Otthon reggel hat harminc van. Itt éppen csak feltántorgott a nap a két emeletes ház közötti résbe. Ők állják útját a mindennapi fénynek. Horizontom fölé ásta ki magát a szelíd éjszaka tárna-sötétjéből. Fáj a derekam, dagad a bal lábam. Kínomban énekelem ezt a dalt. Fél tízig. Addig süt be hozzám a nap.

(Lászlóffy Csaba – 1939. május 21. – 2015- április 14.) A hegy csúcsa korántsem TETŐ, öntelt, törtető geometria, meggyötri, a semmibe tolja az első üzemkész jégeső, lavina. A TETŐN már éltek és haltak, szabadon, rímekbe görcsölődve,

pillangószárnyak csapkodnak egy nedves szirmon rózsanektár

(József Attila emlékére) Kétezer éve, az Olümposzon sötétség trónol, Istentelenek keze minden templomot kirámol. Zeuszt hamvasztották, porát Európára szórták, Nincs idő, se tér, őseink győztek, most kiátkozzák.

Bohózat (reggeli pirula) belédbeszéli párod a frászt benne lehet mindenkiben a vírus!

elmebarátom ebet sirat ebet sirat elmebarátom a felfoghatatlan szülőhalált felcseréli egy kutya halálára

Szerelem – odaátra? Hát létezik síron túli szerelem? A költők olykor azt állítják, s verseikkel bizonygatják, hogy igen, van. És számolni kell vele. Legalább is, ami az irodalmat illeti. Most ide jöhetne egy hosszú felsorolás, úgynevezett bizonyítás a fenti állítást alátámasztandó, de megkímélem magunkat, s máris a tárgyra térek. Ana Blandiana ugyanis 2018-ban rendhagyó verskötettel […]

(Sigrid, Anna, Zsófi) Ugrálva labdáztunk Bársony fűben A felsőkertben, vagy a völgyben Az áttetsző tavaszi zöldben

Csak egy ártatlan kőmókus, lapos alatta a trónus, befelé néz, kifelé néz, aki mégis felismerné, bántón szemére ne vesse, hiányát a mókás kedvnek, egy kicsit édes, kicsit rút, hej, mögötte a hosszú út, ő egy gerebeni mókus, beton alatta a trónus. A szerző felvétele

Járványügyben mintha szegényesebb lenne a mi irodalmunk, mint más népeké. Legalábbis Boccaccio, Camus és Márquez mellé most hirtelenjében nem tudok egy azonos nagyságrendű magyar szépprózai remeket odatenni. Pedig nagy halottaink is vannak, az 1831-es kolerajárványban elhunyt Kazinczy Ferenctől egészen az 1918-ban a spanyolnáthába belehalt Kaffka Margitig. De ők nyilván áldozatai voltak, nem krónikásai a járványnak, […]

állati jogok macskaköves út vezet a tyúkpiacig a kakas lába összekötve tarajos feje lelóg két asszony találkozik eledelük él még

A bárkák cédrusfa gerince felcsikordul a homokon. A kvarchomok milliárdnyi napot ragyogtat föl. A márványszikla élén ülök öregen, háttal a jóslatoknak, halott istenek hallatlan történeteit morzsolva.

Meglátogattam Bilbaót, hát ott majd’ minden tiltva volt… Ám a huncut baszkok ledobták a maszkot, s mindenki vígan zsibbadott!

Én is / Şi eu Néhány apróságról szólva mondhatom: magam is csak emberizink voltam a haza ölében, én is mezítláb nyargaltam az aranyban fürdő nyáron át, ezüst esőkben,

A Bolyaiak emlékének Fekete bársonyfal a vetítőgép előtt, a gépben film pereg. Kívül a kétség ­ termő sötétség, kívül semmit se látó emberek

hitükben bátor diákjaimnak azt hittem én vagyok a nagy szemlélő aki ámul a világon soha nem unatkozik

Van egy pipám: matróz-pipa. Örökölje ezt Gusztika. Van egy könyvem: ezt titokban annak adják, kitől loptam.

(Kolozsvár, 1933. XII. 2.–1983. IV. 23., Kolozsvár) Állt Losonczi Károly matek- és műhelytanár az ortodox katedrálisnál, várt a 22-es buszra.

Lásd a bársony ég ködös takaróját, pislogó reflektorok, pislogó csillagok, az esti boldogság édes szépségei.

Népek tavasza ez, talán fölébrednek, és a leégett fák, haldokló korallok,

Mikor volt ’66-ban napfogyatkozás? Utánanézek a telefonomon. Május 20-án, pénteken. Emlékszem, néztük valami sötét, de fémesen csillogó, hajlékony alkalmatossággal az iskolaudvaron. Már nem ’65. Még nem a problémás ’67. Aztán álltam a raktárnak háttal. Jött apám jobbról, kelet felől, hosszú, homokszínű kabátban, kezében egy becsomagolt, sárga burás asztali lámpával.

Húsvét hajnalán irgalmatlan szívek pitvarában szigor gyémántlapjai között az anyanyelv csipkebokrában távolról nézve tűzbe öltözött gyújtoványfüvek aranysárga irigységében háltam

Az ébredés, az álmodás A fényes nap, az éj A szűk jelen, a bús jövő A halványuló fény

Tükrökbe hullva Marinak, túlra Nagyon fáj, ami kéj, nagyon súly, ami táj, nagyon mély, ami hív, csak az szent, ami szenved.