(Kultikus sci-fi regény)

A jelekből ítélve mostanában elég gyakran forgatja a bibliát. Tehát komolyan gondolja, hogy haldoklik, tudniillik ilyenkor jönnek rá általában az emberek, hogy biblia is van a könyvek közt.
– Kérlek, tedd a kezed az Írásra, és mondd utánam: esküszöm az élő Istenre, ha most kigyó­gyulok a bajomból, életem végéig a szabadság, igazság és béke ügyét fogom szolgálni.
Utánam mondta. Kissé bizonytalanul, alig halhatóan, de elrebegte az eskü szövegét.
– Nagyszerű! Most pedig tornázzunk! Első gyakorlat: fordulj oldalra, és lógasd le fejedet az ágyadról! – utasítottam, ahogy utasított engem is egykor a professzor.

– Nem, jaj, nem! Attól szédülök a legjobban.
– Sajnos ez ezzel jár. De ne aggódj, túléled.
Érdekes, milyen nyuszit csinálhat még a legbátrabbakból is olykor a betegség. Ám nemcsak ő, én is begyulladtam, amikor páciensem szemgolyói szinte kifordultak a gödrükből. Ezenkívül azonban semmi baja nem esett, sőt: nem is szédült többé, rendbejött. Még elvégeztettem vele néhány gyakorlatot, majd szerényen közöltem, Istennek hála, túl van minden veszélyen. Átmenetileg – tehettem volna hozzá, de minek vegyem el a jókedvét. A fő, hogy most van jól, és amit akartam, elértem, még ha vitatható módon is, mert hogy merek én gyógyítani, amikor annyit értek az orvostudományhoz, mint hajdú a harangöntéshez. Viszont az ötlet bevált, és ha ezzel békét szereztem az É–2-n, már akkor is elértem valamit.
– Istenem, ez nem lehet igaz – lelkendezett Hitler fel-alá sétálva. – Hívd be, kérlek, Von Man­steint!
– Von Manstein! – kiáltottam ki hangosan. – A Vezérhez!
– Heil Hitler! – tisztelgett a nagy orrú, gyér hajú tábornagy.
– Hívd össze rögtön a vezérkart! Tudni akarom, mi a helyzet a harcmezőn.
– Parancsodra! Megkérdezhetem, hogy érzed magadat? Nem kellene ágyban maradnod még esetleg?
– Hé, mi vagy te? Dada, orvos vagy katona?
– Bocsánat, csak kérdeztem.
– Egy katona nem kérdez. Egy katona engedelmeskedik. És én azt parancsoltam, hívd össze a vezérkart. Egyébként jól vagyok – düllesztette ki mellét a diktátor, szeme ragyogott, és csak úgy égett a tettvágytól.
Pedig már Hitler sem volt az a fiatalember, akit megismertem a bunkerben. Egy idő óta őt is ugyanúgy lekaszálta lábáról a kór, öregség, mint mindenki mást az É–2-n. Az okát ismer­tem, Szergej is többször célzott rá, csupán azt nem kotyogta még el senki sem, miért pont most és az egész bolygón egyszerre következett be ez a példátlan fordulat. De terjedt itt más nézet is, és bizony azok voltak többségben, miszerint bűneink miatt büntet minket az Úristen.
Von Manstein zavartan pislogott a pizsamában hadonászó vezérre.
– Mi az, mit bámulsz? Nem láttál még pizsamában katonát?
– Entschuldigung!
– Lelépni! Egy óra múlva mindenki ott legyen a tanácsteremben!
– Igenis!
– Már megbocsáss, de mit érdekel téged a harcmező helyzete? – puhatolóztam óvatosan, miután magunkra maradtunk. – Nem a békéről kellene nekünk most tárgyalnunk?
– Békéről egy csodafegyverrel a kezemben? Bolondnak nézel, űrvándor?
– Tehát így állunk – taglózott le Hitler kategorikus válasza, melyből nem volt nehéz kitalálni, ki kit néz bolondnak. – Hát ennyit ér nálad egy fogadalom? Te nem félsz Istentől, utóvégre mégiscsak a bibliára esküdtél?
– Isten messze van, itt hagyott bennünket, l. Ali viszont közel van, és amíg ilyen kakas kukorékol a kertünkben, ez a bolygó sosem viszi semmire. Csak imádkozik, toporog ahelyett, hogy átugrana más bolygókra is időnként. Elég nagy ez a galaxis, és számtalan cso­da várna még az emberre, amiről azonban pár holdkoros pap miatt folyamatosan lecsúszunk.
