Tovább »

Fehér Illés: Guelminó Géza osztálytársunk (testi-lelki barátom) fantasztikus tehetségét bizonyítják a rólunk készült karikatúrák is. Érettségi előtt (1960-as évfolyam) az osztály minden tagjáról és tanárainkról egy-egy karikatúrát készített.

Molnár Gábor Antal – Tóni: a különös, csendes mindentudót valamilyen módon mindannyian tiszteltük. És Guelminó Géza észrevette, mit rejteget. Pilóta lett, volt.

„Kabaré…” „Kész kabaré…” „Tiszta kabaré…” Elsődleges jelentésének elterjedése után a „kabaré” főnév jelentésbővülésen esett át a magyar köznyelvben, állandósult szókapcsolatokat is alkotva. Átvitt értelemben nevetséges vagy groteszk jelenségeket, jelenetsorokat minősítünk ezzel a szóval vagy az általa képzett szintagmákkal. A jelentésbővülés a kabaré jellegéből adódik, annak ugyanis szubsztanciális eleme – kortól, helytől és nyelvtől függetlenül – a humor. A szerzők és az előadók leginkább szórakoztatni akartak, a közönséget pedig a szórakozni vágyás motiválta arra, hogy jegyet váltson az előadásokra. A humor volt tehát a kabaré legfőbb eszköze, amely vonzotta a közönséget, és amelynek segítségével társadalmi üzeneteket is könnyedén célba tudott juttatni, ezáltal pedig hatásfokozó, véleményformáló szerepet is tulajdoníthatunk neki.

   A humor feltételezhetően egyidős az emberiséggel, a róla való elméleti gondolkodás pedig az ókortól napjainkig dokumentálható. Megnyilvánulásai a filozófiát, a pszichológiát, a szociológiát és a nyelvészetet egyaránt foglalkoztatták a kezdetektől napjainkig. Vizsgálata során levonhatunk egyetemes következtetéseket, de figyelembe kell venni kultúra-, kor- és társadalomfüggő jellegét is, szükség lehet tehát a lokális struktúra, az adott közeg mélyebb történelmi és művelődéstörténeti ismeretére, feltárására. A nyelv mint humorképző eszköz, azon belül is elsősorban a lefordíthatatlan nyelvi játékok, szintén gátját képezhetik egy-egy vicc, humoros megjegyzés, gesztus egyetemességének. Ebből is adódhat, hogy a humort középpontba állító kabaré – a többé-kevésbé hasonló struktúrán belül – országonként markánsan eltérő tartalmi sajátosságokat mutat. Általános jellemzője viszont az, amelyet Marshall McLuhan fogalmazott meg: „A humor mint kommunikációs rendszer, mint környezetünk szondája – amely megmutatja, hogy mi is folyik éppen – a lehető legvonzóbb eszköz környezetünk ellen.”^[1] A kabarénak valóban többé-kevésbé egyetemesnek nevezhető célja megmutatni: „mi is folyik éppen”, és általános tapasztalatként szögezhetjük le: a humor kommunikációs fegyverként is hatékonyan alkalmazható, a hétköznapi érintkezésben és a nyilvános kommunikációban egyaránt.

   A szerteágazó témát leszűkítve, a következő bekezdésekben a humornak a pesti kabaréban való megnyilvánulási formáira és azok hatásmechanizmusára koncentrálunk.

„Be van fejezve a nagy mű, igen…” Kezemben hét év munkájának eredménye. A pesti kabaré történetéről írt doktori disszertációm nyilvános védése szeptember 17-én (kedden) 12 órakor volt a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának Mikszáth téri épületében.

Tovább »

Fehér Illés: Guelminó Géza osztálytársunk (testi-lelki barátom) fantasztikus tehetségét bizonyítják a rólunk készült karikatúrák is. Érettségi előtt (1960-as évfolyam) az osztály minden tagjáról és tanárainkról egy-egy karikatúrát készített.

Nyerges Sándor – Sanyi különös figura volt. Mondjam azt: valahol az üres térben lebegett? Mindenkinél többre tartotta magát? Érettségi után „elveszett, hányódott”. Elsőnek távozott közülönk. A tíz éves érettségi találkozórol „igazoltan” hiányzott.

_____

Fehér Illés mûfordító osztja meg velünk Guelminó Géza karikatúrasorozatát. Fehér Illés gyakran közölt a „valamikori” Káféban, szövegei olvashatók itt – kattints!

„Aznap nem is költöttem,
anyámat felköltöttem.
cipőfűzőm kötöttem,
útra kelve kötötten
fizetésem költöttem,
büntetésem töltöttem
munkában, nem börtönben,
tojásokat költöttem
újságot míg tördöstem.
hazamentem lökötten,
vacsorám elköltöttem,
nem vagyok én verselő,
honnan jött e vers elő?!”

