Mindennek megvan a helye

Volt egyszer, hol nem volt egy fa, amely cipőt termett az alsó ágain, a felsőkön pedig zoknit. Tavasszal rügyet hajtott és kivirágzott, akárcsak a közeli gyümölcsös többi, rendesnek tartott fája, vagyis az alma-, a körte-, a szilva-, a birsalma-, illetve a kajszi- és az őszibarackfa. Aztán ahogy lehullt a virág, megjelentek a cipők és a zoknik, bár ezek nehezebben értek meg. Csak késő ősszel lehetett szedni belőlük, de senki hozzájuk sem nyúlt; aztán a téli szél leszaggatta az ágakról a cipőt és a zoknit és szétszórta a gyümölcsösben – a kertész és a fia nagy elkeseredéssel nézte ezt. A kis fekete és huncut kutya viszont ugrott ki a bőréből örömében, mert a cipőfa ajándékaival eljátszhatott Karácsonyig. Tudott dolog, hogy a kutyák legkedvesebb játékszere a páratlan zokni, és cipőt rágcsálnának egész nap. Gyerekek, ha nem hiszitek, könnyen kipróbálhatjátok.
Valójában azért nem szedte senki ennek a fának a gyümölcsét, mert elképzelhetetlen az, bárki számára is, hogy az egyik lábán 6-os, a másikon pedig 7-es cipőt hordjon, és különböző szabásút – de azt sem szereti senki, hogy az egyik lábán zöld, a másikon pedig narancssárga cipő legyen, illetve hogy a jobb lábán lévő vörös csizmához a bal lábán lila szandál társuljon. És ugyanígy a zoknik esetében sem jó az, hogy az egyik piros és csipkés, a párja pedig fehér gyapjúzokni, két színes csíkkal – és így tovább. Senki fel nem venné azokat. Mert még a szegényember sem akar nevetségessé válni – a mi fánk viszont sohasem termett két egyforma cipőt vagy zoknit.
Nem lehet tudni, hogyan került oda ez a fa, de feltételezték, hogy egy királykisasszony cipőjének letörött a tűsarka, és abból hullott ki a cipőfa magja. Láttak még ilyen fát, amely inkább csak bokor, és pincében él, a törpék lakhelyén. Fejjel lefelé nő, gyökerei pedig az égnek állnak, gyümölcse kékes-kék, és rendkívül zamatos, olyan íze van, mint az eperfagylaltnak. A királykisasszony cipője pedig a legcsodálatosabb lábbeli a világon, és ki nem adná oda a vagyonát is, csakhogy otthon ilyen cipője legyen!
De hogyan hullott a cipőfamag a kerítés mellé? És hol volt ezalatt a királykisasszony? És a törpék hová lettek? De ez már egy másik mese – és mint ismeretes, lehetetlen két mesét mondani egyszerre. Mint az is, hogy két munkát végezzél egyidőben. Mert mindennek megvan a maga ideje – és a maga helye.
Helyes, de akkor hol van a cipő- és a zoknifa helye? – mert ott, ahol áll, senki sem kedveli. Sőt, miután az emberek egy ideig gúnyt űztek belőle, mostmár inkább félnek tőle és elkerülik. A gyermekek kővel dobálják a szerény fát, mások pedig egyszer meggyújtották. Szerencsére zuhogni kezdett az eső és eloltotta a tüzet. De abban az évben nem termett cipő a fán.
Mondanunk sem kell, hogy milyen rosszul érezte magát ez a fa ott a helyes, gyümölcsöt termő fák mellett, amelyeket gondoztak, öntöztek, tisztogattak. Azok hasznos fák, nem pedig vadon termő, mint ő, a mihaszna, akinek a bolond gyümölcseire nem tartott igényt senki.
Ezért a kertész és a fia úgy gondolta, hogy kivágja. Mert csak bajt okoz. Arra késztet, hogy furcsákat gondolj, amikor a rajta termett színes, de páratlanok cipőket látod. Vagy a zoknit, amelyet nem lábra szabtak. És akkor egy szép és felhőtlen júniusi reggelen fejszével és kötéllel felfegyverkezve a kertész és a fia nekigyűrkőztek, hogy elintézzék a cipőfát.
