Oláh István: Zsebregény (13)

Ezer pardon és bocsánat, de nem egy kortárs testőr-írónál olvastam ehhez hasonló szövegeket a Terézia császárasszony körüli időkből? Ó, azok a köréje simuló idők, mint egy hermelinpendely! S hogy alakul biza a Telekik élete, ha a kis Bánffy-lány református marad, s maga is Telekiné lesz Gernyeszegen? Ha ez az egyik osztópontja az akkor még nem is sejtett eseményeknek, annak a vonalnak, ami tán épp akkor kezdődik, és a huszadik században sincs vége, akkor (játsszunk a gondolattal): 1. Hitler meg se születik, hogy kitörjön a második világháború; 2. Jalta meg Potsdam nem több, mint amit eredendően e kisvárosoknak szánt a történelem; 3. Nem szakad ketté Európa, a történelmi családokat nem szórják bele „az osztályharc kohójába”; no és 4. Sztálin se születik meg (egy nem létező Hitler ellenpontozásaként). E sok és hiteltelen spekuláció után sem fölösleges a kérdés: miért kellett beavatkoznia Trézsi királyasszonynak e csöndes erdélyi vallásháborúval összekavart szerelmi történetbe?

A forma, a forma. V., a színész beleszeretett egy ragyogó és méla szőkeségbe, Hédi bárókisasszonyba. Gyakorta leskelődött a ház körül, esténként egészen a lópokróccal eltakart ablakig merészkedett. Hát, amint ott nyomul, még szerencséje is van. A báróék, rájuk nem jellemző módon, ez egyszer hanyagabbul tették fel a pokrócot, V. belesett az ablakon, látja, hogy az asztal szépen megterítve, a ragyogó damaszton két karos gyertyatartó. A porcelán meisseni, az eszcájg ezüst, s a vacsora: hajában főtt krumpli! V., a színész erre leszédült az ablakpárkányról és lábát törte, ámbátor ez egyáltalán nem biztos. Az viszont igen, hogy e formaérzékeny ragaszkodás láttán eleve marhaság megkérdezni, hogy megéri-e vagy sem, vagy hogy esetleg idejét múlta-e (az arisztokrácia, a szokás, a családi porcelán). Az erdélyi nemesség ebben is egyetemes: merőben más keretrendszerben él, még ha héjában főtt pityókát eszik is, ezért természetesen mások a kérdései – ha kérdez itt valaki egyáltalán.