– Le, és ezen, bevallom, szívesen változtatnék magam is. Csak az nem mindegy, milyen mi­nőségben: mint barát, turista vagy hódító hadvezérként, nemdebár?
– Attól függ. Lehet hódítóként is, ha Isten, és a civilizáció nevében cselekszünk. Ez csak nem bűn, Herr Antal? Gondolj a keresztes lovagokra, vagy ott vannak a rómaiak! Ne tagadom, hogy hellyel-közzel eldördült egy két lövés is, de hány út, építmény, tudományos és művészi alkotás köszönheti létét Augustusnak, Tiberiusnak, Cézárnak? Az esküt illetően pedig tudhatnád, hogy egy kikényszerített eskü semmire sem kötelez. Még akkor sem, ha a bibliára esküszünk.
– Kikényszerítettem volna?
– Na, hallod! Vajon ki szorított sarokba azzal, hogy csak úgy gyógykezelsz, ha véget vetek a háborúnak? Hát tehettem egyebet cserében a gyógyulásért, életért? Vagy te másként tettél volna, Herr Antal? De spongyát rá, és hogy lásd, ki vagyok, ezennel kinevezlek személyi orvosomnak – kotorta elő megszokott egyenruháját, amit sohasem cserélt civilre, azt meg egyenesen kizárta, hogy feleségén kívül bárki pizsamában láthassa. – Volnál szíves megfor­dulni?
Szűzanyám, szégyenlős a Dolfika! Ezt sem vártam volna Hitlertől, nem beszélve a felajánlott orvosi státuszról. Én orvos? Mi lesz ebből, ha rájönnek, hogy annyit értek a gyógyászathoz, mint hajdú a harangöntéshez?
– Hálásan köszönöm. Méltányolom az ajánlatot, de mint említettem: sem diplomám, sem elegendő tudásom nincs ahhoz, hogy betöltsek ilyen magas tisztséget.
– Dehogy nincs, hiszen nélküled tán még most is ájultan feküdnék az ágyamon. És ez a lényeg, akár orvosi, akár egyéb praktikákat vetettél be. Tulajdonképp ez sem fontos, azért már csak megkérdem: orvosnak, természetgyógyásznak vagy gyógyító erővel rendelkező embernek tartod magadat?
– Megfordulhatok?
– Megfordulhatsz.
– Csak embernek, aki felismerte, mekkora ereje van a szeretetnek, tudásnak, de csak akkor ha mindenki részesülhet belőle. Olyan ez, mint az étel, víz stb. Hiába dúskál benne egy-két nagykutya, attól a kiskutyák még étlen-szomjan pusztulnak – ismertettem hitvallásomat szerényen, de olyan bensőséges hittel, hogy még Hitler is elismerően bólintott.
– Bölcs szavak. Most majdnem úgy beszéltél, ahogy én szoktam beszélni. Remélem, engem azért nem sorolsz a nagykutyák közé, űrmigráns?
– És ha igen, olyan szégyen ez? Canis maior, Sirius, aki az igazság mérlegét tartja a kezében. Én, mélyen tisztelt Führerem inkább örülnék, ha valaki Nagykutyának tartana – játszadoztam a szavakkal.
– Hát igen, ilyen értelemben tényleg nem szégyen, mint ahogy személyi orvosnak lenni sem az, de ha téged nem inspirál, legyél akkor a… – fricskázott le válláról egy láthatatlan porsze­met – személyi titkárom. Erich von Manstein helyett, akit seregem marsalljává jelöltem. Felté­telezem, számodra ez is ér annyit, mint egy professzori kinevezés.
Csakhogy ezt is megértem: Nagy Sándor utódja személyi titkárává fogadott.
– Lekötelezel. Ekkora tisztességet el sem mertem volna képzelni, de mi a helyzet az alelnöki státusszal?
– A… azzal? Még nem mondtam? Miután száműztek, nem számíthattunk többé rád, ezért sajnos le kellett váltanunk.
Semmi vész, sőt: még örültem is annak, hogy személyi titkárként sokkal kevesebb felelőséggel tartozóm a pártomnak, mely köszönő viszonyban sincs már azzal a szervezettel, amit én alapítottam valamikor, másrészt rendelkezem annyi befolyással, hogy hassak valamiképp Hitlerre.
– Nekem megfelel. De ha már tényleg személyi titkárodnak tekintesz, súgd meg, kérlek, ha nem titok, mi igaz a Wunderwafferól keringő hírekből!