/Debreczeni Éváról itt

*Az Ellenpontok létrejötte idején a Bihar megyei Tamáshidán voltam lelkész és a Nagyváradi Ady Endre Irodalmi Kör vezetőségének tagja. Akkoriban többen akartak egy nagyváradi irodalmi lapot indítani (Varga Gábor, Bölöni Sándor, Nagy Béla stb.), de a hatóságok nem engedélyezték. Illegális lapindítás kockázatát viszont kevesen vállalták. Ilyen volt Ara-Kovács Attila, aki semmilyen intézménynek nem volt a tagja, akkor már kivándorolni készült. Ő vont be a “titokba”, s vállaltam el különböző közleményeket.

口口口 (Ellenpontok 1. szám)

fél a szekus és fél a nép

fél a pék és fél a suszter

Pintér altitkár elvtárs is fél

és fél a fa és fél a fék

a félelemből „sosem elég”

no passaran ez kínai fal

a félelmen lyukat nem mar

se marós se hegesztő

ki az ki les ki az ki lő

ki a vadász és ki a vad

ki bukik le éjjel és ki marad

hajnalra hogy féljen tovább

fél a komondor és fél a báb

fél a permetlé fél a lép

fél az aszfalt és fél a kép

fél aki ad és fél aki kap

fél a madár fél a kalap

csak az nem fél aki veszteget

s kinek fent rokona szent

vagy az is fél hogy kapcsolata

meginog s ő fennakad

mint ocsú a rostán

és fél a júdeai oroszlán

fél a bankó és fél az áru

fél a galamb és fél az ágyú

fél a rozsda és fél az ostya

a bosnyák a kandalló a kán

a történelem és a kán-kán

az operett a görl a buzi

a rendőrőrs a némamozi

az első a senki az utolsó

„sorsunkban motolláló orsó”

a lendület a sziklatömb

                      a keret és a kankorsó

                      a kikelord a koporsör

                      az eszterég a csicseriborsav

                      az öntulakk a szeretót

                      a hitegyapot a reménysó

fel fel fel fel jóbjai az átmeneti Földnek

átmeneti kórnak

lőjetek a sátánra aki a zongoránál

épp középkeleti zenével udvarolgat Tovább »

Ha csak tíz zenekart kellene most spontánul megnevezned a kedvenceid közül, melyek lennének azok?

Válaszol a kolozsvári rádió szerkesztõje,

MIHÁLY István:

Pink Floyd,

Jethro Tull,

Uriah Heep,

Tangerine Dream,

Omega,

Korál,

P. Mobil,

Phoenix,

Metropol,

Garabonciás

hullámzás

nem emlékszem pontosan

a pillanatra, mikor bevillant

ne tudj mindent előre

hagyj teret a holnapnak

s a ráncok azóta hiába gyűlnek

felleg-gyanánt az arcra

ott hullámzik a remény, alatta

2022-06-19

Pillangó-effektus

1.

nagy ez a világ, de kicsi

mozdulsz a túlfelén

megremegek itt

nem megyünk messzi

meghúzódunk

míg elvonul fölöttünk

háború, vihar

a szúnyogokat sem mi irtjuk

a szél, miután felszárította

vértől csöpögő földjeinket

2.

a bábozón ijesztő maskara

talán a hangja se szép

a rángatott bábu elsőre csúnya

a néző fél, nem tudja

mondjátok el neki

a ti mesétek nincs eltörve

mellettetek

a feszültség szétrobban

a lift se jár, a legfelsőre, aki bírja

hős bizony, nem gyenge legény

távolban más mesék alusznak, este

anyu bújik mellétek, átbeszéltek

minden napot, ki tudja

milyen csodára ébredtek

holnap

2023-06-28

az ember…

majdnem minden mondatom így kezdem

mert ki vagyok, hát ember, csakis

nem indulhatok ki másból

nincs egyéb faktorom

számbaveszem, amikkel rendelkezem

mivel megértést ritkán tapasztalok

hát elemelkedem, magam fölé kissé

hogy ne ütközzenek folyton belém

vagy mikor mégis, legalább

én ne legyek ott

mióta az eszemet tudom, ki akarnak túrni magamból

olyan jó hely lettem volna?