Bagaméri késő éjszaka szállt le a nevenincs vasútállomáson. Az egykori munkásjáraton két tucat félrészeg és szinte annyi tökrészeg paraszt zötyögött hazafelé. Minden jel szerint meg is érkeztek. Bagaméri nem igyekezett fölfedezni a vaksötét állomáson az Ősi Fészket. Tulajdonképpen azért jött, hogy átvegye, ami a családé volt ötven évvel ezelőtt. Visszavegye. Az állomás előtt könnyű homokfutón, a bakon egy harminc-harmincöt éves férfi aludt, de mint ki a hirtelen és pontos ébredésekhez szokott, megmoccant abban a pillanatban, ahogy Bagaméri kilépett az épületből, amely váróterem, pénztár, csomagmegőrző, vasúti illemhely volt az egyetlen tető alatt, és akkor még az állomásfőnök irodáját nem is mondtuk.
– Jó estét. Vagy reggelt? Egyremegy – így köszönt rá a homokfutó bakján ülő férfi. – Maga nincs honnan ismerjen engem, én viszont nagyon jól ismerem magát. Nagyapám, aztán apám sokat beszélt magukról esténként. Tudom például, hogy magát kis gárdistának nevezték körülbelül hatéves koráig. Apja a vadászkutyákat szerette nagyon, van két leánytestvére, és édesanyjuk nevét akkoriban nem volt szabad kimondani még véletlenül sem. Apám akkor fiatal házas volt, a birtokon lakott.
– Anyámat Máriának hívták, és Kanadában telepedett le. Többet azóta nem járt haza, nyolcvanhatban halt meg. Nem vagyok biztos benne, hogy kinn született gyermekei, az én féltestvéreim tudnak-e legalább egy kurta mondatot magyarul. De nem is ez a fontos. Régóta vár?
– Azt nem mondanám. Vártam tegnap is egy kicsit, ma is, a napi két járathoz kijönni igazán nem nagy dolog.
– Miért?
– Nehogy nekiinduljon most éjnek idején a dombnak.
– Az utat jól tudom, pontosan úgy ismerem ezt a helyet, mint maga minket. Apám nagyon pontosan emlékszik arra, hogy az állomástól négyezerhétszáz lépésnyire van az útelágazás. Az elágazásban balra fordulok, az út a faluig visz. Átmegyek a Kicsiszeren, Csűrkerten, Tószegen. Ott vagyok a piacon. Megint balra fordulok, elmegyek az iskola, a faluháza és a bolt előtt. A templomot, a parókiát is magam mögött hagyom. Pontosan a falu átellenes végében, a halastavak meg a település között félúton, ott a kúria. Tizenhárom lépcsője van, homokkőből kifaragva, az egyik lépcsőfok megsérült negyvennégyben a visszavonuláskor. Kicsorbult, amikor felrobbant egy kézigránát. A bejáró fölött gipszstukkó. A családi címer. Mi, Bagamérik kereskedők voltunk, nagyapánk, dehogyis: dédapánk címeres családba nősült. Rendkívüli férfi volt, dédanyánk meg bukott a szép, nagydarab, bajszos férfiakra! No, de mindegy. Folytassam az utazást most már a kúria belsejében? Hogy melyik szoba hogy volt berendezve, vagy hogy a nagymama éjjeliszekrényén egy nyakbavetős női óra volt, amikor bementek a foglaláskor. Néhány perc volt az egész.
Megérkeztek a homokfutós háza elé. – Még valami – fordult az éji gazda Bagamérihoz. – Nehogy azt higgye, hogy itt mindenki úgy tudja a maguk történetét, nint én. Lehet, hogy több ez mint történet, lehet hogy történelem. A fiatalság fütyül az egészre. Saját boldogulásukon kívül senki és semmi nem érdekli őket. Múlttalanok, s ez mostanában nagyon jó. A múlttalanság kötelezően a teljesen kiürült emlékezetet jelenti? Az emlékekkel soha be nem írt emlékezetet? Nincs honnan tudják, nincs mit tudjanak.
Perc múlva az asztalnál ültek. Szalonnát faltak, túrót, a gazda bort töltött a demizsonból.
– Aztán mi van a kúriával? Ezt-azt hallottunk a városban piacozó falusiaktól. Már akinek volt bátorsága szót váltani apámmal fényes nappal.
