A világnapok szerepe kétségtelen, emberiség-méretű gondokat, sarkalatos üzeneteket „vetnek fel” – kissé néha mégis úgy érezhetjük, korlátoznak is. Ilyen például nőnap, virágok, megemlékezések, utána meg esély- és egyéb egyenlőtlenségek stb. Vannak helyek, kormányok, ahol így lehetnek a sajtószabadsággal is. Szerkesztői felkérésre ezen a napon, pontosabban erre a napra, erről a napról a következő rádiójegyzetet olvastam […]

Marad a láz? Ez volt Gálfalvi György negyven évvel ezelőtti kötetének címe. A könyvben interjú olvasható Czegő Zoltánnal, Csiki Lászlóval, Éltető Józseffel, Farkas Árpáddal, Kenéz Ferenccel, Király Lászlóval, Kocsis Istvánnal, Magyari Lajossal, Molnos Lajossal, Tömöry Péterrel és Vári Attilával, és az említettek közül Csiki László már nem él, többen pedig nagyon is felcsavarodtak a szivárványra, […]

– Fontos, alapvető kérdés. Honnan jövünk? Honnan jössz? – Egy boltból jövök, ahol háztartási elektromos készülékekhez árulnak pótalkatrészeket. (Milyen szép régi görög név: Alkatrész! „A daliás Alkatrész szerelmet vallott a bús Aszténiának.”) – Sőt, Pótalkatrész, és Euraszténiának. Ne felejtsük, hol élünk… integráció, miegymás.

– Ideje szembenézned önmagaddal, nem gondolod? – Az sose árt, de vajon elég-e ehhez az, hogy az ember elér egy bizonyos életkort? Meg aztán nem szerénytelenség az ilyen önmegszólaltatás? – Ha nincs ki megszólaltasson, szólalj meg magad. – Mégis miről? – Ha már az életképeidben vagyunk, hát a városról, embereiről.

Rég nem voltam moziban Bukarestben. Most kedves hölgybarátom bakfis lányával elvitt. Megnéztük Timár Péter filmjét, vasárnapi matinéban. A matinékban van valami ünnepélyes ártatlanság. Rajtunk kívül még talán négyen voltak a teremben, pedig a mozgóképszínházat a mioritikus Mioriţából átkeresztelték az európaibb Europává.

(Utazás egy hajdani útikalauzban) Már-már széteső, vörös vászonba kötött kis formátumú zsebkönyv kandikált elő, felhíva magára a figyelmet, egy nemrégi nagytakarítás során. A furcsa veres könyv címe: Erdélyi kalauz. Útmutató Magyarország erdélyi részében. Szerkesztette Radnóti Dezső EKE-főtitkár, megjelent Kolozsvárott, az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) kiadásában, 1901-ben. (A belső címoldalon ceruzával irt bejegyzés: Felső Keresk. Isk. […]

A román a legmetafizikusabb népek egyike. Aki nem hiszi, olvassa el az alábbiakat. Az írás a Dilemában jelent meg, Mircea Diaconu, a népszerű színész, ismert író és – újabban – tévés műsorvezető neve alatt, jobban mondva fölött. Volt egyszer egy ember, aki mindent meg tudott javítani, ami a kezébe akadt. De azon fölül is mindenhez […]

W.S. modorában: Kedves Maca, a szűzességét / Ha ideadja, elveszem, / Ha szabadulni akar tőle, / Legyen szíves, szóljon nekem. Duduia mea, kezeskedését, hogy lovag voltam, köszönöm. Mikor még egyszer erre járok, már gyűrű lesz a kezemen. Vigadjunk szépen hegy levével – évek mint percek telnek el. Ha jó bort iszunk jó kedéllyel, lelkünk a […]

A magyar (és általában a kelet-európai) társadalommal az a baj, hogy nagyon szűk a normalitás-fiókja. Nem fér bele, aki alkoholista, aki meleg, aki transzvesztita, aki narkós, aki arab, aki néger, aki zsidó, aki roma. Trianon-alapon aztán persze a franciák meg a románok sem férnek bele. Itt élünk Romániában, és sokan még mindig azon siránkoznak, hogy […]

Kissé rekedtessé válik a hangja, enyhén párás a moduláció, amikor megköszöni. Törékeny szép lány. Kassza, pénztár a Dalles teremben. Az egyik könyv egyszerű: a cenzúra története, bőséges hazai példákkal (benne vagyunk, mert benne voltunk keményen: lélektorzító hatásainak egyike, hogy az ember ma alig, vagy egyáltalán, vagy csak nehezen tudja megírni azt, amit szabad).

Amikor nincs semmi, akkor van a remény. Nem tettem le róla, hogy egyszer mellém szegődik a szerencse, hogy egyszer az én hajóm is beér a kikötőbe (persze, ahogy a graffiti mondja, még mindig lehet, hogy akkor a reptéren leszek). Szinte rendszeresen játszom a lottón. Korábban megvetettem, de miután beláttam, hogy a szerencsejátékhoz úgyszólván csak szerencse […]

Bálint György fenti című (Szépirodalmi, Budapest, 1971) publicisztikai kötete ingyen került a birtokomba, mint egy hozzám szegődött kóbor állat – a könyvtár „fölösleg-polcáról” emeltem le, kiselejtezték – persona non grata lett – vigyétek, Isten hírével…

