– Fontos, alapvető kérdés. Honnan jövünk? Honnan jössz?
– Egy boltból jövök, ahol háztartási elektromos készülékekhez árulnak pótalkatrészeket. (Milyen szép régi görög név: Alkatrész! „A daliás Alkatrész szerelmet vallott a bús Aszténiának.”)
– Sőt, Pótalkatrész, és Euraszténiának. Ne felejtsük, hol élünk… integráció, miegymás.
– Úgy látom, a locus rendületlenül foglalkoztat. Tulajdonképpen abba a boltba azért fordultam be, mert megláttam, hogy odabenn két ventilátor is működik. Falból azért megkérdeztem a hűdésesen ziháló elárusítónőtől, hol javítanák meg a porszívómat. (Csakugyan van rossz porszívóm, kettő is. Az egyik egy igazi Uralec, a szovjet technika csodája, nyilvánvalóan egy traktor és egy bonbontartó kereszteződéséből született. A másik egy meghatóan légies román műanyagszerkezet, amely nem egészen két hónapos használat után mélakórba esett, s gyenge motorja egy asztali villamos szellőztetőt sem tudna működtetni.) De vissza a boltba! Azt mondja a nő, tud egy kiváló javítót, nem messze, az Eperfa utcában, az iskolán túl, csak arra vigyázzak, nehogy a villanymotor-tekercselőhöz menjek be, mert az nem jó ember; nekem, ha célomat nem tévesztem szem elől, a villamoskészülékek generalistájához kell elérnem, aki a gépemet mint egészet kezeli: nemcsak tapasztalt, de igen készséges ember, lehet vele beszélni, toleráns és rugalmas, empatikus és jóindulatú. Kirajzolódtak egy mélyérzésű, humanista elkötelezettségű, emelkedett erkölcsű, kivételes férfiú vonásai; különben is – mondta a nő, hivatkozzam őrá, Lucreţiára, s olyan lesz a mester, a vén szervizes, mint a vaj.
– Ha ennyire színes és kimeríthetetlen ez a világ, miért kellett abbahagynod az „életképeket”?
– Azért, mert én nem jelentek már meglepetést vele, sem az olvasónak, sem magamnak. Egy sorozat akkor jó, ha nem túl hosszú, ha nincs elnyújtva. Ha a publicista valamivel, valamiképpen nem lepi meg az olvasót, legfeljebb tisztes lehet. Úgy érzem, nem kell tovább erőltetni. Most, hogy ezek az írások kötetben – tehát egyszerre – megjelennek, itt az alkalom, hogy lezárjam a sorozatot.
– Nem egyszerűen arról van szó, hogy meguntad? Restségről?
– Nem. Hisz tudjuk: nem lehet publicisztikát nem írni.
– Vagy félelemről?
– Indokoltabb kérdés. Az alkotáslélektan ismeri a sportból a célfrász fogalmát. Félelem a megérkezéstől, ami elviselhetetlenül megnehezíti az utolsó lépéseket. Szorongás, hogy az alkotás beteljesülésével valami egyéb – az ártatlanság, a célértelem, az élet – is véget ér. Ez magyarázza, nem a restség, hogy olyan nehéz befejezni egy írást. Sőt vannak, akik a végiggondolás ritka képességével megáldva előre látják, hogy milyen nehéz lesz befejezni, ezért belefogni is nehezen tudnak. Az, hogy erre milyen mentséget találnak ki, az írói művészet része. Az ilyen szerzők a grafománoknál összehasonlíthatatlanul intenzívebben élik meg az írás kínját is, élményét is. Persze, azért tudnunk kell, hogy a közírásnak (milyen sajnálatosan ritkán használjuk ezt a szép magyar szót a publicisztika helyett!) a bizonytalanság a halála. A szabad vélemény műfajának semmi sem árt jobban, mint a langyos, egyensúlyozó általánosság, hiszen a publicisztika érveivel, képeivel, indulataival, asszociációival eligazítani, meggyőzni, befolyásolni, tettekre bírni akarja az olvasót.