– A kúriát szét akarták szedni, mert aki a maguk kitelepítését intézte, azt olvasta a Tolnai Világlapjában, hogy a franciák is így csinálták, amikor a forradalomban leszámoltak a régi nemességgel. Valami véletlen folytán mégis megmenekült a kúria. A város a gyerekek nyári vakációjára fogta be, pionírtábornak. De amikor megalakult a kollektív, magtár, raktár, szertár lett belőle. Emlékszik-e, mennyi vaddisznó volt valamikor ezen a vidéken? Falkában csatangoltak, s a széleken mindig a fiatal, erős hímek, a gyűrű oltalmában a kocák, a malacokkal. Odvas fa fekete árnyékában, mint a nyugvó téboly s a szunnyadó akarat – a nagy koca… Én már csak az utolsó napjaikra emlékszem: ötven, az is lehet, száz vaddisznó nyers bőrét tartották az emeleten. Három hét múlva olyan bűz ülte meg a falut, hogy mindenki elkötött arccal járt az utcán, úgy aludtak éjszakánként házaikban a falusiak. Utána a kollektív melléküzemét rendezték be a kúriában. Kiütötték a közfalakat, hogy gyárias kinézete legyen a termelésnek. Vitték a seprűket, ha jól emlékszem, még Argentínába meg Egyiptomba is indítottak egy-egy exkluzív szállítmányt.
– Miért volt exkluzív?
– Hát kérem azért, mert aranyozott dróttal fogták össze a cirkot, és a seprű végére egy kutyafejet mintázó fogantyút illesztettek. A kutyafejet is aranyozták volna, ha lett volna technológia, és persze arany. Fehér meg sárga sztaniol volt bőven, úgy ment minden, mint a karikacsapás. Az elnököt behívatták a megyeszékhelyre, különböző magas kitüntetésekkel árasztották el. A díszebédet a falu állta, mert milyen szépen betörtünk a világpiacra, most már dőlni fog a pénz. Ha pedig bővül a piac, akkor a vegyipari, a nehézipari és a faipari kombinát egy-egy részlegét s a fél traktorgyárat átállítják a hirtelen fölértékelődött háziiparra.
– Nem így történt.
– Hát persze, hogy nem. Egyrészt, mert nem tudták összehozni azt a hihető kerettörténetet, ami szerint logikus és természetes az átállás a nagyiparról a kis-, illetve a háziiparra. Másrészt pedig az exkluzívnak mondott mintaseprűk szőrén-szálán eltűntek. A berakodásnál vagy kirakodásnál valaki eltérítette az aranyozott kötegeket, az is lehet, a gépet menet közben. Nem lényeges. Persze, még ezt is meg lehetett okosan és politikusan magyarázni: tessék megnézni, olyan jó az áru, hogy nem átallják ellopni, holott a sokadik generációs porszívókorszak fényében és kényelmében élünk. No, de tegyünk pontot erre a kitérőre. Mint az ennél sokkal, de sokkal nagyobb (és ellenkezőleg: jóval kisebb) dolgoknak, ennek is vége lett egyszer. Nyolcvankettő vagy nyolcvanhárom telén rengeteg hó lehullt. Előbb a tető ürege szakadt be, aztán az irdatlan súly összeroppantotta a közfalak nélkül törékennyé, sebezhetővé vált belteret. Mint egy üres gubót. Még tiszta szerencse, hogy éjszaka volt, és csak a seprűnyélhegyző aggregátot (így mondta az elnök) meg a cirokkötő sámlikat temette maga alá az omlás.
– Ha jól tudom – szólt közbe Bagaméri olyan nyugodtan, mintha nem is a megérkezés első pillanatában emlegetett Ősi Fészek, az ő fészkük összeomlásáról beszélgetnének – ugye, jól tudom, hogy műemlék volt, s tán most is az?
– Jól tudja. Leszúrtak egy táblát: Monument-Baudenkmal-Műemlék, és senkit se idegesített a romhalmaz, mert minél régebbi valami, annál romosabb. Ez is logikus.
Bagaméri, irattárcájában a 83/1949-es kitelepítési rendelet névre szóló (pontosabban nagyapja és nagyanyja nevére kitöltött) végzésével és két, 89 utáni kárpótlási törvény néhány paragrafusának fénymásolatával üldögél egy vadidegen, de jóindulatú ismerős konyhájában és várja a reggelt. Akkor majd elindul, hogy visszaszerezze, ami megmaradt. S mi maradt, ugyan mi?

