Kevés dolog van a világon, amiről ne írtak volna köteteket. A mobil telefonokról szóló kötetnek a neve: prospektus. Jó dolog egy ilyen tájékoztató, de a készülék és használója lelki kapcsolatáról, e viszony erkölcsi dimenziójáról úgyszólván semmit sem tudhat meg belőle az olvasó. E hiányosság mellett nem mehetek el szó nélkül. (Noha a nő is felfogható hordozható telefonnak – la donna e mobile, ugye -, ezt a gondolatvonalat most kikapcsolom.) Következzék három drótnélküli történet.

Járom az utat, lépkedek a poros járdán. Mellettem, hogy szinte súrol, elhúz egy mentőautó; nem értem, miért rohan úgy, ha közben a szirének énekét hallatja (szirénázik). Ezen gondolkodom, amikor nekem ütődik egy fiatalember. Nicsak! – mondja, és kezében látom a mobil telefonomat. (Zakóm felső zsebében szoktam viselni, mint elaggott szenátorok a csokornyakkendőjükre rímelő díszzsebkendőt, bár olvastam, hogy egészségtelen, mármint a rádiótelefont ott hordani, mert terének rezgései a szívvel rezonálhatnak.) A pajkos fiú antennájánál fogva lóbálja, mint egy Uri Geller a meggörbített kanalat, aztán bocsánatkérő, szinte szégyenlős mosollyal visszaadja: „véletlen volt”. Ketten vannak, talpig feketében, teljesen normálisak, nevetgélve tovább lejtőznek. Hüledezve nézek utánuk, a tekintetemmel azt igyekszem szuggerálni, hogy megjegyzem őket, ezt még megkeserülik. Vissza sem fordulnak, vissza sem néznek. Eszembe jut, hogy egyik ismerősöm lányától az utcán, miközben beszélt rajta, fújták meg a telefonját. Hiába, szerencsés vagyok.

Van illemtana? Az RMDSZ székházában vagyunk, újságírók, beszélgetünk: politikusaink és a sajtó viszonya. Szó szót hoz (és visz). Megszólal a szívem fölött. Odakapok, lenyomom a lenyomandót, fojtott hangon beszélek, hang: csicsereg, fülnek és képzeletnek édes trillák, hallgatom, halkan igenelek.
Kimondom az utolsó igent.
Hívják a szövetségi elnök urat is. Pillanat, mondja, feláll, udvariasan elnézést kér, átmegy a szomszéd helyiségbe, onnan beszél. Áhá – ez most nem a monogramom, ezt a kezdő mobilos mondja magamban, ez a felismerés hangja – szóval elitéknél ezt így csinálják.
Ördögi szerencsém van, ismét berreg az én kis Boschom is. Alkalmam nyílik jelezni, ha nem is jólneveltségemet, legalább tanulékonyságomat. Bocsánat, mondok, s kivonulok, nagyon fontos léptekkel, kissé hajlott háttal. Tudják ki hívott? Nos, én sem. Bizony, a mobilon is van téves hívás. Sokért nem adtam volna, ha látom az arckifejezésemet, amikor visszaosontam.

Raszputyin szeme pirosan villog. Ez még nem olyan rendkívüli, a nagytermészetű férfiúnak gyakran éghetett vörösen a szeme a valóságban is. Azt azonban kétlenem kell, hogy felváltva gyúlt ki (bal-jobb, bal-jobb, vagy szemből nézve: jobb-bal, jobb-bal), mint teszi azt a Deutschlandban.
Az emberek névadó képzeletének kimeríthetelensége abban is megnyilvánul, ahogyan a legfantáziátlanabb elnevezéseket kitalálják. A Deutschland mindenekelőtt (über alles) egy kenyérbolt, de lehet, hogy több is, alkalmasint egy egész hálózat Bukarestben. Nagyon változatos, nagyon finom és nagyon drága német kenyeret lehet itt kapni – a Darabontok terén elterülő boltból fedezem rozs- és korpa-, ergo rost- és nyomelem-szükségletemet. Ez a Deutschland meg vele egybenyílóan az Einstein (!) nevű cukrászda szemben van azzal a hellyel, ahol néhány éve még a Romániának Mussolini által ajándékozott bronz anyafarkas alól ismeretlen tettesek mindegyre el-kilopták Romuust és Remust. Raszputyin pedig a Deutschland bejáratánál villogtatja alternatív módon a szemét, körülbelül egy hertzes frekvenciával, ugyanazzal, amivel a mobilom is, a Hertzem fölött, jelzi néha pánikba esve, hogy újra fel kell tölteni – meglehet, Raszputyin is arra utazik (mint fény kép a Deutschland falán), hogy töltsék fel a róla elnevezett vod kával.
A Deutschlandban tüchtig román kiszolgálónők osztogatják – keveseknek – a barna kenyereket. Végtelenül előzékenyek. Bár nem hiszem, hogy tudnak németül, amikor épp vásárlás közben az államtitkár úr felhív a mobilomon, néhány szót szinte akaratlanul is németül mondok (zum beispiel, Ordnung musst sein, aber das ist natürlich, und so weiter). Aztán egy szórakozott mozdulattal az üvegpulton felejtem a készüléket.
És most jön a csattanó. Amikor fél óra múlva visszamentem, megvolt és ideadták. Kifele menet visszakacsintottam Raszputyinra. (1999. március 18. / A Hét)

Forrás: Bukaresti élet, képek. Scripta Kiadó, 2001