– Minden. Olyan sugárfegyver, mely egyetlen gombnyo­másra, ismétlem: egyetlen gombnyomásra 300 000 km2-es körzetben, és ez, ugye, nem kis terület, valamennyi embert hamuvá változtat.
Döbbenetes. De vajon igaz-e, vagy velem is blöfföl, amint azt már másokkal is megtette.
– Látom, megint sikerült néhány zsenit verbuválnod magadnak. Azért, ha nem haragszol, volna egy észrevételem.
– Majd később, titkár úr. Most hív a kötelesség.
– Leszámítva azt, hogy ez a fegyver valóban létezik…
– Mi, te kételkedsz a szavamban? – vörösödött el a nagy visszatérésről álmodó hadvezér.
Hű, erre most mit mondjak? Őszinte nem lehetek, mert egy bolonddal csak egy még bolondabb őszinte. Egyébként is valahányszor megtettem, mindig én húztam a rövidet, ezért valahogy úgy kéne beszélni, hogy a kecske is jóllakjék, és a káposzta is megmaradjon.
– Helyesbítek, rosszul fejeztem ki magam: csodafegyver ide-oda, mint a SZIRP egykori elnöke sajnálom, hogy ezt a rengeteg tudást, energiát az élet megtartása helyett annak kioltására kell használnunk.
– Én is, testvér, én is, de hát áldozatok nélkül nincs újjászületés. Emlékezz vissza, mit ered­ményezett egy-egy szupervulkán kitörése, az üstökösök becsapódása? Hány ezer dinoszaurusz és előember pusztult ki, melynek folyamán a gyenge elveszett, az erősek, az alkalmazkodóbb egyedek azonban még erősebb lettek általuk? És hasonló sors várt valamennyi népre is. Babilon, a médek, perzsák, Nagy Sándor, a rómaiak, Dzsingisz kán világbirodalma mind-mind egy magasabb lépcsőfok a tökéletesedés érdekében. Ezek után csodálkozhat valaki, ha az édeni istenség napjai is meg vannak számlálva? Na, megyek, még a végén elkések a tanácskozásról.
Okos, művelt ember ez a tamburmajor, de önképző tanulmányaimnak köszönhetően már én sem vagyok ám az a tanulatlan bumburnyák, akit bárki az orránál vezethet.
– Nem kétlem, de térjünk vissza a sugárfegyverre! – hagytam figyelmen kívül Hitler sietsé­gét. – Hogy mekkora előny ez, senki sem tagadja. Csakhogy – emeltem fel intőn az ujjamat – Ali is rendelkezik ám ilyen, ha nem még pusztítóbb erejű fegyverrel, amit még be sem vetett, így hírlik. Ami tehát eddig volt, kismiska ahhoz képest, ami ezután fog történni.
– Pontosan: az erős győz, a gyenge pedig elbukik. Ez az élet törvénye.
– Kő kövön nem marad, ahol nincs sem győztes, sem vesztes, csak por és hamu, mint a kez­det kezdetén, amikor az Úr megteremtette a világot – vetítettem előre a világ végét zordonan.
A Vezér magabiztossága észrevehetően alábbesett pár fokkal, azért igyekezett megcáfolni.
– Majd vigyázunk Krisztián, vigyázunk. Kockázat nélkül nincs győzelem. Vagy te tudsz en­nél jobb megoldást?
– Tudok – válaszoltam sejtelmesen Hitler babonás hitére számítva, ami szerint minden űr­vándorban mágikus képességek lapulnak, ezért még a leggügyébb törpét sem kell végleg leírni.
Nyilván ennek köszönhetem, hogy nem döngölt a földbe eddig is, amire ezer oka lett volna, no meg alkalma is, az nem vitás.
Egyébiránt már idejövet is folyton azon filóztam, miként lehetne kibékíteni vagy legalábbis semlegesíteni a két kiskakast. Ki is rajzolódott bennem valamiféle stratégia.
– De mivel nem érdekel és sietsz is, talán hagyjuk a témát máskorra. Igazán nem venném a szívemre, hogy miattam várakoztasd meg a tisztelt vezérkart – adtam a közömböst.
– Hogy mi érdekel, és mi nem, hadd döntsem el én, titkár úr – sziszegett Hitler bosszúsan. – A vezérkar várhat, te pedig nyögd már ki, miben látod a megoldást!