Ha a reformatákkal ilyen elbánós a katolikus Habsburg, akkor hogy s mint az erdélyi románokkal? A görög katolikusok – bocsánattal legyen szólva – háromszor jobbak, mint a kutyafejű kálomisták. Ezért aztán hajlamosak vagyunk nemzetibbnek mondani a religio reformatát a catholicánál. S ez csak egy érvünk a sokból.

Mint egy ajtókeretben, éppen most megjelenik Klein Innocentius. A püspök sorolja a felséges császárnénak követeléseit. Tömény nemzetiségpolitika. Okos ember ez a Klein! Azt mondja: az egyesült románok a hivatalviselésben legyenek teljesen egyenlők a négy bevett vallás követőivel. A mindenkori egyesült fogaras-gyulafehérvári püspöknek, mint kormányszéki tanácsosnak, szava és helye legyen az ország kormánytanácsában. A román nemzet nemeseinek – szerinte hétszázan vannak – románként (tehát nem magyar nemesként) joguk legyen az ország legfőbb hivatalaiba emelkedni. A fogarasi és Kővár vidéki főkapitányságokat, valamint a Hunyad megyei főispánságot csakis román nemesekkel töltsék be. De a királyi táblánál is három szék kötelezően e nemeseké legyen. Az országgyűlés három világi és három egyházi román nemzetiségű tagját, mint regalistát, a püspök javaslata alapján nevezzék ki.
– Klein püspök már megint írt – kopogtat a hopmester Mária Terézia ajtaján, meg kell adni, sokkal elegánsabban, mint éppen most egy „rekomandáttal” a lábszagú postás. – Mi a francot akar ez már megint – töpreng jó közönségesen Teréz -, százötven évet várni a történelemnek mondott izében, ráadásul nyakig, igazán nem nagy vaszizdász.
Hát nem neki lett igaza?
Kleint rávették, hogy mondjon le. Lemondott, Rómába költözött, ez a szebeni országgyűlés évében történt.

Slussz passz, ezzel vége a történelemnek (Fukuyama szerint legalábbis).

Öt nap esett szünet nélkül. Fríz gyalog indult neki a hegynek, zsebében hathavi fizetése. Leányvásárba jött, hát nem? Bedöglött terepjárót húz ki egy kétéltű. A terepjárón a leányvásárt felkonferáló színészek ülnek, lábuk feltartva, a kétéltűn katonák. Paszulykonzervet esznek, az egy vezető kivételével, akinek az útra kell figyelnie. A feeruaru rea meneu hodu utu rea. Menekültekkel tele. Fríz életében kevés ennél nagyobb próba volt. Megtalálja-e? A spermium törvénye: mindenki fel akar jutni a hegyre, de csak egynek sikerül. Agyagos lé sepri a tájat, a tömeg jajgatva gyérül. Rádiósok drótot feszítenek az Érchegység aranya, völgyei, falui fölé, rejtjelezett szövegeik lehetséges értelme: küldjetek még kétéltűeket, könnyűpáncélos lövegeket, mindent, ami kell, mert a helyzet romlik! Sátrakat, élelmet. Nemzeti szolidaritást. A szakadó esőben egy csoport öregember, leázott a fejük, lehasadt a karjuk, derékban kettétépte őket a szél, mint a papundeklit. Itt született Avram Iancu, a havasok királya. A mócoké. Kár, hogy nem tudott megegyezni Kossuthtal. Szó sem lehet egy Román-Magyar Monarchiáról, a kérdés azóta is egyfolytában tárgytalan. Fekete fejkendős öregasszony, szakadozott folklóring, derekán bernyóc, lábán bocskor. Vesszejével meglegyinti a tehenet: gyerünk! A következő pillanatban elsüllyednek az agyagban. Hol a fogadóiroda? Rendőr irányítja a forgalmat: ki a történelemből, egyre fennebb, a sosem látott, napsütéses csúcsok felé! Itt változatlanul apokaliptikus a látvány, a hivatalosságok elmenekültek, a sátrakat elsodorta a víz meg a sár. Igazság szerint Fríznek nem lenne muszáj felmennie a leányvásár helyszínére, az út mentén szépségek sétálgatnak bugyiban, forrónadrágban, bár az idő egész jól lehűlt. Azért annyira csórók nem vagyunk. Kápé, apukám, s csak akkor szóljatok, ha már kivan a szakasz. Egy teljes század? Jöhet! Fríz józan fickó, ellenáll a kísértésnek, pénzét a vásárra tartogatja. A hegy tetején egyetlen, eladósorban lévő lányt látott, de az legalább gyönyörű. Hófehér arc a fénytelen, éjfekete haj keretében. Mehetünk, mondta neki Fríz, azzal csúszkálva megindultak lefelé.

