George atya – Rólunk írják az Öröm városának a folytatását. – mondja a szalézi George atya, a Don Bosco Ashalayam igazgatóhelyettese. – Mi nem a gyerekekért, hanem a gyerekekkel dolgozunk. Nem hozunk ide senkit. A gyermeknek magának kell jönnie és kérnie a felvételt. Természetesen mi, felnőttek is járunk a gyerekekkel együtt az állomásokra és mindenfelé, […]

Puspal – Mit bámultok? Menjen mindenki a dolgára! Társadalmi munkás vagyok. Itt az igazolványom! – A tömeg, teaárusok és zöldségesek, mégsem akarták otthagyni a látványosságot. Este kilenc után már úgyis alig akad vevő, noha pultjaik Ázsia egyik legforgalmasabb vasútállomása mellett állnak: Calcutta – Howrah.

Sankar Mosolyog, ahogy mesél. Tizenkét éves lehet. Egy nyugat-bengáli faluból származik. Apja cipész volt, akinek néha még a napi egy-két rúpiát sem sikerült megkeresnie, és gyermekét az iskola helyett hamar munkára fogta: sok más falusi gyerekhez hasonlóan Sankar is pásztorkodással kezdte a pályafutását. A rábízott tíz-húsz tehénnel sötétedésig kint volt a mezőn. A tizenhét évesnél […]

Tizenöt éve is elmúlt, hogy bizonyos időközönként átlépkedem az amerikai határt. Egyedi élmény a világon, de nem azok közül való, amire azt szoktuk mondani, kívánom, hogy mindenki megélhesse ezt. Bár, a szó pozitív jelentésében kívánom, hogy bárki, aki ide el akar jutni, eljuthasson, hogy elképzeléseit az Államokról alátámassza vagy épp szertefoszlassa.

Másnap korán keltem mindenképp, hogy az előző napi tapasztalataim alapján, az aznapi programot teljesen átdolgozzam adott elvárásokra, azaz menjünk is, de ne is, lássunk is, meg ne is… Alina a „feketenegyedbe” szeretett volna menni, akár még egy templomot is meglátogatni, ahol a feketék istenes dalokat, gospelleket énekelnek.

Szinte nem telik el hét anélkül, hogy valaki New York – ügyben meg ne keressen. Vannak, akik valami iránt érdeklődnek konkrétan, vannak, akik az élet iránt általában. Van olyan is, aki az álmait osztja meg velem Amerikáról illetve New Yorkról. Én meg olyankor lelkesen válaszolok, hogy az két külön dolog, és hogy New York nem […]

Sok év óta – legalábbis, amióta sokat utazgatom – van egy fura stressz bennem hazatéréskor, hogy vajon mi vár rám. És olyankor nem feltétlenül a kellemes dolgok futnak át az agyamon, hanem mindenféle kellemetlenségek. Az idő pedig engem igazolt – bár lehet, éppen én vonzottam be a gondolkodásmódommal – és mindig kellemetlen apróságokat találtam hazatérve […]

Az amszterdami repülőtéren a budapesti járat beszállítására várva fogant meg bennem az ötlet, hogy a magyar utasról írjak. Még egy akkora babilonban is, mint a Schiphol, feltűnik az a sarok, ahonnan a budapesti gépet indítják. Persze, minden kapunak megvan a maga hangulata, és nem is mindig destinációk szerint. De olyan reménytelen szomorúságot, mint a budapesti […]

Esetem a címlapfiúval Miután lezártam életem egy újabb körét, a Southwest fejezetet, csendesen behúztam magam mögött az ajtót, és kiléptem a nyárvégi napsütésbe. Első dolgom volt az audiológust hívni. – Jöjjön csak, édesem, a készüléke várja! – búgott bele Kimberley.

Az orosz rulett Sosem derült ki, és talán már nem is fog, mitől veszítettem el fokról-fokra a hallásomat a bal fülemben az elmúlt hat-hét év során. Talán a rádióban fülhallgatóval töltött elmondhatatlan mennyiségű órák, talán egy színpadi műsoron – akár egy töredék pillanatra is – besípoló hangszóró, vagy sok más belső indíttatású ok miatt vagy […]

Európa legmagasabb aktív tűzhányójára készülünk. Erőss Zsolt és Kiss Péter eltűnése (most már tudjuk, haláluk) óta tizenhét nap telt el, szegények azóta is fenn vannak s ott is maradnak az idők végezetéig a Himalájában.

Vörös szőnyegről, interjúkról, kétszínűségről, kitartásról, és arról, amikor béüt a ménkő… Időben egy pillanatra most visszaugrom, mert eszembe jutott egy történet. Amikor második tanítványomat készítettem fel a dallasi megmérettetésre 2011 telén – ő volt Eloy, a portorikói füligmosoly perpetuum mobile – sokféle számomra furcsa akadályba ütköztem.

Vissza Texasba! Dallas! Bevallhatom, amikor 2009-ben életemben először jártam ott a Southwest alapkiképzésén, nem igazán nőtt a szívemhez. Igaz, nem is sok alkalmam nyílott akkor a városba mennem, s ha megtettem egyszer, azt sem tudtam, merre vagyok arccal.

