Duplán létezek, mint bálra sminkelt arc, s annak lehántott valója. Egy belőlem kint, a köznapi taposóban, hol hetet-havat halmozok kazalba, gazdasszonynak a lé állagát boncolom tudományos fokon, hentessel meg a karaj árát alkudom, ha tudom – aztán estig az ordináré politikát meg a meccs-intrikát vitatom.

nyugdíjas lét felcsavarom a fűtést nem szól a vekker szigorú tanítók nem követelik a behunyt szemű felöltözést s nem kérnek számon semmit alkotás nélkül élő főnökök

Nem tudom feledni ki voltam, s ki leszek, nem a szél vagyok, ki mezőn felejti szárnyait, s bár boríthatnak fájó hegek, a visszaúton magát el nem veszejti

Azért vagyunk mi, portestűek, hogy csirkét együnk, prézlibe forgatva, pirosra kupálva, mert amíg ezt tehetjük, nem lehet olyan nagy baj a világgal – melléje töltsük tele poharunk nemes aszúval, (asszonynak talán fél is elég) s azt köszöntsük a sohaháborúra a nincséhezésre s a nemlélekfagyásra –

tudd hát romlott hiéna vagy nincs kiút lábad a sárba ragad

Ide kevés hó jutott, s kaszál a szél, hideg éle széles sorokat vág a járdán, itt-ott egy-két ember dacol vele, követik nyomaik, mint pásztort a bárány.

Lehetek a csended, amikor a körülötted lévő világ túl hangos, kedves?

1926. február 4. – 2014.  június 13. A labda pattog Dorogon, fekete párduchoz gurul a grundon. A város vén házairól felszáll a fekete szénpor s a mámor.

Egy versemre írt komment kapcsán A gyerek, akit addig vernek, amíg már nem bírja – elfut. Hogyha már csak verésre érdemesült pária, legalább önmagát verje, remélve: egyszer csak eljut addig, hogy minden bűne, lefoszlik róla… De nem. A bűn beleégett a csontjaiba. S amikor végleg feladja, elismeri szépítés nélkül, kiszabadul.

Úgy hittem, még gyermekként, halottak könnyei a kavicsok.

Feledésre ítélt emlékek látogatnak, születésem előtti időkből, abból a korból, amikor bennem a lét együtt kezdett dobbanni az övével.

Különböző rendszerekben élünk. Ezek ütköznek össze egymással, emiatt alakul ki állandóan feszültség közöttünk. Az egyének rendszeréről beszélek, arról a hálózatról, ami kialakul benne élete során, Ahogy lát, gondolkozik, érez. Nincs két egyforma rendszerű ember.

Eddig még egyetlen álmot sem bátorítottál megfoghatóvá, egy sem nézett farkasszemet a hajnali ablakon benéző valósággal – eltűntek, mielőtt lábad az ágy melletti piros csergét érintette volna.

csak páncélom maradt bogártestemből láthatod ha akarod ha lehajolsz megfoghatod

A világ minden táján, úgy öt évente egyszer, ígéretekből épülnek a terek, az utcák, miegymás – elszakadt az ember attól, ami létfontosság.

Korábban jeleztük, hogy a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár, több éves hagyományához ragaszkodva, idén is szándékszik megrendezni nemzetközi felolvasómaratonját, „remélve, hogy a megváltozott körülmények, a járvány és mindenféle megszorítás, bizonytalanság ellenére, aki olvasni szeret és évről-évre bekapcsolódott ebbe az olvasást népszerűsítő megmozdulásba, 2021-ben is megteszi. A közös felolvasás célja továbbra is ráirányítani a figyelmet magyar […]

– Hogy mi az élet? Ülj le mellém és elmesélem. S mert olyan szófogadón azonnal odaült, megsimogatta a fejét. – Látod, épp így kezdődik. Hogy mondtam neked valamit s te megtetted. Az élet az a válasz, amit adunk. Az élet maga a felelet. Az élet jó. A hajnal épphogy kinyitja szemét, kitakarózol s felülsz ágyadon. […]

a maroknyi létben mit tettem eddig? válasz helyett megemelem vállam kifordítom tenyerem nem tudom talán semmit

Elharsogták a nagy váltás idején s utána még sokszor, pódiumon, mikrofonok előtt, hazudták elnökszájak, s könnyen sikló költőszárnyak –

A korhadt móló sehova se vezet Csendben behunyod szomorú szemedet Mert körös-körül egyhangú szürkeség És egybeolvad víztükörrel az ég Hol sűrű ködben enyészik, ami él És pusztulásra ítélt az, aki fél

Egy ideje hiányzik Cselényi Béla. Ez íratta velem e felező sorokat. Hol kopog, kalapál, félrever, álldogál? Ágy vasa nyikorog s recseg a csonka fog?

„Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet” – írta majdnem kétszáz évvel ezelőtt a költő. Dolga a váteszé volt mindig, hogy belekiabálja a világ éjszakájába – emberek, nem állatok vagyunk! Verebes könyvét olvasom, már a vége felé tartok és egyre piszkosabb világba látok. Nem könnyű olvasmány, mert Verebes okos, művelt, jól értesült, tisztábban látó […]

Leltár a padláson Félhomályban a Halmozás mostohái Kilakoltatva. Kiégett villám Kiégett villám, Akár villanykörte a Nagyfeszültségtől.

Igazán nem panaszkodhatok. Minden elszenvedett sérelmemért bőségesebben kárpótolt Isten, mintsem elgondolhattam volna. Nem hittem volna 1989-ben, hogy a világ végén is hallanak rólam és mást is kapok talentumom mellé.

Az alábbi, magyarról románra tolmácsolt vers-szöveghez a következő kísérőlevelet fűzte szerzője, munkatársunk és barátunk, Csata Ernő: „Alább Kölcsey Ferenc Himnusz című versének általam románra fordított változatát küldöm. Kívánatos lenne, ha minél több románul jól tudó tollforgató (műfordító) javaslattal jönne, de zenészek és énekesek véleménye kiemelten is érdekelne, olyan szempontból, hogy ezt a román szöveget rá […]