Írtam már a dedikált könyveimről? Van néhány. A legtöbb nyilván Bogdán Lászlótól, aztán Huszár Sándortól, sok Forrásostól, de van Szilágyi Domokostól és Szőcs Kálmántól, van Hervay Gizellától. Van Adonyi Nagy Máriától, és lehetne Szőcs Gézától is, mert utolsó gyűjteményes verses kötetét dedikálta, de ott felejtettem nála. Van Ferenczes Istvánom, de nincs Király Lászlóm, van Horváth […]

Ha volna. Ha volna az időnek. Ha volna az időnek zuga (ahogy a térben vannak szeparék) – oda elbújni, oda elbújni néha, elbújni néha, mikor az ember megbántja azt, akit szeret. Közben folyjék tova nélkülünk az idő, áramoljék örvénylőn az idő hordaléka, de az ember a csendes öbölben nézhessen hosszan magába mozdulatlanul, kivonva énjét mindenből, […]

Volt nekünk egy kedves műhelytanárunk, egyszer az órán mondott egy nagyon pontos dolgot, nevezetesen, hogy a kalapácsok háromfélék: kicsik, közepesek és nagyok. Osztálytársnőink buzgón jegyezték a rendszertannak ezt a paradigmatikus vezéreszméjét, mi fiúk azonban letettük leginkább közepes méretű ceruzáinkat, és nagyot csettintettünk magunkban: ez igen!

Végső so­ron a költészet­nek, hogy ki­tel­je­sed­jen a maga törvényei sze­rint, ki kell válnia az életből, hogy aztán adott hely­zet­ben része le­hes­sen életünk­nek, hogy egy le­gyen az élet­tel. Va­la­hogy úgy, ahogy dal­ba kezd az em­ber, akár öröme, akár bánata van. Arany János ezt úgy mon­dot­ta, hogy: dal­ra ol­vadék…

Barátom – ez a kor a végletekig regényes. Hullákból épített felhőkarcolókat. Az ágyúgolyókat elmés gépek segítségével messzebbre hajította, mint hitvány nyilaikat az eposzok görög istenei. Rohanó hullámokat tudott odapingálni eleven vászonra. Távoli világrészek hangjait hozta be hálószobámba. Aztán könnyedén, egy szalmakalapban átrepülte az óceánt.

Amikor valakiben csalódunk (lásd esetünket az érzéki gyümölcsárus lánnyal), még mindig ápolhatjuk a reményt, hogy nem is az illető személy a jellemhibás, a baj sokkal kisebb: csak a világegyetem van rosszul berendezve.

Mi magunk is? Hát persze, hogy mi magunk is… Nemrég megtudtam, hogyan is alkotám meg életem első és utolsó (úgy értem, egyetlen) névtelen levelét. [De még előtte: szabad-e felszakítani a múltnak fájó sebeit? A vélemények, mint mindig és mindenben, ebben a kérdésben is megoszlanak. Vannak embertársaink, akik ezt (vagyis a felszaggatást) üdvösnek, sőt célravezetőnek tartják, […]

Kevés dolog van a világon, amiről ne írtak volna köteteket. A mobil telefonokról szóló kötetnek a neve: prospektus. Jó dolog egy ilyen tájékoztató, de a készülék és használója lelki kapcsolatáról, e viszony erkölcsi dimenziójáról úgyszólván semmit sem tudhat meg belőle az olvasó. E hiányosság mellett nem mehetek el szó nélkül. (Noha a nő is felfogható […]

Hoppsza-hopp! – mondta a jóságos és terebélyes virágárusnő, és miközben felsegített, kilopta balonom zsebéből a kulcstartómat, amit feltehetően pénztárcának vélt. Budapestről Bukarestbe megérkezni mindig rossz, de ezen a reggelen a szokottnál is több bosszúság ért. A peronon és az állomás kijáratánál a taxisok rohamát még leráztam, de a buszra várás félórájában lelocsolt egy öntözőautó, és […]

Az ember szíve a nimfácskák ellen védtelen. Még ha gyümölcsöt árulnak, akkor is. Most már ha az ember (én, te, ő) kellően sok ujját kell hogy használja életkorának jelzésére, a „hozzá viszonyított” nimfácska bizony elérheti a bakfiskor felső határát is.

Napihír. Tegnap egy mentőkocsi idejében megérkezett A.N. lakására, s az idős férfit súlyos szívelégtelensége ellenére sikerült megmenteni. A mentőautó beszállítása közben a Magheru sugárúton végigszáguldva olyan hangosan szirénázott, hogy három járókelő, továbbá egy első emeleti és egy földszinti lakó infarktust kapott tőle. Közülük kettőnek (egy járókelőnek és az első emeleti lakónak) újabb mentőkocsik megmentették az […]

Ördög vigye Bukarestet! Lihegve felkapaszkodik a lépcsőkön. A kabát nehéz, a lépcső fajansza veszettül csúszik. Emlékszik még rá: az Egyetem téri metróaluljáróba huszonöt éve szerelték be a mozgólépcsőt (aznap avatták fel, amikor ő nősült), és huszonnégy éve javítják. Mozgott egy évet. Hirdeti a német technika diadalát, pontosabban az NDK-s technika diadalát Romániában.

Bizonyára nem túl gyakori pillanat, mikor egy írói, teremtett világ és a valóságos, a mindennapi úgy talál egymásra, hogy már-már azt érezni, a fikcióból fejlik ki és „lép elő” a valóságos. Mindenesetre egy ilyet mesél el Bodor Ádám, mikor is kitalált alakjai egyszer csak megjelentek testi valójukban, s az „érintettek” még a novellát megjelentető irodalmi […]