Mi magunk is? Hát persze, hogy mi magunk is…
Nemrég megtudtam, hogyan is alkotám meg életem első és utolsó (úgy értem, egyetlen) névtelen levelét.
[De még előtte: szabad-e felszakítani a múltnak fájó sebeit? A vélemények, mint mindig és mindenben, ebben a kérdésben is megoszlanak. Vannak embertársaink, akik ezt (vagyis a felszaggatást) üdvösnek, sőt célravezetőnek tartják, s maguk is buzgón gyakorolják. Mások szerint nem old meg semmit, sőt rosszra vezet. Ismét mások úgy vélekednek, hogy esete (sebje, szakítása) válogatja.]
Rég történt. Szerkesztőségünkben dinamikus élet zajlott. Egyik animátora, odaadóan kedves kolléganőm (nevezzük Y-nak) mesélte utójátékosan, hogy nemzedéktárs kollégánk (nevezzük X-nek) bizony összeszűrte a levet egy másik kolléganőnkkel (ne nevezzük sehogy). Aki nemcsak más nemzedékhez, hanem más férjhez is tartozott. (Mi hárman, Y. és X., valamint e sorok írója, nevezzük Q-nak, noha ivarérettségünkről nem egyszer tanúbizonyságot tettünk, még nem próbáltuk ki a házasság emelkedett intézményét, amely köztudomásúlag azoknak a problémáknak a megoldására szolgál, amelyek különben nem léteznének.)
Y. jólinformáltsága X. viselt ügyeit illetően csalhatatlanul arra vallott, hogy 1. ez információk ősforrása maga X. volt, 2. az információcserére megtalálták az intim alkalmat. Ez Q-t hidegen hagyta: de az már nem, amikor Y. – lélektanilag indokoltan – azt is elmesélte, hogyan szakított X. a mi kedves házasságtörő kolléganőnkkel. Nos, úgy, hogy névtelen levelet írt a férjnek, amelyben dekonspirálta magát, leleplezte a bűnös viszonyt! Minekutána az nyilván nem folytatódhatott. Hát így bánt el X. a szegény asszonnyal. És nem is csak vele. Mivel egy korábbi szövevényes ügy miatt – cherchez la faim – X. remegő gyűlölettel viseltetett Q. iránt, úgy írta meg a levelet, hogy az stiláris (?), írásmód- és/vagy -képbeli (?) meg egyéb (?) jellemzőinél fogva azt a látszatot keltse, mintha Q. írta volna. Így a kis perverz álcázózseni. Mindenesetre a hölgy és a férj azutáni felette tartózkodó, sőt kimondottan hűvös viszonyulásából arra lehetett következtetni, hogy a kis Fouché (vagy inkább a nagy Foche) diverziója elérte a célját, bevették.
Ha azt gondolnánk, hogy aki ilyesmire vetemedik, az más gazemberségre is képes, vagy az alkalmazott módszerben felismerni vélnénk az akkori titkosszolgálat sátáni zsenialitását, tévednénk: X. csupán kissé túlzásba vitte az agyafúrtságot.
A többiek is szétszéledtek. Csak Q. maradt a helyén, mint egy gyagya vagy tökrészeg pompeji katona. Jutalma mégis volt: mindvégig nem tudta, mi zajlik körülötte, minek vált akaratlan szereplőjévé. Az egészről évek múltán szerzett tudomást Y-tól. Lásd fenn.
Hát így írtam meg életem első és egyben utolsó névtelen levelét. (1999. március 18. / A Hét)

Forrás: Bukaresti élet, képek. Scripta Kiadó, 2001