hogy mind rám ácsingózott

a mostohák mostohája

és mind, akiknek máshol hely nem jutott

kérdezem, de nincs felelet

hát kilépek, fölém emelkedem

ahol nem találnak el, sem meg

nem kötnek belém, félre sem rúgnak

szabad vagyok

s ha elfáradok a repülésben

magamba zuhanok

beismerem, repülni nehéz

lehúz a test, a tehetetlenség

csak erővel lehetne kitörni

de törni nem jó, csak beletörődni

a változtathatatlanba

tudom, sematikus

hogy az élet túl zajos, hangos, akaratos

nem hagyja magát csak úgy kipöckölni

–szándékosan használom ezt a szót–

mert az emberiség az élettől annyira megundorodott

hogy a pöckölés már simogatásnak tűnik

a széttrancsírozó gyűlölethez képest

jaj, hát, hogy nevetnék

mikor folyton ölnek s ölnének még

annyi szünetet hagyva csak

hogy újból nekiveselkedjék

amíg csak egy lélegzik a földön

mi nemsokára lapos lesz, nem gömb

mindenki mindenkit észrevesz, lát majd

nem lesz hova elbújni senkinek

csak repülhet, ha tud majd, föl

s már nem zavar, hogy téged ez idegesít

odavágyom igen oda föl

ahol nincs semmi gyűlölet, irigység, szitokszó

hazugság sincs, mert mindent lemosott

rólam, rólunk a vér

Tovább »

Amikor a költők

a költők

ha elbeszélték az istenek viselt dolgait

amikor majd egymásnak esnek

úgy támasztják meg egymást

mint máglyában a derék fák

égnek-földnek szálegyenest

a költők

ekkor már nem is költők lesznek

hanem tűzbe néző öreg csillagok

mert fő mértani arányosság – mondják

és nevetnek

a költők

nem hódolnak és nem lesznek lobogók többé

nem élik újra a világ éden előtti történetét

mi végre mindez – kérdezik az emberek

avagy őrzőink lettek-e ők kik szerelemmel szerettek

de a költők

már csak egymásnak felelnek

szelíd kérdésekkel elköszönnek

Tovább »

Fehér Illés: Guelminó Géza osztálytársunk (testi-lelki barátom) fantasztikus tehetségét bizonyítják a rólunk készült karikatúrák is. Érettségi előtt (1960-as évfolyam) az osztály minden tagjáról és tanárainkról egy-egy karikatúrát készített.

Besenyei György – Gyurka. Szinte hangját sem lehetett hallani, csöndesen a sarokba húzódott. Észrevétlenül lett az osztály egyik legjobb tanulója. Elsősorban a matekot és a sakkot szerette. Kitűnő gépészmérnök volt. Igen – ő is az eltávozottak között van.

Magyar nyelven írni isteni, de pokoli munka! – Interjú Döbrentei Kornéllal 

Kérdezett: Bencze Mihály 

 Döbrentei Kornél (Pestszentimre, 1946. november 3.) József Attila-díjas magyar író, költő, újságíró, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének választmányi alelnöke, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Kötetei: Skorpió jegyében (1972), Szökőév (1979), Naplövő (1984), Honvágy egy álom után (válogatott és új versek, 1992), Vitézeknek való dévaj balladák (1993), Rebellis türelem (válogatott versek, 1996), Madárpalota (gyermekversek, 1999), Nyafikai cicókák (gyermekversek, 2002), A nyájak őrzője és más versek (2002), Kardélen (2003), Mókuskerék a halhatatlansághoz (2005), Tartsd meg a sziklát (egybegyűjtött versek 1967–2007, 2008), Petrás Mária–Döbrentei Kornél: Zsoltáros ultimátum; Kairosz, Budapest, 2009 + CD, Ajánlások könyve; Püski, Budapest, 2012, És mégis; Püski, Budapest, 2014, Petrás Mária–Döbrentei Kornél: Zsoltáros ultimátum; Kairosz, Budapest, 2014, A harapófogó öblében. Válogatott versek. 1967–2018; Püski, Budapest, 2018, Hosszú versek virradása; Püski, Budapest, 2019. Munkásságát a következő díjak fémjelzik: Móricz Zsigmond-ösztöndíj (1980), József Attila-díj (1991), Kölcsey-díj (1994), A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1994), Balassi Bálint-emlékkard (1998), Báró Eötvös József sajtódíj (2001), Benedek István-emlékgyűrű (2002), Vitézi Rend érdemkeresztje (2002), Vitézi Rend Nemzetvédelmi Keresztjének Ezüst Fokozata (2003), Alternatív Kossuth-díj (2004), Magyarország Babérkoszorúja-díj (2019), Hit és Hűség- Sinkovits Imre emlékezete díj (2022), Magyar Örökség-díj (2023). Döbrentei Kornél felesége az ismert Petrás Mária népdalénekes, keramikus, az MMA rendes tagja. 2023. augusztus elsején, Döbrentei Kornéllal beszélgettem Pomázon. 