– Eltávolodtunk…
– Gondolod? Jó, elmondom, mitől félek még, miért kellett sürgősen befejezni ezt a sorozatot. Aki elolvasta, emlékezhet rá, hogy mi mindent elloptak tőlem az utóbbi időben. Nos, ha hiszed, ha nem, rájöttem egy furcsa, misztikus összefüggésre: ahogy valamiről, ami számomra fontos vagy érdekes volt, túlságos ragaszkodással, beleérzéssel írtam, azt nem sokkal utána – megfújták. A leltárlista addig is meglehetősen hosszú volt: óra, szemüveg, telefon-notesz, kocsonya, dedikált könyv, aktatáska, svájci bicska, bakancs, száradni kitett fehérnemű, kulcscsomó, pénz, pénz és pénz… Gyanút akkor fogtam, amikor leírtam kalandjaimat a mobiltelefonnal, s utána – a szívem fölül, a felső zsebemből – ellopták a készüléket, hogy észre se vettem. Egyebektől is megszabadítottak, a pohár azonban akkor telt be, amikor a szerkesztőségi mosdóból ellopták az ötliteres műanyagpalackot, amiben vizet szoktam hazaszállítani. Mélyen lehangolt, hogy a román sajtó munkatársai nemcsak ötleteket, információkat és hasonlókat lopnak, hanem vizespalackokat is. Hát le merek én ezután írni bármit is?
– Értsük úgy, hogy Bukarestből is eleged van?
– Régóta. Egy év híján három évtizedet húztam le a fővárosban, A Hétnél (azzal a kis megszakítással 1989 és 1990 között, amikor nyomdai korrektor voltam, ugyanis „száműztek” amiért a családom átmenekült Magyarországra). Az eleje – a lapalapítás, a tudomány rovat, a TETT szerkesztése – szép volt. Huszonhat évesen a lap hőskorszakában…
– Érezni a népszolgálat fenséges érzését…
– Rühellem a kifejezést, mint Jónás a prófétaságot; majdnem úgy idegesít a „helytállás” is. És itt nem e kifejezések tartalmát kifogásolom. A néptanítók szolgálata és helytállása tiszteletre méltó – ha nem ők hangoztatják. Mindenkinek van egy szókészlete, amit arra használ, hogy igazolja mindazt, amit tesz, igazolja saját fontosságát, létét, annak értelmét. Ez a szókészlet azonban nem tartalmazza a szabadságot, a kételyt, a kritikát és az iróniát. Márpedig nekem ezek az alapértékeim, és meggyőződésem, hogy minden publicistának ezek kell hogy legyenek – természetesen más alapértékekkel együtt.
– Csakugyan, melyek a jó publicista erényei?
– Miért, nem tudod? Vagy bővíteni akarod a közhely-szószedetedet?
– Gondolj az olvasóra!
– Hát legyen! Valóságérzék, témaismeret, becsületesség, őszinteség, bátorság, humorérzék. A publicistának legyen személyisége. A sajtónkban elterjedt „demokratikus” szokás, de lehet, hogy csak a szükség vagy a kényelem teszi, hogy a kezdő újságíró, a gyakornok is azonnal publicisztikát akar írni. Történelmi tájékozottság, emberi és közösségi tapasztalatok, általában a sajtó és sajátosan a lap közegének ismerete nélkül, valamiféle igazságosztó indulattól vezetve osztogat tanácsokat és oszt ki tekintélyeket. Ezért mondom: a publicisztikához jellem és jóérzés is kell; amúgy egy kis felületesség nem ártalmas, és az sem baj, ha a publicista „mindenevő”, nem pedig valamelyik szakterület elmélyült ismerője.
– Végül is mi a legfontosabb?
– A legfontosabb a tehetség. Mind lehet a többi, tehetség nélkül mit sem ér. Tehetség mindenekelőtt, a publicisztika bármelyik műfajáról legyen szó: vezércikkről, vitairatról, nyílt levélről, kommentárról, jegyzetről, glosszáról – ez utóbbit a publicisztikai műfajcsalád szerelemgyerekének nevezik; bevallom, rendkívül vonzódom a szerelemgyerekekhez, s azt hiszem a Bukaresti élet, képek írásainak többsége is ilyen, azaz glossza.
– Könyvbe való-e a publicisztika?