A próbálkozások évei – sikerek és kudarcok Tom távozását követően a New York-i állomás éléről csendes petyhüdtség telepedett ránk, azaz egy pocsolyaszerű állóvízben kaptuk magunkat, ahonnan senki igazán nem akart bennünket kirángatni.

Tisztelettel, a „Szeretet Légitársasága” A Southwestről nagyon sokat lehetne elmondanom, hogyha erről szólna ez a mese. A lényeg azonban mégiscsak az, hogy egy új világ, számomra teljesen új rendszerében próbáltam megkapaszkodni, és visszaszerezni a talajt, ami időközben meglehetősen elcsúszott valamerre a talpam alól. Szerencsém volt Tonyval, a kollégával, akit velem együtt vettek fel.

Isten hozott a családban! Hozzá kell tennem, hogy a Southwest az első jelentkezésemet visszakézből dobta vissza, mint ötszáz megannyi helyről s megannyi alkalommal, ezúttal is egy automatikusan generált levél érkezett. Ezeknek a tartalmát, udvarias körülményességét és tartalmát már nagyon jól ismertem.

New Yorktól New Yorkig, Nancyvel, egy hajnalban elkötött követségi dzsippel, a Malév 90-es járatával, és annyi minden mással Megjártam, hát ismét New Yorkot. Irigykedve néztem a Malév 90-es járatának utaskísérőit, mindent bejártam a városban, amit valaha szerettem (na jó, rajongtam…), és szép csendesen arra próbáltam összpontosítani, hogy ezt szépen leépítem magamban valahogy. Boldog voltam odahaza […]

A boldogító IGEN Hogy a repüléstől és New Yorktól való elszakadást illetően mekkora hatalmasat tévedtem, ezután még sokáig nem derült ki, mert olyan csodálatos időszak következett az életemben, hogy teljesen elvonta a figyelmemet erről (egy kis időre), ami ugyan nem tartozik közvetlenül a témához, amiről itten én most értekezem, de feltétlen katalizátora és melegágya volt […]

Papír arról, hogy jó vagyok Legalább tizenöt évig nem történt aztán semmi ebben az ügyben, ami nem jelenti azt, hogy elmúlt a sóvárgásom a magasban sikló gépek után, csak hogy abban az egészségtelen szakmai közegben vergődtem, ahol semmiféle haladást nem néztek jó szemmel.

1. Gina tánti elintézi Nehezen. Ha gyorsan szeretném summázni azt a jónéhány történetet, ami ezzel kapcsolatban még eszembe jut annyi idő távlatól, és amit feleslegesen nem is szeretnék egyáltalán eldramatizálni, csupán tényszerűen feltárni az emlékezetemet frissen tartva ezáltal, akkor csak ennyit mondanék, nehezen. Legalábbis nem volt egyszerű. Igaz, senki sem állította hogy az lesz.

A szerző világhíres, kortárs albán író, számos nemzetközi irodalmi díj kitüntetettje, 1994-től minden évben folyamatosan rajta van az irodalmi Nobel-díjra javasolt szerzők listáján. Regényeit világszerte olvassák, írói látásmódjának univerzális érvényessége okán. Romániai útirajza sokat elárulnak nem csupán a témáról, a romániai viszonyokról, hanem magáról az íróról is. * Nem volt szerencsém Romániával. 1974-ben jártam ott […]

(Levelek New Yorkból) “Az ember számára a változás határnapja mindig az, amikor neki, magának jön meg az esze.” Legalábbis egy nálam bölcsebb ember ezt tartotta. Viszont ennek semmiféle szempontból nincs köze Miss Alvarohoz, akit a Houston Street közepén fedeztem fel hazamenet a virágoskert közepén.

(Levelek New Yorkból) Éppen emlegettem, hogy remélem, semmi baja nem esett az elmúlt időszakban, hogy Miss Alvaro eltűnt a házunk mindennapi életéből, én legalábbis keveset botlottam bele mostanság. Érthető hát, mekkora megkönnyebbüléssel léptem be az épületbe a minap, amikor a recepció melletti hallban, a lift előtt megpillantottam. Igaz, az ezeridegen számára csak nehezen lett volna […]

(Levelek New Yorkból) Egy kobaltkék óriásfelirat jelezte, hogy a hely, ahol békésen állok, és átszellemülten kenegetem a képemre az ötvenfaktoros hawaii-i naptejet, az a Hollywood International Airport. Jól éreztem magam a buszmegállóban, minden jel erre utalt, már amennyire az ember egy buszmegállóban jól érezheti magát. És főleg ha nem ott lakik, hanem csak a buszra […]

Levelek New Yorkból Amikor anyám besétált a repülőgépbe a hatalmas kapun, mosolyogva néztem utána. Olyan csepp volt, olyan apró, ahogy a hatalmas gépmadárba belépegetett kis gurulós táskáját maga után húzva. Minden hatalmasnak tűnt körülötte. Eszembe jutott, hogy egy ilyen nagy, aránytalan világban élünk, ahol mi nagyon kicsik, aprók, elveszendők vagyunk. Igaz, mi is teremtünk magunk […]