Coco számára a külseje meglehetősen átlagos lenne, ha nagyon sötét szemében nem ragyogna mindenkit elkápráztató belső tűz. A férfi hat évvel fiatalabb nála, éppen csak harmincegy éves. Narbonne-ban született egy bortermelő családjában, aki tönkrement az 1907-es válságban. Reverdy ekkor Párizsba jött, ahol szűkösen él nyomdai korrektori fizetéséből. A Montmartre-on rendezkedett be a Ravignan utcában és a Bateau-Lavoir művészeivel barátkozik, festőkkel, írókkal, mint Juan Gris, Picasso, Braque, Apollinaire vagy Max Jacob. Jól ismert egy jóképű olaszt, aki gyakran megfordult a környéken, és akinek erőszakos dühkitörései nemcsak az élettársát rémítik meg, hanem az egész szomszédságot: ő Alberto Modigliani. A baráti társaságban uralkodó bohém légkör inspirál az alkotásra, s Reverdy több verseskötet ad ki, köztük a La Lucarne ovale-t vagy a Les Ardoises du toit-t, amelyeket festő barátai illusztrálnak. Egy svéd barátja nagylelkűségének hála megalapítja a Nord-Sud című újságot (a lap a korabeli kulturális élet két pólusát, a Montremartre-ot és a Montparnasse-t összekötő metróvonalat üzemeltető cégről kapja a nevét). Bármennyire is tiszavirág életű is (1917-18-ban) tizenhat száma jelenik meg, a kiadvány a szürrealizmus valóságos laboratóriuma lesz, itt publikál többek közt Apollinaire és Max Jacob, Tzara, Breton és Soupault. Ezenfelül kapocsként szolgál az új irányzatok híveiül szegődött festők és költők közt.

Reverdy nyomorban él a feleségével, Henriettel, aki kisegítő varrónőként dolgozik egy varrodában. A házaspár a Montmartre egyik lerobbant bérházában, a Cortot utca 12.-ben lakik, ahol a szomszédjuk a festőnő, Suzanne Valadon és a fia, Maurice Utrillo, akit alkoholizmusa gyakran kúrákra kényszerít a villejuifi dühöngő őrültek közt. Reverdy, bár rajong a montmartre-i festőkért, ki nem állhatja a bohém külsőt, a hosszú és piszkos hajat, a gusztustalan, szörtyögő pipát, a harmonikás nadrágot. Éppen ellenkezően, bár nem született élre vasalt nadrágban, ahogy Picasso mondta Cocteau-ról, mindig szigorú kétsoros zakót visel, makulátlanul tiszta inggel és gondosan megkötött nyakkendőjével. Ennek ellenére gyűlöli a nagyvilági embereket. Coco már 1917-ben segített Reverdynek, előfizetőket gyűjtött lapjának, és nagyon sok pénzt fizetett a verseskötetei korlátozott számban megjelenő luxuskiadásaiért. Ekkoriban Reverdy műveit nagy lelkesedéssel fogadják a fiatal kortárs költők. André Breton 1924-ben a szürrealizmus előfutáraiként említi őt, 1928-ban pedig Soupault-val és Aragonnal egyetértésben kijelenti, hogy „Ő a legnagyobb élő költő.” 1921-ig Coco és Reverdy pusztán mély barátságot táplált egymás iránt, ez az érzés azonban kölcsönös szerelemmé alakult. Reverdy feje fölött az elátkozott költő glóriája lebeg, ő a háború utáni Rimbaud, aki nincs híján csáberőnek. S különc, a végletekig. Coco egyik pazar fogadásán például otthagyja az ünnepséget, és az esőben kimegy a parkba csigát szedni. A fura ember vallja, hogy a „legtartósabb, a legszilárdabb kötőjel az emberek közt a kerítés.” Reverdy csodálata Coco iránt még 1947-ben sem szűnt meg.

„Nászútjukról hazatérve Nica (Pannonica Rothschild) és Jules Koenigswarter Párizsban telepedett le, és miközben vidéki ház után kutattak a környéken. A jazz szerelmeseinek ez a város a „montmartre-i Harlem” maga volt a mennyország. Az első világháborút követően egy afrikai-amerikai katonákból álló, és leginkább a Harlem Hell Fighters néven ismert szakasz annyira beleszeretett a szabadság, egyenlőség, testvériség francia receptjébe, hogy mindannyian Párizsban maradtak. Harcoló alakulatként az amerikai egységek közül a Hell Fighters kapta a legtöbb kitüntetést a háborúban, békeidőben viszont ők elégítették ki a montmartre-i kis éjszakai klubok fekete jazz-zenészek iránti keresletét. A Szajna jobb partján hamarosan létrejött egy kisebb afrikai-amerikai közösség, amely főként vándorzenészekből állt, fiatal, nőtlen férfiak hadából. Fontos mérföldkő volt, amikor Django Reinhardt és Stéphane Grappelli véletlen találkozásának köszönhetően megalakult a Hot Club of France kvintett. Párizs kihagyhatatlan állomása lett bármelyik ismertebb zenész európai turnéjának, így a házaspárnak lehetősége nyílt meghallgatni Coleman Hawkins-t, Dizzy Gillespie-t, Charlie Parkert, Duke Ellingtont. Akivel ekkor nem találkozhatott, az éppen Thelonious Monk volt, aki szívesebben maradt és játszott a megszokott new york-i környezetben, és ekkor éppen zenekart igyekezett verbuválni magának. A házaspár összebarátkozott franciaországi rokonaival és gyakran találkozott velük a deauville-i és longchamp-i lóversenypályákon, ahol egyszerre hódolhattak a nagyvilági sportoknak és a divatnak. A család két ága között elszánt versengés folyt. Édouard de Rothschild 1934-ben és 1938-ban is megnyerte a világ egyik legrangosabb lóversenyét, a párizsi Prix de l’Arc de Triomphe-ot, kuzinja, Hannah de Rothschild öröksége pedig Hannah férjét, Lord Roseberyt segítette hozzá, hogy 1894 és 1944 közt négyszeres Derby-győztes legyen.”

