom meg minden hónapban a Kárpáti Magyar Krónikát, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet elektronikus hírlapját – kiemelkedő példájaként annak, hogy háborús „határhelyzetben” különösen megnő az elhivatott értelmiségiek közösségi felelőssége. Tovább »

Jönnek a negatív árak, apó. Tudja, mit jelent?

Hát aztot, hogy…

Nekünk is volt erdőnk, egy rész apám felől, s más rész apósomék felől. Az egyik a gyertyánosi Botosban, onnét hátalva lopták az ágat, kik, kik, nem divat mondani. De a másik, az jó helyen setétlett, a Hideg sűrűjében, a dögkút mellett, oda nem merészelt bemenni senki fejszés, mert nyáron büdös volt, télen csúszós, a lödövicsi tátogós Nima is belézuppant, de tám taszajthatták; senki se merte kivenni, még suttogni se róla, mert a kútból, a vétkek s átkok súlya alatt, minden holdtöltekor iszonyú sírás-rívás, bőgés-nyerítés, sivalkodás, jajveszékelés tódul fel… Tovább »

Bemegyek a szobámba ,
hogy megtaláljam önmagam
darabjait :
Szétszórva
Eldobva…
Papírdarabkák

Nem tudom hány óra, csak sejtéseim vannak. A hosszú íróasztalomon cédulák sorakoznak különféle feladatokkal, időpontokkal, azokra feljegyeztem, hogy „akkor” majd hány óra lesz. Tovább »

Hány békát, hány madarat, hány katicabogarat?

Hány fát, hány virághagymát, hány gombát?

Hány könyvet, hány festményt, hány kerti padot?

Bombákon kotló zsarnok, halál fattyán a pöcs.

már most is
tükröd
felém tartod
s ezernyi lobbanás
van benne
nem üzenek
hadat senkinek
legyen egy pálya
aminek
központi csillaga
a nap Tovább »

mikor a vonalakat kijelölték
a határokat is megszabták
levágták végtagjainkat
ne mászkálj el ne császkálj
de rájöttek a szem is tud
barangolni a láthatáron Tovább »

Számítanom kell arra, hogy e provokatív, különben viselkedéstani (etológiai ihletésű) cím olvastán a kutyások fel fognak hördülni. Mert teszem azt, azzal kezdik, hogy a kutya az ember legrégibb barátja. (Nem hiába énekli a fiatal Zalatnay Cini, hogy „hol vagytok, ti régi barátok, szükségem lenne ma rátok!”). Még a messzi őskor delén szelídítette meg az ember, míg a macskát csak Egyiptomban a XXIV. dinasztia korában vagy valamivel tovább: plusz-mínusz. Onnan hozták Rómába, és terjedt szét a császári birodalomban. Importáru. Tovább »

Ez a nap első kérdése, mert esetemben a pontos időtől függ, hogy fejemre húzom a paplant, és próbálok visszaaludni, előkeresek valami olvasni valót, hogy virradatig elüssem vele az időt, vagy kiblattyogok a konyhába mert már ideje, hogy befőzzem a szokásos gyógyteámat. Szóval a rituálé nagyjából minden nap ugyanaz: megébredek, felkapcsolom az éjjelilámpát, felteszem a szemüvegem, és megnézem a faliórát. Persze olvasószemüveggel (melyet minden este ott hagyok az kisszekrényen) nem lehet tisztán látni az óra számlapját, ezért fel kell kelni és elbotorkálni a falig, hogy megtudjam, mi a tényleges ábra. Van úgy, hogy fél négy, de hatnál sohasem több. Ó, régi szép idők, mikor vakáció idején apámék már hajnalban elviharzottak a munkába, mi pedig aludhattunk, amíg hasunkra sütött a nap. Tovább »

Max Blecher (1909–1938)

„Blecher úgy él, hogy közeli viszonyt ápol a halállal.“ (Mihail Sebastian)

                      Bár Max Blecher a XX. század szülötte, mégis a XXI. század írója lett, ugyanis a szinte teljesen elfeledett alkotót az utóbbi időszakban újra felfedezték. Sajátos világának kialakulásában tragikus módon szerepet játszott a Pott-betegségnek is nevezett csonttuberkulózis okozta mérhetetlen szenvedés. Blecher betegségét 1928-ban diagnosztizálták, majd francia, svájci és román szanatóriumokban kezelték.

                      Utolsó éveit a szülei vásárolta kis házban tölti Románvásár külvárosában (Moldva, Románia). Itt látogatják meg barátai, többek között Mihail Sebastian, aki Naplójában (Jurnal, 1995) több ízben is megemlékezik szerencsétlen sorsú írótársáról. Tovább »

Tiszta szívvel (Le coeur pur)

Más ezt észre se vette,
Ám boldog volt felette.
De bármily szedte-vette
Volt is, a nagyokat kinevette,
Fütyült a komoly emberekre,
A pénzre és a dicsőségre.
Olyan volt, kit lefognak,
És a börtönbe dugnak. Tovább »

Furcsa úgy az órára nézni, hogy visszafelé forog. Most mutatója leginkább általános iskolás korom tájékán jár. Akkori első osztályos füzetembe szép kerek betűkkel ilyeneket írtam: Éljen Sztálin a béke őre! (Most Putyin éljen sokáig). Aztán még: Népünk biztosan halad a béke útján! Aztán: Éljen Rákosi elvtárs népünk nagy vezére! Tovább »