Bencze Mihály: Minden ember élete valahol nagyszülők, szülők vonalán kezdődik. Megkérlek, mesélj róluk. 

Döbrentei Kornél: Két családról kell beszéljek, a Döbrentei családról, ami Dunántúl és Felvidék, illetve a Turcsányi családról, ami Erdély. Ha így nézzük, akkor én Trianon gyermeke is vagyok, mert a történelem azt bizonyítja, hogy mind a két család átkerült egy igazságtalan békeürügyén egy másik oldalra, csak az a baj, hogy ezt még nem is tudom múlt időben mondani, mert ahogy most látom, nézem, érzékelem az Európai Unió legalább olyan bűnöket követ el, mint a Trianoni Békediktátum. Itt a szüleink és nagyszüleink megpróbáltak fejfelemelve, lélekerővel valamiképpen megbirkózni ezzel az elképesztő és az idő távlatából nézve egyre hanyagabb és lelkiismeretlenebb békével. Béke ugyan az, hogyha az ember lélegezve jön a világra, de az milyen béke, amikor már a lélegzését is megcsökkentve be akarják fullasztani, el akarják tiporni a létezését? Én mindig azt mondtam, hogy a magyarsággal Istennek terve van, ma se mondtam le erről. Mások is vagyunk egy kissé, ami minket itt körülvesz, az egy nagyon mérgező dolog, de az, ami a saját hazámban is körülvesz, én nem tudom, hogy a magyarságnak mikor volt ilyen baloldala, de nem tudunk kitérni előle, mert tulajdonképpen a két világhatalom közti végtelen vetélkedésnek vagyunk az áldozatai. Magyarországnak így kell élni, naponként megharcolva az önazonosságtudatáért. S olyan helyzetbe került, hogy ha ezért tesz valamit a saját hazájában, felelősségre vonják, kiirtják és valóban, a nemzethalál képe felmerül. Én ilyen családból jövök, elég férfias család, mert csupa elszánt, korrekt férfi áll az oldalunkon és nagyon elszánt, Zrínyi Ilona jellemű asszonyok tartanak össze minket a másikon. Olyan példamutató, emberi – csúnya szóval mondom –, kollekció, amely nem mindenkinek adatott meg, beleértve a Mágnásokat sem és sok mindenki mást sem. Ez engem kötelez. Mélyebb megfontolásokat igényel. Ezek cselekvő emberek voltak, az asszonyok segítették a férfiakat a háborúikban, a férfiak meg ott álltak, ahogy kell. Név szerint nem nevezek meg senkit, nyilván az ükapám, a dédapám, nagyapám és apám is belejátszik ebbe – nemrég találtam meg egy családi címert és úgy örülök neki, hogy ezek is megvannak, mindkét ágról, ami azt jelenti, hogy olyan szeretetbeli nősülés jött létre, ahol azonos nézetek, érzelmek, gondolatok leltek egymásra. Én megköszönöm a szüleimnek, hogy ezt a folytonosságot megőrizték. 1946-os születésem után, minden megszakadt, megromlott és amióta én élek, azóta egy teljes, hátrányos helyzet rabja vagyok – nemcsak én, mások is. De az életet élni kell, csak mi Döbrenteiek ezt örököltük, ezt kaptuk. Két világháború elvesztése után, 1956-os szabadságharc leverése után és talán pitymallik valahol.  Tovább »

Véletlenszerűen ismét csak a Benedek Elek szerepkörével kapcsolatos események teszik érthetővé, miként volt lehetséges létrehozni az erdélyi szellemi vezetők egy olyan heterogén csoportját, amely alkalmassá vált az erdélyi magyar társadalom teljes áttekintésére és közvetett módon megszervezésére és irányítására.

Az ő távolmaradását az első helikoni találkozóról mítoszok és ellenmítoszok sora övezi, de mind föltételezett hatalmi játszmákra utalnak. Én hitelesnak tartom Kós Károly emlékezését: „…a vécsi találkozónak nem volt semmiféle szervezete, alapszabályai, tisztikara stb. Tehát nem volt vezére, illetve elnöke sem, a 3 napos találkozók megbeszélésein sorban korelnökök és korjegyzők fungáltak… Hogy miért volt ez így, azt a gyakorlat igazolta.”

