Lőrinczi László: “Csak a szerelem sújtson…” (15)
Hatvanhat
A népi demokratikus rendszer bevezetésének az évfordulóját kellett megünnepelni munkakezdés előtt, de nem tartott sokáig, a tagok rohanva igyekeztek a földszinti „nagy” büfébe. Róbert kihasználta a szünetet és elrohant a postáig. A tudakozónál a helyettes fiókvezetőhöz utasították. Ez egy idősebb, izgékony fejtartású nő volt, és hosszú ideig fel sem nézett Róbertre. Végül megszólalt: – Da, tovarăşe! – és kérdően széttekintett, mintha keresné a vendégét. – Van-e üres postafiókjuk? – kérdezte Róbert.
Ezt találta ki: postafiókot bérel, hogy levelezni tudjon Eszterrel. A poste restante-ra is gondolt, de ehhez szabályos levélküldeményre lett volna szükség, a postafiókba pedig akár egy cédulát is be kellett dobni. A posta egyiküknek sem jelent kitérőt, különösebben titkolózniuk sem kell. Csináltat egy kulcsot Eszternek, és annyi. Csak éppen egyezne bele az izgalmas játékba! Vajon a postafiókokat is ellenőrzi a szeku? Valószínű… Majd előfizet egy sportlapra. (Ezt sokan megtették, mert a standokról hamar eltűntek a sportlapok.) Nagy szerencséje volt, a nő egy félóra alatt a kezébe adta a kulcsot. Aggodalmasan fűzte bele a csomójába.
Hatvanhét
Reggel – gyalog ment be – arról elmélkedett az utcán, hogy Eszter túl van-e már a menopauzán, vagy még vacakol vele, mint Olga? S ha nem, miféle elővigyázati intézkedéseket tesz? Reá ne számítson, elege van az óvatoskodásból! Nem szólt semmit a múltkor… tehát szabad a vásár! De ezt még megbeszélik, hogy mindketten nyugodtak legyenek.
A kulcsaival az volt a baj, hogy egyszerűen az előszobai kisasztalra dobta őket. Ha Róbert otthon tartózkodott, Olga felkapta a csomót (a magáét sokszor nem találta), ha csak le akart szaladni valahová. Hátha megkérdi, hogy ez miféle kulcs, egy közönséges irodai fiókhoz túl kicsi. Mivel hirtelenében nem jutott eszébe egy elhihető hazugság, egyelőre – tettetett szórakozottsággal – az irattáskájába ejtette a csomót, a táskát pedig bevitte a dolgozószobájába.
Délutáni álmából arra ébredt, hogy kívánja Esztert. Elhatározta, hogy még vár egy napig, nehogy valami galibát okozzon.
Hatvannyolc
– Te legény! – mondta neki ebéd után Olga, amikor nekikészültek a mosogatásnak (Róbert általában segített neki). – Meg se haragudj, de mostanában egy kis szagot kapott a szád… El kellene menned Veres Gézához, hátha kilyukadt valamelyik koronád… – Róbert kétségbeesett. Eszter is érezte? Borzasztó! Egészen magán kívül volt, Olga meg is lepődött. Nekiállott a telefonnak, de a poliklinika központja állandóan foglalt volt. Reggel korán oda kell mennie. De mit intézhet szombaton? Senki sem dolgozik már, csak az ügyelet.
Hatvankilenc
Nyitáskor már a poliklinika előtt volt. Az információn megtudta, hogy Gézának be kell jönnie. De mire felért a fogászatra, kialakult egy héttagú sor. Jó, hogy magával hozta az új turisztikai évkönyvet, amelyet Olga a napokban szerzett. Nézegette a nyári lehetőségeket. Végre bejutott Gézához. Volt iskolatársa ásítozva fogadta. – Mi a fenének nem vártál hétfőig? – kérdezte. – Ma még asszisztensnőm sincs… – Róbert makogott valamit arról, hogy Olgának akart a kedvében járni. Az orvos rögtön lehántott egy régi koronát, és felírta Róbertet röntgenre. – Gyere szerdán délután a filmmel – mondta. – Addig szellőzzön a fog… – Róbert a folyosó végében belenézett a nagy fali tükörbe. A kopasz fog alig-alig látszott. Otthon Olga már a kész ebéddel várta. – Milyen jó, hogy szóltál… – hálálkodott neki Róbert. Azt elhallgatta, hogy útközben vett egy zacskó mentolos cukorkát – minden eshetőségre.
Hetven
Olga a könyveket porolgatta-rendezgette, Róbert újságot olvasott nagy önuralommal. – Hallod? – kiáltotta Olga felé. – „Új vetésforgó Kisdisznóson”! – Sokszor nevettek a helyi lap „szenzációs” hírein, vadásztak rájuk. Olga közelebb jött, kezében egy köteg füzettel. – Nézd csak – mondta -, az Eszter különlenyomatai… Kilenc. Mind nekem vannak dedikálva, te kívül vagy a látókörén… – és nevetett. – Ami azt illeti – folytatta – elég jól húzott a két gyerek és József mellett! – Mutasd… – mondta Róbert, némi rossz szájízzel. Talán egyet vagy kettőt olvasott el közülük. „A kalotaszegi kenyér”, nézett reá egy cím. Nem is tudta, hogy ilyen ötletei voltak! – Egy könyvre is futná az anyag… – mondta Olga, és visszatért a füzetekkel a polchoz. – Itt lenne az ideje… – mormogta Róbert, hogy éppen ne hallgasson. Hirtelen megsemmisült Eszter mellett, és egy ostoba kannak érezte magát. „Lehet, csak erre van szüksége, egyébként nem számítok neki”, gondolta. – Az is igaz – mondta hangosan Olga -, hogy József mindig támogatta!
(Folytatjuk)
Előzmények: 1. rész 2. rész 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész, 11. rész, 12. rész, 13. rész, 14. rész
Pusztai Péter rajza