– Fogas kérdés, vitáznak is róla/rajta. Lehet, hogy éppen ez a kötet a próbája annak, hogy a „pillanat műfajai” mennyire voltak adekvátak, mennyire ragadták meg az események, jelenségek lényegét. A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének 1999-es évkönyvében szerepel egy válogatás nagy elődök publicisztikájából – nem győzöm olvasni. (Hát még összeszedni milyen nagy öröm volt.) De remegő gyönyörűséggel olvasom Rákosi Viktor, Osvát Ernő, Móra Ferenc, Ady Endre, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Molnár Ferenc, Kosztolányi Dezső, Bálint György publicisztikai köteteit is. S ha már ezt kérdezted, és szóba került, hadd mondjam el, hogy véleményem szerint ma már, a modern újságírás, a kommunikáció-tudomány korában, a publicisztikát is korszerűen kell művelni, egyszerűbben mondva: meg kell tanulni, „kottából” kell csinálni, nem csak „fülhallás után”, „érzésből”. Gondoljunk arra, hogy ma már az olvasóink tájékozottabbak, műveltebbek, igényesebbek, mint a régiek voltak. És sietősebbek, ezért tömören kell írni.
– Mit kellene másként csinálni?
– Annyi mindent nem volt szabad megírni, évtizedeken át, hogy most épp annak a megírása okoz gondot, amit szabad. Másfelől le kellene már szokni a siránkozásról, panaszkodásról. Több férfiasság kell – ezt néhány fiatal újságíró lánynál már tapasztalni lehet. Végül jellemző ránk a rossz lelkiismeret, ami talán a hosszas frusztráció, megalázottság eredménye, de ez – azt hiszem – az „életképekre” nem vonatkozik.
– A mai magyar publicisták közül kit olvasol szívesen?
– Szeretem Megyesi Gusztáv, Váncsa István írásait. No meg természetesen Esterházy Péter szövegeit. Valaki velük rokonította a Bukaresti élet, képeket, sőt hízelgően a „rommagyar E.P.-nek” nevezett, ami nyilvánvalóan túlzás.
– Van még valami mondanivalód?
– Volna, de majd külön, ne tegyük próbára az olvasó türelmét.
– Jó, akkor hát jöhet...
– … a sztori. amelyik „kimaradt”, mert meg sem írtam. De hát nem is Bukarestben történt! Gelu Păteanu, mindnyájunk kedves Gyaluja Kolozsvárról jött fel (vagy le?) Bukarestbe, kollégák voltunk A Hétnél. Utánozhatatlanul kedves vármegyei stílusban beszélt – kiváló helyességgel és választékossággal – magyarul. Ő fordította le Mikes Kelement románra. Történetünk idején már régen Pesten lakott; különben ugyanolyan természetes módon tudott fiatal román felesége mellett pestinek lenni, ahogy azelőtt itt bukarestinek. Szóval történt, hogy a kisebbik fiam Budapesten, az Örs vezér téri Kós Károly középiskolában az év végi ünnepségen Eminescut volt szavalandó. (Az elképzelés az volt, hogy az újvidékiek szerb, az erdélyiek román, a felvidékiek szlovák költőtől szavaltak valamit, eredetiben is, magyar fordításban is.) Fiacskám alig tízéves volt, amikor kiszakadt a román környezetből, s a további hat-hét év alatt persze teljesen elfelejtett románul. Különben is, mit szavaljon? Rendben, Eminescut. De melyik versét? Szerencsére megvolt otthon Dsida Jenő nagyszerű fordításkötete, nosza, válasszunk ki egy verset, amelyik nem túl hosszú, és románul is tudjuk. Az Álmos kis madárkákra esett a választásunk, legalább az első versszakát ismertük. De a másodikat nem, szégyenszemre. Akkor jutott eszembe Gyalu. Lementem a térre (otthon nem volt telefonunk), felhívtam a barátomat, volt kollégámat, s elmondtam, mi a bajom: este van (ezt láthatta ő is), és másnap a fiamnak Eminescut kell szavalnia románul és magyarul, ünnepi közönség előtt. Hát akkor írjad – mondta Gyalu. A kagylót a vállammal a fülemhez szorítottam, és mondtam utána, meg írtam is a fülkeablakhoz szorított papírra: „Somnoroase păsărele”/„Somnoroase păsărele”/„Pe la cuiburi se adună”/„Pe la cuiburi se adună”/„Se ascund în rămurele”/„Se ascund în rămurele”/„Noapte bună”/„Noapte bună”. És utána a második versszakot. „Hát köszönöm, jóéjszakát”, mondtam, a végén Gyalunak, noapté bunő. És akkor láttam meg, hogy mögöttem négyen-öten várakoztak telefonálni, Örs téri esti pestiek, és nagyon furcsán néztek rám. Felemelt fejjel lépdeltem el mellettük. Igazából Pesten jó bukarestinek lenni. (1999. május 27. / A Hét)

Forrás: Bukaresti élet, képek. Scripta Kiadó, 2001