Ez a híres holdas templom – mondta románul a férfi, ő pedig az első pillanatban nem értette. A holdas templom elé beszélték meg a találkozót. A lány nagyon szép volt, anyja meg apja nagyon csúnya. Tulajdonképpen leánykérőbe jött, és nem rajta múlt, hogy a dolgok így alakultak. Jó, hát akkor találkozzunk a templom előtt. Azzal övtáskájába csúsztatta a telefont. Nagyon szerette volna, ha a szülők (akikkel itt, a holdas templom előtt most először találkozott) minden tétovázás vagy akadékoskodó ellenszegülés nélkül hozzáengedik lányukat. A lány is ezt akarta, ebben már hónapokkal ezelőtt megegyeztek, szerinte apja-anyja boldogító igenje csak formaság. „Ők mindig azt akarták, amit én.” Hát akkor menjünk be a holdas templomba, szólalt meg abban a pillanatban az apa. Most már nem emlékszik arra, hogy nézett ki belülről a templom, tíz vagy húsz másikból mégis tudja. Mészfehér, az oltár és a padsorok között, állványon, ezüst ikonok: Mária a kisdeddel s a templom védőszentje. Orrhangon éneklő diakónus, a merev bizánci kánonok szerint festett freskók. Otthon majd megnézem a szótárban, mi az a naos, aminek a sötétre tompult üvegharangja alatt állok, gondolta. Vagy lehet, nem is kell megnéznem, mert holnaptól már olyan természetességgel ejtem ki ezt a szót, hogy nem is kell tudnom, mit jelent. Benn voltak a holdas templomban. A két, nagyon csúnya ember a Sárkányölő oltárképe előtt térdelt, kezüket összekulcsolva szaporán mormolták az ima szövegét, olykor felsóhajtottak, az asszony kétszer is felsírt. Felálltak, keresztet vetettek, meghajoltak a kép előtt, a lándzsa hegye abban a pillanatban hatolt át a nyak pikkelyein és ért verőeret, amit az ikon festője tárgyilagos drámaisággal ábrázolt, ezzel indultak is kifelé. Nem adjuk magához a lányunkat, szólalt meg a férfi. Se most, se máskor. Erről ne is beszéljünk többet.

Szerette volna, ha apja gépkocsizó őrmester, és pontosan azon a hídon hajlik be a lehúzott ablakon a százados, amit nem egészen ötven perc múlva lebombáznak: hát akkor tudja, mit? Most szépen hazamegy, hol lakik, Vásárhelyen, és négy napig ki se mozdul az ágyból, mondta, miközben, homlokát törölgetve, cinkosan rákacsintott. Igazából csak mi tudjuk, mi mindent meg lehet csinálni négy nap s négy éjjel leforgása alatt. Jó lenne valami hasonló keletkezéstörténeti epizód, amelynek előjátékaként a homlokát törülgető százados meghal nem egészen ötven perc múlva, minden emberével együtt, és apját ugyanaz az ötven perc választja el attól, hogy bajtársai sorsában osztozzék, s hogy ő meg se szülessen, vagy ha mégis, akkor sohanapján! Sok háborús könyvet olvastam a háború után, állapította meg ebben a percben, és mindegyikben voltak ilyen meg szinte ilyen epizódok. Az emberek rendszerint nem irodalom- vagy filmszerű körülmények között születnek, és eléggé banálisan halnak is meg. Halálukkal meg se kísérlik meghazudtolni születésüket.