Igen ám, csakhogy miközben az első fejszecsapásra készülődtek, megláttak két utast, akik trisznyával a vállukon, a gyümölcsös melletti úton közeledtek feléjük. Két vidám vándor – mondta a kertész. – Adjunk egy kis munkát nekik! Majd ha befejeztük, tüzet rakunk, és mindenki megy a dolgára.
Csakhát a vándorok minél közelebb jöttek, annál furcsábbnak tűntek. Jóllehet nagy fehér szakállat viseltek, mégis fiatalemberek voltak, majd hogy nem gyermekek. Félelmet keltettek. Mintha magasabbak lettek volna, mint az emberek, rendkívül bő ruhában jártak, a kalapjuk pedig mitha egy-egy aprócska felhő lett volna. Persze, lehet hogy a por miatt tűnt ilyennek – vagy pedig a hőség miatt… És vidámak voltak, majd kibújtak a bőrükből.
Őket látva a kertész és a fia meg is feledkezett a tennivalójáról, csak állt és bámulta a két vándort, akik a cipőfa láttán még vidámabbak, sőt, nagyon-nagyon vidámak lettek.

– Ohohooó! Lásd, a mi fánk, Mikuláskám! – kacagott a magasabbik és törölgette a homlókát. – Azt hittem, már soha meg nem találjuk!
A másik, a hallgatagabb is rendkívül elégedett volt: körbejárta a fát. Kivettek a tarisznyájukból egy-egy arany ásót és gondosan kiásták a fácskát. Majd, ugyancsak gondosan, a magasabbik tarisznyájába csomagolták.
A kertész és a fia látva ezt, elámult, és egy szót sem szólt. Csak nézték, hogyan készül távozni a két vándor. Azok mielőtt bekötötték volna a tarisznya száját, pogácsával és cukorkával teli zacskót vettek ki belőle. A zacskó alakja vastag zoknihoz hasonlított és a kötése nagyon szép volt.
– Íme, az előzetes ajándék – mondta a az egyik vándor, és mélyértelműen mosolygott. – Mert Karácsony testvérem és én most vakációzunk. Megyünk egy kicsit a tengerpartra, hogy kezeljük a reumánkat. De elégedettek vagyunk, mert végül is megtaláltuk a varázsfát, amelyről olyan sok mese szól. Sajnáljuk, hogy el kell vinnünk, de nem itt van a helye. És… végtére… megköszönjük Önöknek, hogy gondját viselték.
A kertész lopva az édességet tartalmazó zoknira nézett – mert a fia nagy étvággyal kutatott benne – s közben elfelejtette megkérdezni, hová viszik a fát. De a vándorok mintha tudták volna, mi motoszkál a fejében, rendkívül komolyak voltak és azt mondták: a varázsfát oda viszik, ahol a helye van, Mikulás bácsi és Karácsony apó országába. Mert végül is bebizonyosodott, hogy mindennek megvan a maga helye, és ott érzi jól magát. Ettől aztán megelégedett mindenki.
De maga a cipő- és zoknifa volt a legelégedettebb, aki véletlen hiba folytán itt kelt ki a királykisasszony cipőjéből hullott magból. Mostmár végre ő is boldog lehetett.
Volt viszont valaki, aki nagyon haragudott amiatt, hogy elviszik a fát. És nem hiszem, hogy ne találnátok ki, gyerekek, hogy a kis, fekete és huncut kutya volt az, a kertész kutyája, aki tönkrement attól, hogy elvesztette a legjobban szeretett játékát.
Ezért arra kérlek benneteket, hogyha találtok otthon egy párjavesztett zoknit vagy szakadt cipőt… vagy akár egy cipőfamagot … adjátok oda neki.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. mese, 2. mese, 3. mese, Interjú a fordítóval, 4. mese, 5. mese, 6. mese, 7. mese, 8. mese, 9. mese, 10. mese, 11. mese, 12. mese, 13. mese