Kós szavaiból lehet levezetni és magyarázni a helikoni közösség szerveződése mögött megbúvó egyedülálló koncepciót: oly módon összehozni az erdélyi magyarság legjobbjait tömörítő „agytrösztjét”, hogy az ne öltsön intézményi formát, hiszen a kormány bármely intézményt szempillantás alatt megszüntethet egy törvénycikkellyel; ugyanakkor ne minősüljön titkos szervezetnek se, amely ellen bármilyen címen pusztító hadjáratot lehet indítani (mikéntaz időről időre megtörtént a szabadkőműves páholyokkal). A transzilvanizmus szellemében történő (erdélyi, magyar) önszerveződésnek ezt a tudatosságát – művelődés- és politikatörténeti összefüggésrendszerben – mindmáig egyedül Ligeti Ernő 1941-ben megjelent s évtizedekig betiltott műve, a Súly alatt a pálma említi. „A szervezkedés kereteit nem merevíti, nem is tágítja; inkább láthatatlanná teszi. (…) olyan kisebbségi szervezkedési alakulatra gondolt, amely gyorsan és átható erővel, de nem szilárd halmazállapotban, hanem terjedékenyen, lehetőleg minden magyart egybeterel.” lényegileg az erdélyi magyar népi hagyományokra és szokásrendre alapoz, kombinálva a polgárosult városi életformával: „A kollektív magatartásnak ilyen képlete volt minden kalákamozgalom s szellemi szabadcsopor-tosulás. (…) A lényeg…, hogy …akkor emelkedjék felszínre, amikor szükséges, ak-kor tűnjék el, amikor ez célirányosabb. Nem volt ’irredenta’, összeesküvő jellegű. Nem volt titkos sem. Diszkrétebb temészetű volt, inkább azt célozta, hogy a románok ne tulajdonítsanak túl nagy fontosságot neki…” Konklúziómondata meglepő módon összecseng Bánffy (emlékirataiból ismert) külügyminiszteri tapasztalataival: „a népek ügyei nem annyira parlamentekben dőlnek el vagy a sajtóban, hanem a közvélemény búvóhelyein, kaszinókban, asztaltársaságokban, fehérasztalnál.” Ezt nevezi némi humorral „nyílt szabad asztalosságnak” – a „zárt szabadkőművesség” palinódiájaként. És irodalomtörténet-írásunk számára komoly kihívást jelenthetne a Ligeti szempontjai nyomán kezdeményezett kutatás. Tudniillik felületes olvasással is felismerhető a korszak polgári szemléletű íróinak, például Bánffy, Kuncz, Ligeti, Berde prózájában az asztaltársaság mint értékhordozó közösség motívumrendszere.

Tovább »

Fehér Illés: Guelminó Géza osztálytársunk (testi-lelki barátom) fantasztikus tehetségét bizonyítják a rólunk készült karikatúrák is. Érettségi előtt (1960-as évfolyam) az osztály minden tagjáról és tanárainkról egy-egy karikatúrát készített.

Guelminó Géza – Gézike. Ahogy saját magát látja. Hogy hogyan, miért veszett el istenadta tehetsége – már írtam. Felesleges ismétlésbe bocsátkoznom.

Az eddigi Guelminók

1926-ot a transzilvanizmus gondolatiságában bekövetkező fordulat évének tekintem. Ekkor, a helikoni íróközösség megalakulásával kezdődött el egy olyan folyamat, melyben az eltérő világnézetek tudomásul vették az együttműködés kényszerét. Ugyanis a cselekvésbe fordulás időszakában még nem ez volt jellemző. 1920-ban csupán az Erdélyi Szemle egyetlen lapszámában kétféle ideológia ütközött. Az egyik: Reményik Sándor – az új hatalommal – bármiféle együttműködést elutasító, lobogó transzilvanizmus-eszménye: „kulturális tekintetben ma is a magyarság egyeteméhez tartozóknak valljuk magunkat. Ezt vésse jól eszébe mindenki, aki transsylvanizmusról prédikál!” Ugyanitt Várady Aurél Kemény és Ady szellemiségében látja a folytatás esélyét. Alaptételként jelöli meg: „a múltban mindig Erdély képviselte a magyarságnak Európa kultúrközösségével való szolidaritását”, és a reformációval meghonosodott „egyetemes emberi”, „a demokratikus egyenlőség” meg a „néplélek” összekapcsolása a „világszellemmel” – ez biztosítja a magyarság fennmaradását itt, „hacsak izoláltságban elsorvadni nem akar”.