Azt a fényképezőgépet még nagyapám vette, ezt a kétökrös Leicát. Kispolgár volt, városi, mihez kezdett volna az ökrökkel? Három és feles Elmarja kissé hályogos, kissé lágyan rajzol, de azért felismerhetően. A legkisebb rekeszérték a huszonkettes, ez persze nem a híres csapda állapota. A huszonkettes csapdája egészen más képlet, amit a Leica megszületése után néhány évvel fedeznek föl a nyugati fronton. Ettől függetlenül a nők nálunk is kedvelik a citromsárga bugyit, és öt dollárért nagyjából mindenre kaphatók.
A huszonkettes rekesz végtelen élességében.
Az én gépem is Leica, csak éppen Zorkij. A nagybácsim Contaxszal dolgozik, nagy fényerejű Zeiss-lencsével. Ez egy fantasztikus optika, bár kezeletlen. Nincs rajta T-réteg, és így mondhatni, költőien rajzol: sejtelmessé finomítja a kép karaktervonalait. Hogy ezzel a látvány eredendő brutalitását dönti halomra? Nem számít, és semmi sem számít azontúl, hogy nagybátyám egy kis ukrajnai faluban fotózott, s a három vagy négy fotómodell mindmáig úgy úszik a levegőben, mint Chagall képein a vityebszki muzsikusok.
Karjuk-lábuk elhányva a repülés bódulatában.
Nagybátyám nem a kötélre exponált a bivalyerős, kezeletlen optikával, hanem a fénylő, késő délutáni égre, s ez a fény egyszerűen fölszívta a kender halálosan pontos és halálian vékony egyenesét. Ennyi az egész. Ha két értékkel többet ad az ellenfényre, akkor most másként tárgyalnánk. Így viszont…
A Leica, a Zorkij és a fantasztikus Contax mellé egy negyedik név kívánkozik. Nagybátyám Kijev gépet vett a fiának, mert a Kijev körülbelül úgy Contax, ahogy a Zorkij is Leica. Érdekes, nem? Mindenikünk a maga világát fotózza, ez is természetes. A többszöri márkanévváltozás viszont annál izgalmasabb, mert minden benne van, ami a huszadik században is. Például a második világháború, a harmadik birodalom ipara és végnapjai, a békekötések, a kártérítések. Meg egy darab kultúrpolitika: a művészet a népé. A fényképezés pedig (ha nem paccermód csinálod) – művészet.
Hát igen, a dobtáras géppisztolyok kattogását más kattogtatás váltotta fel. Nem vitás, hogy a világ nagyjait a legyőzött Németország Leicáival, Contaxaival, kétaknás Voigtländereivel fényképezték. És most már azt is tudom, nem lódított a korabeli reklámkatalógus, ezek a szupergépek a pillanatot örökítik meg.
Valóban, Sztálin egyetlen pillanatra ereszkedett bele a fő helyre állított nagy karosszékbe Jaltán, és lám, legalább ötven évig ott maradt, noha a fotóriporterek egyhuszonötöd, az is lehet, egyszázad másodperc alatt elvégezték munkájukat, s a nyakukba akasztott gépekkel olajra léptek.
Így vagy úgy, a huszadik század egyik meghatározó pillanatát égette fel a délelőtti napsütés vagy a magnézium az emulzióra, és erre a felvételre még csak ráfényképezni sem lehet egy második, mondjuk polgári képet. Korrekcióképpen. Maga a korabeli német csúcstechnológia gondoskodott arról, hogy még véletlenül se duplázzunk az exponált negatívra: egyszerűen, de zseniálisan összekapcsolták a felhúzószerkezetet a filmtovábbítóval. Amikor tehát élesre töltöd a gépet, máris továbbvitted egy kockával a perforált filmet.
A filmet pedig tovább kell vinni, még akkor is, ha szinte ikerképek bukkannak fel az előhívóból azontúl. Berlintől Moszkváig vagy Tiranáig. Az egyiken egy szlávos arcú (dehogy, tiszta szláv) szépség mosolyog a zord omszki télben. Széles pofacsontok, a fél világot lebíró derű. A pufajkát oly kacéran veti panyókára, amennyire csak lehet e fakabátszerű ruhadarabot a negyvenfokos hidegben. A másik képen szintén őt látjuk a budapesti VIT-en, a felvonulás egy igen megható pillanatában. Amikor tenyeréből éppen fölszáll a béke hófehér galambja. Mi ezt üzenjük a héjákat röptető imperialistáknak. A következő kép is mélyen kifejező, mint a kor fotóesztétái mondják. Egy bolgár kisgazda (szinte biztos, hogy Dancso Dancsevnek hívják) mosolyogva üti ki Szliven környéki tanyáján a határcölöpöt. Addig másfél hektáron gazdálkodott, attól kezdve háromezren. És még csak bele sem izzad!
