Az amerikai filmek és a giccskultúra hatására nálunk is elterjedt az ökölbe szorított kézből kinyújtott középső ujjal leadott bemutató, vagyis a vak juh jelzés. Állítólag már a rómaiak idejében is létezett és már akkor is trágárságot jelentett.

Asztalossegéd: – Az istenit ennek a sok tápos paradicsomnak, ízetlen uborkának, hitvány paprikának! Már egy jó falatot se ehet az ember! Ez a szalonna is olyan, mind a gumi! Mondja meg már, mester úr, mit lehet itt csinálni?

Hajnicka szerint amióta áttértem a reformkonyhára, és teljesen megváltoztattam az étkezési szokásaimat, furcsa turbulenciák észlelhetők az életvitelemben. Először is naphosszat böngészem az ornitológiai szakkönyveimet, azután felkerekedem, és erdőt-mezőt bejárva ültetem át a gyakorlatba frissen megszerzett madárismereteimet. Gondolataim valósággal szárnyalnak.

Utálom az ünnepeket amikor a sok birka megmozdul és egymást halálra tapossa a szupermarketekben, az utcán, a parkolóban  és a zöldövezetekben, csakhogy eleget tegyen a hagyományoknak, a szokásnak, az illemnek, a családnak és az Atyaúristennek. Utálom a  Pünkösdöt, a Húsvétot, a Karácsonyt, az Újévet, a Névnapot, a Születésnapot,  a Vasárnapot és a Szombatot. Mert ezeken […]

A kicsikből lesznek a nagyok, felszállnak. A nagyokból lesznek a semmik, szétpukkannak. A semmiből lesznek a kicsik, felszállnak, megnőnek, eltűnnek. Felülről nézem őket, felém ugranak, a szemem közepébe. Nem érnek el.

Nincs, mert nincs miről. Az ég még iszonyúan világos, a napsütés még leparancsolja rólad a korán felvett télikabátot, de te átlátsz a szitán, és tudod, hogy egy hét sem telik bele, piszkosszürke lesz minden, és nehéz ködön keresztül figyeled majd az utcát, jön-e szembe fénylő tekintetű ismerős, aki hozzád szól, akihez szólhatsz. Az ég még […]

2004 őszén a Romániai Magyar Szó Színkép melléklete rövidpróza pályázatot hirdetett, amelyre a kitűzött határidőig 117 pályamű érkezett be. A díjazottakat annak idején a Káfé portál is közölte. Jelen és ezutáni közléseinkkel a portál megszűnte miatti archív anyagok visszaállítását segítjük elő – amellett, hogy az akkori eseményről lemaradt érdeklődőnek olvasmányt nyújtunk. Szegény ember felkel. Még […]

Hogy válasszam ki az egyik legkedvesebbet… Nehéz. Wij trädgård. A kert Wijben. De nem a rózsakert, nem az erdőrészleg vagy a virágzó len, hanem egy alig érezhető érintés. A vendéglőben ülünk, a nagy szám a körítés – a kertészet termelte zöldségekből. A hús: közönséges disznó, sütve, kissé elsütve az egyik ”füle”, nos, éppen arra száll […]

Már jó ideje állt a kirakatban, a többi gyerekjáték közt a csodálatos, fényes, irányítható álomautó. Csak egy volt, belőle, egyetlenegy. Minden nap megnézte, iskolába menet, a homlokát rátapasztotta az üvegre. Elkezdett gyűjteni rá, mindig félretéve azt a keveset, amit az uzsonnára kapott. Nagyon sok uzsonnára való kellett hozzá, de inkább koplalt. Tudta, érezte, egyszer csak […]

– Jaj, megint elkésem, csak most az egyszer még segíts, Istenem! – mondogatta magában, miközben loholt, futott, lélekszakadva. Eszébe jutott kedvenc gyerekmeséje, az Alice Csodaországban. A Nyuszi, az is folyton elkésett. Kereste a zsebében a zsebóráját, hogy ránézzen, de nem találta. Hisz nem is volt zsebe.

Régóta tudta, hogy beszéli a galambok nyelvét. Amikor odarepültek az ablakpárkányra, titokban figyelte őket. Az egyik, egy kis soványka, szürke volt a kedvence, fekete nyakörvvel a torkán, ami elöl nem záródott össze. El is nevezte Galambnak.

Aloe Vera kinézett az ablakon, és látta a fecskéket próbarepülésen körözni. – Ó, én költő vagyok! Hisz látom a fecskéket próbarepülésen körözni, s erről mindjárt az jut eszembe, hogy látom a fecskéket próbarepülésen körözni!

Miután összevesztek, a fiú fogta a holmiját és elköltözött. A lány egy hete sírt. Nem is gondolta komolyan, amiket mondott. Persze, most csak ő a hibás! De az a másik is, amilyen makacs… Olyanokat vágott a fejéhez, hogy… Mégis, inkább neki kellett volna nyelnie, hallgatnia. Most már késő bánat. Pedig nagyon-nagyon… Eh, az élet megy […]

A művelt kor hulladék halmazán válságban a világ. Töprengek. Közömbösen ülök és várok. Várakozásban telnek napjaim. Átfordulok az érem másik oldalára, ott sincs nyugtom, marokra fognak, hátba vágnak. Villám vakít, nő az árny, rongálódik az életkeret. Házak roskadnak, jelképek úsznak a vizen. Hernyótalpak alatt mocsárba süllyed az élet. Torzóban maradt a huszadik század. Puha lett […]

„Már látom, lesz perc, melyet így köszöntsek: Maradj még, óh szép vagy nagyon!” (Goethe: Faust) Akkor meghallotta a harangokat. Vagy inkább kis üvegcsengettyűk voltak, mint karácsonykor. A fülébe zúgtak. Fehér fényt látott. Egy hang szólt valahonnan föntről: – Sorsfordulóhoz értél, a legszebb éveid következnek. Nyilvánvaló volt a számára, hogy álmodik. Arra ébredt, hogy valaki szájon […]

Reggel fél nyolc. Az ajtók záródnak, apró zökkenéssel indulunk. Általában nem szoktam egy megállóért leülni, ma mégis lezökkenek az egyetlen üres helyre. A következő megállóig három perc. Bent jártunk az alagútban, amikor az orromat rég nem érzett bűz csapta meg. Egy pillanatig azt hittem, hogy megint a torreádorszagú hármas troliban ülök. (Egyszer nem bírtam szó […]

– Ó, szívem, nem szükséges ez! – hárítottam el vacsora után a kedvességet és a motorcsónakot. Miután lekefüdtek, szép lassan átsétáltam a vízen a túlsó partra.

Markolókanál az otthonom. Markolom magam, halkonzerv fő saját levében. Agyam már rég habozik, hogy mitévő legyek a falon. Sorsokat döngetnek a lépcsőházban. Falaznak a virágoknak, de mindenről lehull majd a lepel, mint rólam is, persze senkit se érdekel.