                      1926-ra kialakulnak a sarkalatos ideológiai különbségek, amelyeket feloldani maga a politika nem képes, ellenben – sajátos módon – Erdélyben az egyre nagyobb jelentőségre szert tevő irodalom összhangba tud hozni. Ami a sokféle egyéniség által megszólaltatott sokféle hangszerből végül egybecsendül, az egy pompás illúzió, nem a politikától meghatározott durva valóság. De hát mi az irodalom egyik legnemesebb funkciója, ha nem az alámerülés az ideálok eszményi világába, legalább az olvasás fikcionális idejére? A kisebbségi írók birtokában voltak ennek az irodalom természetével kapcsolatos titkos tudásnak, és ezt nemcsak műalkotások sora, de az írók kiterjesztett szerepvállalása is tanúsítja. A transzilvanizmusnak nagylélegzetű elméleti leírása nem keletkezett: szellemiségét maguk a művek alakították. Koherens gondolati rendszerrel jószerint egymaga Makkai Sándor próbálkozott, és ő is – aki egyszemélyben teológus, politizáló vezető és író – az irodalom idealizmusát szegezi szembe a politika durva racionalitásával.

Makkai Sándor

A részleteket is egységben látó összefoglaló művének, a Magunk revíziójának egyik alapgondolata: a román államiság legyőzhetetlen „intézményes erői”-vel szemben „nekünk úgyszólván semmink sincs”. Milyen esélye van az erdélyi magyarságnak: „Minden önálló ország kultúrája szükségképpen alkalmazkodik a politikai érdekhez, ellenben a kisebbséget ilyen érdek nem kötvén, nemzeti jellemét mindig egyetemesen emberi ideálok szolgálatába állíthatja…”                   

És ami szinte hihetetlen: a kisebbségi írók feltalálják és meg is valósítják a létezésnek egy olyan formáját, amely képes nélkülözni az államiság által biztosított intézményes kereteket és meghaladni az emberi kapcsolatokat mindig ziláló politika érdekszféráját. Teszik ezt éppenséggel az irodalom illúziókból táplálkozó természetének köszönhetően.

(Folytatjuk.)

Elsõ rész

Második rész

Harmadik rész

Szász László Marosvásárhelyen született 1950-ben. Nyugalmazott egyetemi docens, irodalomtörténész. Fontosabb kötetei: Egy szerencsés kelet-európai: Székely János. Monográfia (2000); A bizarr valóság írója. Esszék Páskándi Gézáról (2003); Az identitás elvesztése. Esszék, tanulmányok (2012); Reánk kell bízni. Elbeszélések (2012); „Szerepvivő emberré lettem”. Esszék (2017).

Az 1937-es Vásárhelyi Találkozó már a fentebb említett, sok szálon bonyolódó ellentmondásnak a terméke és kísérlet a feloldásra-összehangolásra. Láttuk: már évtizedekkel a háború előtt tudatosodott az erdélyi vezető értelmiségben, hogy Erdélyben az együtt élő, de egymástól végtelenül különböző nemzeteknek meg kell találniuk valamiféle építő jellegű együttműködést – természetesen magyar vezetéssel, a mélytörténelemből táplálkozó magyar nemzeti hagyományok és az államiság jogán. Trianon után ez az alapelv képezi a vezetésre alkalmas értelmiségiek közti viták magvát, a szembeszegülő eszmék mentén bélyegzi egyik tábor a másikat jobboldalinak vagy baloldalinak – ám a transzilvanizmus gondolatkörén belül a „baloldaliság”, illetve „jobboldaliság” egyre inkább valami egészen mást kezd jelenteni, mint a teljes államiságú parlamenti politizálásban.

                      Legszemléletesebben ezt Makkai Sándor gondolatmenetével lehet igazolni. Ő az, aki elemző módon elvégezte a kisebbségi létforma és gondolkodásmód racionális szembesítését a felsőbbrendűként megnyilatkozó anyaországival. „…Ez a kultúra nem lehet elzárkózó és elszűkülő, tehát halálraítélt, hanem az anyaországénál, melytől elszakíttatott, mindenütt egyetemesebb… – írja 1931-ben. – Minden önálló ország kultúrája szükségképpen alkalmazkodik a politikai érdekhez, ellenben a kisebbséget ilyen érdek nem kötvén, nemzeti jellemét mindig egyetemesen emberi ideálok szolgálatába állíthatja…” A transzilvanizmusra jellemző egyetemesség ideálja  megvalósíthatónak mutatkozik; nem a kisebbség vezetőin múlott, hogy kudarcot vallott. A sokféle közéleti konfliktus közepette nehéz volt elviselni a kettős megítélést, eleget tenni a többirányú, ellentétes elvárásoknak. Ami a román állam részéről magyar nacionalizmusnak minősült, ugyanazt a magyarországi jobboldal baloldali elhajlásnak vélhette, az erdélyi széles közönség számára pedig egyszerűen eredménytelenségnek mutatkozhatott. Baloldal-jobboldal, konzervatív-progresszív kettősség hamis szembeállítása már a Trianon előtti transzilvanizmus világképében nehezen értelmezhető dilemmaként jelenik meg. Egyetlen példa: az Erdélyi Szövetség megalakulásakor (1913) a nemzetközi hírű tudós, Apáthy István egyfelől szilárdan kiáll a magyar állam egysége mellett, másfelől – az eredendő transzilvanizmus szellemében – a nemzeti egyenjogúság korszerű eszméit képviseli (a románságra is kiterjesztve); 1920-ban ugyanezekért az eszmékért a románok elítélik, börtönbe zárják mint magyar nacionalistát…