– Hát ha várhat, üljünk le egy szusszanásnyira, könyörgöm! Kicsit elfáradtam, szeretném kifújni magamat. Tudod, minket, űrvándorokat elég törékenyeknek teremtett az Úristen.
– Dehogy ülök, hiszen mást sem tettem idáig. Fújd ki magad te, aztán csiripelj, kíváncsian hallgatlak.
– Köszönöm – töröltem meg a homlokom borzasztóan élvezve, mennyire tűkön ül a kis nagy ember. – Kaphatnék egy kávét, ez mindig felfrissít.
– Evchen! Egy kávét a titkár testvérnek! – szólt ki Hitler Évának.
– Dolfi, hát felkeltél! Jól érzed magad, már nem szédülsz?
– Jól, nagyon jól, de most, kérlek, ne zavarj! Hozd be a kávét, és gondoskodj arról, hogy más se zavarjon.
Megkaptam a feketét, jöhet a stratégia.
– A helyzet kulcsa a Wunderwaffe.
– Magától értetődik. Ennyit én is tudtam, Herr Sekretär.
– Mivel mindenki tud róla, feltételezem, hogy Ali előtt sem titok, mit készülsz bevetni elle­nük. Csupán az a kérdés, elhiszi-e, továbbá mit tud a fegyverről azonkívül, hogy minden idők legpusztítóbb fegyverének hívjátok.
– Nem csak hívjuk, valóban az, amire rádión, tévén, plakáton is felhívtuk Xanax figyelmét, hogy ne kísértse a sorsot, adja meg magát – húzta össze szemöldökét a fővezér. – Hogy aztán elhiszi-e, vagy sem, az már az ő gondja. Én, mint minden békepárti jámbor keresztény természetesen szeretném, hiszen ezzel máris véget vethetnénk a harcoknak.
– Ja, bizonyára ezért támadtatok Alira – vetettem oda nem minden gúny nélkül.
– Krisztián, Krisztián, téged azért bölcsebbnek hittelek. Nem ismered Vegetius mondását? Si vis pacem, para bellum.
– Ismerem, de ismerem a Jézusét is: aki fegyvert fog, fegyver által fog elveszni. Neked me­lyik szimpatikusabb?
– Ez sem rossz kérdés. Később erre is rátérünk, de most inkább arra lennék kíváncsi, miként fejezhetnénk be további vérrontás nélkül a háborút.
– Emlékszel Truman amerikai elnökre, aki elrendelte, bombázzák le Hirosimát, Nagaszakit?
– Igen, és?
– Előzőleg ő is figyelmeztette a japánokat. De csak figyelmeztette, nem meggyőzte, ami bi­zony 140.000 + 94.000 halottjába került Nippónnak. Valószínűleg mindez elkerülhető lett vol­na, ha Truman egy lakatlan területen demonstrálja, mire képes egy Little Boy38. Mert mit tudtak akkor még az ilyen típusú bombákról? Szinte semmit, így nem csoda, hogy csak akkor estek pánikba, amikor már késő volt.
– Na nem, ilyen hülye azért nem vagyok – villanyozódott fel Hitler egyszerre. – Én nem csak figyelmeztetek, hanem be is mutatom a Wunderwaffe erejét. Az ötlet briliáns. Nem azért, mert az én écám…
– Hogyhogy a te écád, hiszen épp az előbb tanácsoltam én neked.
– Hát aztán! Attól én már rég kieszelhettem magamban.
Hazudik, nem hazudik? – találgattam mérgesen, hogy még egy nyomorult tippel sem lephetem meg a fővezért. Most persze siet a vezérkarhoz, és bejelenti, zseniális tervének köszönhe­tően hamarosan kapitulációra kényszeríthetik Xanaxot.
– Induljunk! Most szépen elsétálunk a tábornok urakhoz, és elmagyarázzuk nekik is, miként kényszeríthetjük kapitulációra a Töpörtyűt.
Mit mondtam! Úgy látszik, kezdem kiismerni a főnököm. Azt azért díjaztam, hogy a vezérkarnak is bemutat. Csupán az nincs ínyemre, amiért rendszeresen űrvándornak titulál.

A folytatást jövő vasárnap olvashatják)

Előzmények: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész 5. rész ,6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész, 11. rész, 12. rész, 13. rész, 14. rész, 15. rész, 16. rész, 17. rész, 18. rész, 19. rész, 20. rész, 21. rész  22. rész , 23. rész, 24. rész, 25. rész, 26. rész,  27. rész,