A negyedik képet, nos, tán ezt ismerem a leginkább. A háttér agyagdombjait, a dombtetőn egymás ellenében felállított kereszteket. A kép politikai hibának minősült, ezért aztán soha egyetlen újság sem hozta. A fotós utolsó megrovást kapott: a két keresztet, az ortodoxot és a magyart hogyhogy nem irtotta ki retussal a lázas építkezések, a vívmány mellől? A vívmány pedig valahol az erdélyi gázmezőkön lokalizálható, amikor az Ágotát Botorkával összekötő vezetéket építették az első generációs barakklakók. Egyikük, egy szalmakalapos mezőségi legény széles mosollyal öleli magához a mindenséget: a földet, az eget, a mozaikszerűen összerakott dombokat és a vezetékrendszer kilencvenfokos szögben meghajló könyökcsövét.
Képen innnen, képen túl: a gép! Végül is nem igaz, hogy ha az arisztokratikus Leica Zorkij vagy Fed nevű tömegcikké válik, ez már a minőség halála. A legelső orosz gép körülbelül olyan volt, mint a legutolsó német kamera, s ez nem is lehetett másként; a hadisarc (kártérítés?) fejében-hevében felmarkolt mechanikai és optikai művek szerelővonalain nem a tegnapi, nem a tegnapelőtti, hanem a legújabb, tehát legjobb fotótechnika került a győzők kezébe. Mindamellett a törvény nem egyetemes; mert ha mégis, akkor el lehet képzelni, hová jutnak, ha felszállópályának használják a német végpontot.
Elvben, persze. A német ipar csúcsairól indulva, ha csak fél centit is emelkednek, megdöntenek minden korábbi csúcsot, kezdődhet az új mítosz, Európa ki tudja, hányadik elrablása. Közben kattognak a Fedek, Zorkijok, Kijevek, a hatszor hatos Voigtländerből előpattintott Ljubityel, a nem tudom melyik német hatszor kilencesből kihúzott Leningrád. Aztán amikor beesteledik, a vakuk kezdenek villogni, s az elrabolt, és éppen vetkőző Európé riadtan fedi el kezével födetlen mellét.
Ha mindenáron szentimentális képet akarunk előhúzni a memória nátriumszulfitos-fenidonos, hiperérzékeny előhívójából, akkor tessék. Valójában nincs ilyen negatív sehol, mert ez a szentimentális hiperérzékenység soha nem fogalmazódott képpé. Európét nem rabolhatták el, Európa, hogy kivédje a rablást, föláldozta gyalogjait, a félparaszti társadalmak parasztjait a keleti végeken.
Ilyen egyszerű a művész, a kép s a gép együttes logikája. A fotólogika, amely úgy tűnik, jóval több, mint a pillanat látványának, s főleg a látvány pillanatának rendező elve. No de az ember többet fotózik, és akkor kevesebbet filozofál. Nagyapám és nagybácsim végigfényképezték a lehetséges helyszíneket Németországtól Omszkig, ez az utolsó stáció volt a leghosszabb, kis híján négy évig tartott. Pesten is jártak, meg Bulgáriában. Én beérem Szovátafürdővel, mert ott még a leggyengébb kép is szenzációs. Hihetetlen! Kezed-lábad kitartod a vízből, mégsem süllyedsz el. Kinn vagy az összes vizekből, mint itt mondják, s azt sem árt tudni, hogy a Medve-tó a mi Holt-tengerünk.
Ha rajtam áll, akkor most a piramisok örök árnyékát fényképezem a sivatagi homokon. Vagy egy halotthamvasztást Szumátrán, az Atlanti- és a Csendes-óceán eggyé válását Patagónia legdélibb csücskénél, és azon sem csodálkozom, hogy Magellán volt a legelső és mindmáig legutolsó ember, aki arra járt.

(Folytatjuk)

Korábbiak:

Zsebregény / 12

Zsebregény / 11

Zsebregény / 10