Apáthy István

Tovább »

Megváltásig

már megtanultam annyit
hogy mennyit nem tudok
passzol hozzám arasznyit
a sajátos gondolathurok

benne kezek-lábak és a fej
félreértésekért felel
felejteném mennyi volt a jel
torokban szorulok tőle el

és lejjebb is adom
akad hogy kiborít
komoly kis fogadalom
szándékból domborít

de nem csinálom jobban
félelmek növő halmazán
kucorogva az én roppan
és kinyúlik majd lazán

Predesztináció

Varjú csőrben diócsendet
mindig roppantó az idő
darabra töri a rendet
mert tép a nagy Térfeszítő
kérdéseken innen
a válaszokon túl
egy szemnyi a Minden
és az én Ő-be fúl

Tovább »

1910-ben, még erdélyi magyar dominanciahelyzetben fogalmazódnak meg azok az egymásnak feszülő kettősségek, amelyek egy szűk évtized múltán az erdélyi magyarság számára már feloldhatatlan nemzetilét-paradoxont jelentenek majd, s amelyeknek egybesimítására alkalmasnak egyedül az irodalom és a kultúra mutatkozik. A transzilvanizmust tehát 19. századi kezdeteitől ez az ambiguitás jellemzi: formailag ideológia, amit a politika küzdőszelleme működtet; lényegét tekintve szellemiség, az a bizonyos „erdélyi szellem”, amelyet szinte kizárólag az irodalom képes életben tartani és a társadalmi tudatban szétteríteni. Kós Károly – hatalmas, szerteágazó életművével – szinte egymaga tanúsítja a transzilvanizmusban eleve benne rejlő kettősséget és ebből következően a politikai megnyilatkozásaiban feloldhatatlan ellentmondásokat. 1911-ben a Budapesti Hírlapban erdélyi értelmiségiként figyelmezteti Magyarország politikai vezetését a balázsfalvi nagygyűlés félelmetes tanulságaira: „Erdély oláhságának győzelme volt az rajtunk.” Emlékiratai szerint 1916-ban Klebelsberg Kunó kérésére hetekig „az erdélyi kultúraépítés problémájának megoldásán törtem a fejemet”, a háború kimenetelétől független lehetőségként. Trianon és a Kiáltó Szó után pedig, kezdeti aktív politikai tevékenységének energiáit áthelyezi részben a szépírói alkotás, részben egy monumentális irodalomszervező munka területére – az „erdélyi szellem” utókorának végtelen szerencséjére.

Kós Károly

Tovább »

                      A transzilvanizmussal kapcsolatos kutatások terén 1990 körül következett be radikális változás. Mindaddig szinte kizárólag mint a sajtót, kiadói tevékenységet, írói csoportosulásokat magában foglaló irodalmi jelenséget vizsgálták. (Arra most nincs tér, hogy ennek magyarázatát részletezzük: miszerint az irodalom volt a Trianon utáni erdélyi magyarság társadalmi életének egyetlen olyan szegmense, melynek kutatását a szocializmus tudományossága engedélyezte.) A kilencvenes években a fiatal társadalom- és politikatörténészek friss lendülete azt is jelentette, hogy felfogásukban méltatlanul hátrébb szorult a két világháború közti romániai magyar irodalom jelentősége, ugyanakkor hozzájárultak a misztifikált „erdélyi szellem”, „erdélyi lélek” fogalmának racionalizálódásához. Napjainkra kiegyensúlyozódtak ezek a folyamatok: nyilvánvalóvá lett, hogy a transzilvanizmusban a csonka társadalom csonka alrendszereit (a nevelésügytől a bankrendszeren át a paraszti gazdálkodásig) nem lehetséges egymástól elkülönítve vizsgálni. A szemléletváltás hozadéka: „a Trianon utáni erdélyi magyarság kulturális önvédelme nem a politikai aktivitástól elkülönülő, hanem a Romániába való cselekvő betagolódást megalapozó és mozgató tevékenységi körök egyik legfontosabbika volt.”

