A Traian piac nem valami bőséges. Az árusok túlságosan közel vannak egymáshoz, hogy valamelyikük is megengedhetné a „szövetkezettel” szemben, hogy portékáját a többieknél olcsóbban adja. Zsarvak állandóan köröznek, de – úgy sejtem – inkább csak a maguk kis hasznát keresik. Persze azért néha unottan meg-megbüntetnek egy-egy falusi szegény embert, aki a görögdinnyét egyenesen Daciája csomagtartójából kelleti.
A Traian piacon az ember legnagyobb gondja az, hogy ki ne ficamítsa a bokáját az egyenetlen, gödrös aszfalton, hogy le ne fröcsköljék a vízcsap körül hancúrozó gyermekek, és főleg hogy rá ne lépjen valamelyik heverésző, ülő vagy bóklászó kutyára.
A Traian piac a Traian vásárcsarnok mellett van. Több mint száz évvel ezelőtt épült, MDCCCXCVI áll mindkét bejárata fölött a díszes homlokzaton, azaz 1896; a maga korában impozáns épület lehetett. Üvegmennyezetét, mintegy állomásépület-tetőzetét, vastraverzek tartják. Ez a távoli hasonlóság az Eiffel-toronnyal vagy a Beaubourg-ral ihlethette meg miniszterünket, a hazai művelődésügy irányítóját, hogy a csarnokot megpróbálja kulturális célokra ki-átigényelni. Lett nagy fölförmedés! A negyed apraja nagyja tiltakozott. A csarnok falán, benn és kinn, lángoló hangú kiáltványok jelentek meg, emlékeztetve a vásárlóközönséget, hogy ezt azért a régi diktátor sem engedte meg magának és összefogást sürgetve a kegyhely régi rendeltetésének megőrzése érdekében. A ragaszkodás a legszebb érzelmek egyike – ezzel szemben a vásárcsarnok pang. És kong. A konzervrészlegen ugyanúgy sok a zöldborsó, mint a diktátor idején, a halkonzerv azóta kifogyott, igaz, a mosószerek sokfélesége lenyűgöző (Dero lux sed lux). A húsrészleg legkelendőbb áruja a tojás, az ásványvíz-részlegen keksz, férfi- és női alsónemű kapható, s újabban egymásra rakott műanyag ládákból kenyeret is árulnak.
És most következzék a történet. Amikor fentebb azt soroltam, mi mindenre kell vigyázni az utazónak a zöldségpiacon, nem említettem sem a zsebmetszőket, sem a koldusokat. Különösen az utóbbiak egy időben nagyon sokan voltak. A múlt szombaton egy furcsa párra figyeltem fel. Innen jelen időben mondom. Hetven év körüli öreg lépdel, oldalán egy tízéves forma kisfiúval. Mindketten ápoltak, finom vonásúak. Koldulnak. Az öreg mandolinon játssza a Seara pe dealt, a bukolikus Eminescu-vers klasszikus megzenésítését (a „deal” románul nem alkut, megegyezést, hanem dombot jelent). Mennek, lassan, merev arccal, mint az alvajárók. Arra gondolok, milyen megalázó lehet nekik kapni is, meg nem kapni is alamizsnát.
Mennek, mint egy mitikus álombeli történetben, neki-nekiütközve a közönyös vásárlóknak. Megilletődve keresgélek a zsebemben, amikor egy eleven, koszos cigánylegény elébük ugrik. Alig nagyobb, mint az én sápadt kis koldusom. És a kezébe nyom egy ezrest. A sötét bőrű a fehér bőrűnek. A két fiú hosszan, mélyen egymás szemébe néz. És bennem ez a jelenet nem akar véget érni. (1997. szeptember 11. / A Hét)

Forrás: Bukaresti élet, képek. Scripta Kiadó, 2001

Az eddigi fejezetek: 

Fekete betűkkel / A Parlamentben – Könyvkaland / Javítják az utcát / Divatbemutató

A kutya vörös / Húsz éve már /  Kórházi képeslapok / Találkoztam Dumnyezóval /

Kis éji zene / A könyvvásáron / Lágytojás, elkésett látomás / Culianu a fővárosban / 

Clinton / Budaresti ecset sajtólibával /