Mistinguett, a híres francia varietécsillag „nevetőszemű, csinos ki szőkének” nevezte a Szajnát. De a varázslatos folyó kapcsolata Párizs városával sokkal több egyszerű flörtnél. A bal rakparton találjuk Vonnegut kedvenc területét: Les Bouquinistes, a rakpartok könyvesbódéi és metszetek kincsesbányái, amelyek nagyszerű délutáni böngészést kínálnak. Nincs még egy európai város, amelyet annyira a folyója határozna meg, mint Párizst. A Szajna a város fontos viszonyítási pontja: a távolságokat innen mérik, az utcák számozása is innen indul. A francia fővárost két nagy részre osztja. Ezek ugyanolyan pontos meghatározást jelentenek, mint bármely hivatalos körzethatár. Gyakorlatilag Párizs minden említésre méltó épülete vagy a folyó partján, vagy kőhajításra fekszik tőle. Zajlik itt is az élet. Évszázadokon át kis hajók hada szelte a vizet, de a motorizált szárazföldi forgalom véget vetett a hajdani nyüzsgésnek. Mostanában kereskedelmi hajók járnak rajta, és erőteljes bateaux mouches, sétahajók szállítják a turistákat föl s alá a folyón. Egy amerikai biztos hüledezne: a Pont de Grenelle téren is van Szabadság-szobor. 1895-ben adományozták a városnak. Nyugat felé, az eredeti new york-i Szabadság-szobor felé néz. A Szajna jobb partján fekvő tereken a legnagyobb a nyüzsgés, milliónyi turistát és egyetemistát, diákot találni itt. A Musée National d’Art Moderne teli van galériákkal, s nem messze a Pompidou Központ. A szomszédos Marais-t az 1789-es forradalom alatt elhagyták királyi lakói, és a negyeden enyészet lett az úr, de az ezerkilenszázhatvanas években felújították. Azóta kifejezetten divatos hellyé vált, bár a kis kávézók és éttermek megőrizték régi hangulatukat. A kis sziget komoly változásokon ment keresztül: a hajdani mocsaras legelőt árnyas fákkal, rakpartokkal övezett, hangulatos lakónegyeddé alakították át. Párizs eredete az Île de la Citére vezethető vissza, erre a csónakalakú szigetre, amelyen az i. e 3. évszázadban kelta törzsek telepedtek le. Ezek egyikéről, a parisii törzsről kapta a város a nevét. A sziget kedvező átkelőhelynek és könnyen védhető pontnak bizonyult az Észak és Dél-Galliát összekötő útvonalon. A századok során a rómaiak, a frankok, a Capeting-királyok alatt a település tovább terjeszkedett, megteremtve a mai, modern városmagot. Az első épületmaradványok ma is megtekinthetők a hatalmas középkori székesegyház, a Notre Dame régészeti kriptájában.

Talán a Notre- Dame épülete tartozik a legszorosabban Párizshoz. A római templom helyén épült katedrális megépítéséről de Sully püspök döntött 1159-ben. Alapkövét 1163-ban rakták le, és ezzel a gótika építészeinek és a középkor mesterembereinek és ármádiájának két évszázados kemény munkája kezdődött meg. Születése pillanatától nagy idők tanúja, VI. Henrik koronázásától kezdve egészen Napóleonéig 1804-ben. A forradalom alatt az épületet profanizálták, és az Ész Templomának nevezték el.

A 324 méter magas Eiffel-torony (Tour Eiffel) eredetileg az 1989-es világkiállításra készült, és a francia forradalom centenáriumát köszöntötte. Párizs látképét csak ideiglenesen kívánta befolyásolni. Gustave Eiffel mérnök tornya a 19. századi esztéták heves támadását váltotta ki. 1931-ig, a new york-i Empire State Building megépítéséig a világ legmagasabb építményének számított.

A torony sok őrült ötletet sugalmazott. 1912-ben egy Reichelt nevű párizsi szabó szárnyas kabátot varrt magának, és repülve akart lejutni a mellvédről. Nagy csődület előtt zúzta magát halálra.

A bal parti kávéházak közül híres a Les Deux Magots. Inkább azt kellene összeszámolni, ki nem járt ide. Hemingway minden nap.

Párizs híres látnivalóinak egy része kívül esik a városközponton. A Montmartre, ahová minden író és művész elzarándokol, máig megőrizte bohém atmoszféráját, és a Montparnasse-t is állandó nyüzsgésben tartják a kávéházakba és színházakba sietők tömegei. Montparnasse híres temetőjében nyugszik Chopin, Oscar Wilde, és Jim Morrison. A modern építészet látványa fogadja az embert a Fondation Le Corbusier-nél, és óriási választékkal várják a látogatókat a múzeumok. A Montmartre egyik vendéglője volt a kozákok által sűrűn látogatott étterem, melyet az orosz kozákok látogattak szívesen. Állítólag azt kiabálták, „bisztro” (gyorsan – oroszul), innen származik a bisztró elnevezés.

(Folytatjuk)

Előzmények: Idegen a síromban 1; Idegen a síromban 2; Idegen a síromban 3.; Idegen a síromban 4;Idegen a síromban 5; Idegen a síromban 6; Idegen a síromban 7.; Idegen a síromban 8.; Idegen a síromban 9.; Idegen a síromban 10., Idegen a síromban 11; Idegen a síromban 12., Idegen a síromban 13., Idegen a síromban 14., Idegen a síromban 15.