                      Ha tehát itt és ma a transzilvanizmus egyik sajátos megnyilatkozási formájáról próbálok valamit mondani, azt azért teszem, mert úgy vélem: ez az ideológia a korabeli Európában egyedülálló kísérlet volt; egy államiságából és anyanemzetéből kiszakított, megsemmisítésre szánt népcsoport túlélési stratégiája. És azért is teszem, mert fölvethető a kérdés: más világpolitikai helyzetben alakulhatott volna-e eredményesebben az, amit a korszak egyik legjelentősebb kultúrpolitikusa, Krenner Miklós egyszerűen „Mozgalomnak”, egyvengnek nevez? Közelebbről: leszűrhető-e valamiféle jótékony tanulság mindebből – az egyszerű irodalmár szemléletmódjával – a mai magyar társadalom lét- és mozgásformái számára?

Krenner Miklós

Tovább »

  4.04.

Daan nevű város negyed. Félek az új ízektől, az ismeretlen ételek és italok hatásától, rajta kapom magam, hogy a gasztronómiában is a biztonságot keresem. Otthonom az egész világ, ahogy eddig megismertem, beleértve az ízeket, a szagokat, a recepteket. Most pedig idegen terepen járok, bevetésen vagyok a dzsungelben. Dán, lengyel, nigériai, indonéz, indiai és török kollégáimmal hamar szót értünk, persze angolul. Különböző világokból jövünk, de most ugyanazon a hajón utazunk mindannyiunk számára idegen vizeken, ez összehoz.

4.14.

Közép-Európa-kompatibilis lakás, sok könyv, modern festők, igényesen érthetetlen dísztárgyak, halk klasszikus zene. Ez egy kínai disszidens tajvani lakása. Van még neki egy Malájföldön és egy Bostonban. Letartóztatták, megverték, bezárták, deportálták, kiutasították a hazájából, Kínából, ahova talán soha nem térhet vissza, még tranzitban sem egy kínai repülőtéren. A hetvenes-nyolcvanas évek ellenzéki csoportosulásainak egyik máig aktív figurája, lapalpító, a közép-európai rendszerváltások kortársa, így kortalanul is, ahogy kinéz, ötven és hatvanöt között – valójában utóbbi. Ázsiai konyhával vár engem és meghívómat, egy lengyel újságírónőt. Körteraszon tálal, amely körbeöleli a lakást, egy csodálatos völgyben vagyunk, patak és termál vízforrás között, szorosan a hegyek lábánál. A hegyvidék hallatán az európai utasnak valami hidegebb, zordabb kép ugrik be, de ez itt más. A hegyoldal itt szubtrópusi dzsungel, Tajpejtól negyven kilométerre.

Amilyen mértékben Kína nem mozdul semmi felé, amit nyolcvankilenc Európa keleti részében jelentett, olyan mértékben konzerválódik ez a művészember valakivé az 1968-tól 1990-ig terjedő időskálán: egyéniség, szabad élet, stílus, némi bohémság. Könyvespolcán ott van Sonntag mellett Milos, Kundera, Havel. Ez az ember egy évitzed amerikai élet után Tajvant választotta, a világát viszi magával, egy kozmopolita ellenzéki értelmiségi. Magyarázza nekünk, hogy szomszédai nem szeretik, mert más az életformája, mint az itteni embereké. A tajvaniak nem szeretik a politikai üldözötteket, mondja, külön akarnak élni, miután voltak már portugálok, hollandok, kínaiak és japánok gyarmatlakói, ők maguk is üldöztöttek voltak és maradtak, elég az nekik, nem kell ide más is.

A zsúfolt buszt elkerülendő taxival mentünk ki házigazdánkhoz falura, ötfelé osztva a gázsit egy népköztársaságbeli kínai illegális fuvarosnak, aki papucsban volt és gondozatlan, autója egy halottaskocsi. Korábban halottakat taxiztatott, most élőket. Biztosan a szerint, hogy ki fizet jobban… Tovább »

Van, akinek elpárolgott a Káféja, másnak csak egszerûen kihûlt, a szárazság miatt pedig megdrágult a brazil kávé.

Vannak még beérkezett szövegek, ezek meg fognak jelenni, és várunk megbeszélteket. Továbbá nosztaligia-albumokban napvilágra kerülnek a Káfé hûséges barátainak, egykori szerkesztõinek mûalkotásai. (gergely)

A Káfék története

A Káfé logóját Pusztai Péter készítette. A fejlécen díszelgõ kávéscsésze egykori szerkeszõnk, Debreczeni Éva csészéje volt.