hideg éjszaka
a rózsabokor
egy szőnyege

„Kissé zavartan pillantottam végig magamon, mikor egy kitűnő magyarországi ismerősöm arról beszélt előttem, hogy mi, kisebbségi sorsban küszködő magyarok, milyen hősies munkát végzünk nemzeti tradícióink, kultúránk, intézményeink megtartásáért. Magamra és sorstársaimra gondolva, egyszerre végigpergett a lelkem előtt az a film, amit az életünkről lehetne fölvenni. Szégyenkezve ráztam meg a fejemet. Nem hősies, egy cseppet sem. Tovább »

A napnyugta aranyba vonta
e fiatal erdő fakoronáit,
tölgyek terebélyesednek,
bükkök szürkülnek,
és felsír egy-egy madárcseresznye,
az égerekig már nem jut el a fény. Tovább »

„Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,”
(Ady Endre)

Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: szent Fiam után menni
A sorsom: menni, menni, menni Tovább »

Az első vers

Még nincs vers, irigység, ármány,
pedig már költőt avat az ábránd.

Halandó kaland

Pukedliztek, szavukat betartották, testhez illős ruhákat hordtak.
Senki se látja: nem hagyták hátra az örökösöknek a holtak. Tovább »

Mai vendégünk: Zsubori Ervin, az Arnolfini Kantin alapító-szerkesztője

Kávék emlékezete

Első negyedszázadomban nem ittam kávét. Viszont egy idő után én jártam a kisboltba vásárolni – gyalog tíz perc, biciklivel három –, ahol, ha szerepelt a listán, kávé is került a kosárba. Negyedkilós Karaván. Pörkölt, de szemes. Így azt meg is kellett darálni. Tovább »

155. nap – február 2.

Nem éppen tüdőbarát tevékenység Delhi forgalmas főútvonalai mentén gyalogolni, ráadásul haladni is kifejezetten lassan lehet. Ennek két oka van: egyrészt az utcák rettentően zsúfoltak, kerülgetni kell az embereket, az útszéli árusokat, másrészt roppant érdekes város, nekem nem jött, hogy átrohanjak rajta.
Delhi óvárosában az élet az utcán zajlik, sokan az utcán alszanak, vagy ha éjszakára fedél alá is húzódnak, reggel azonnal előjönnek, az utcán esznek, ott mosakodnak, mosnak fogat és végzik a nagymosást, ott borotválkoznak, a nők ott főznek, mosogatnak, pelenkáznak, a szabók az utcán varrnak, a borbélyok az utcán nyírnak. Tovább »

A lánchídember nagyon ritka példány,
fehér paripán felléptet a hídra,
körülnéz, látják-e elegen,
és azt reméli, olyan örökkévaló lesz,
mint az oroszlánok a hídfőn. Tovább »

Átvetette magát a kerítésen
s egy csillagon találta magát

hát ott aztán sok dolga lett hirtelen
új időszámítást
új nyelvet
és ábécét Tovább »

PÁRIZSI KALANDOK

Keleti László az idén nyáron Párizsban járt. A tudni vágyása sehogy sem állt arányban a francia nyelvtudományával, ami mindjárt az első napon bonyodalmakba keverte.
Bement egy borbélyhoz, hogy leszedesse a szakállát.
A segéd udvariasan kérdezett tőle valamit.
— Oui! — mondta Keleti, és ezzel francia nyelvtudásának egy teljes ötödrészét kiadta. Tovább »

Tvisztugén

Fölöttem járt.
A ‘hatvanas évek elején
néha elkurjantotta magát,
hogy „Tvisztugén!”. Tovább »

A nyolcszázezres japán város magyar szempontból kiemelt jelentőségű. Elsősorban azért, mert Hamamacuban működik a Suzuki Motor Corporation központja, ahol annak idején döntés született esztergomi a cég leányvállalata létrehozásáról. Tovább »

A napokban (január 31-én) szóltunk a Németh Géza-emlékdíjak átadásának idei csíkszeredai eseményéről. A díj alapjául szolgáló emlékezetes, példaadó személyiség az a református tiszteletes, aki a múlt század nyolcvanas éveiben budapesti gyülekezetével felvállalta a Ceausescu-féle Romániából Magyarországra érkező erdélyi menekültek szervezett megsegítését, egyéni sorsuk enyhítését, az ezt szolgáló hivatalos politika befolyásolását.
1988-ban Forró Tamás és Havas Henrik újságírók nyíltan foglalkoztak az erdélyi menekültek nagyon bizonytalan, képlékeny kérdéskörével; Ki tudja, merre…, majd Arad után – ki tudja merre című riportkönyveikben a probléma sűrűjébe nyúltak – nem csak a menekülés tényét és jelenségét nevezték néven, de az ezzel járó problémákat is. Az Arad után – ki tudja merre c. könyvükben útjuk elvezetett néhai Németh Géza tiszteletes irodájába is… Tovább »

1937 február.
A magyarországi Láthatár című folyóiratban Makkai Sándor (1926-1936 között: az Erdélyi Református Egyház püspöke) közzéteszi Nem lehet című esszéjét.
Általános döbbenet (különösen Erdélyben).
A szöveg szerzője akkor már körülbelül egy esztendeje áttelepült Magyarországra. Előbb kórházi kezelésben részesült, Budapesten, majd a megfeszített munkában megrendült egészsége helyreállván, a debreceni egyetem hittudományi karán vállalt professzori állást, új életet kezdve az anyaországban.

Tovább »

Helyet kellett volna találni a sebzett
madaraknak, almot az állatnak, embernek
otthont, egy sávnyi kék eget a gondolatnak,
a színnek a színt, a formának a formát… Tovább »

154. nap – február 1.

Tegnap az orvos nagyjából egészségesnek nyilvánított, ezért ma, körülbelül három hetes kihagyás után, ismét útra keltem. Amritszárnak vettem az irányt, a közvetlen úticélom pedig Szonipát, Delhi egyik elővárosa. Iszonyatos méretű, számomra embertelen léptékű település az indiai főváros, másfél napba fog kerülni, hogy kikerüljek belőle. 26 évvel ezelőtt már töltöttem itt néhány felejthetetlen napot, akkor egy helyi ismerős azt mondta, Delhit egy hozzávetőleg 60 km sugarú körként képzeljem el. Azóta a város még nagyobbra nőtt, lakóinak száma állítólag meghaladja a 20 milliót. Tovább »

JÓSZÍVŰ BÉCSI RENDŐR

A jószívű bécsi rendőr megpillant egy öregasszonyt, aki a hídról a Dunába akarja vetni magát.
Egy ugrással ott terem, és visszarántja a karfáról: Tovább »

Obiectiva Theodora. Ennyi lett az ember a ceausiszta diktatúrában, ha a szervek úgy döntöttek, hogy célszeméllyé válik. Kapott egy fedőnevet, és élete minden pillanatát lehallgatták. Tényleg minden pillanatát: a rendszer egyebekben megnyilvánuló prüdériája itt nem működött. “Szexuális kapcsolatot létesítenek” – halljuk mindegyre a hangjátékban, és az ember nem tudja, nevessen-e vagy sírjon, hogy tárgy lett a felebarátja, puszta élvezet tárgya, illetve, ha Florea szolgálati főnököt hallgatjuk, akkor a karrier eszközévé tette a saját testét. Tovább »

bolondulok meg
üvegkörhinta forgat
ébresszetek fel

Budapest, 2020. I. 27.

(Levél Gyergyótölgyesről 3.)

Édes Öcsikém!

Betegeskedni kezdtem. A szeku-ügy, a sok iskolán kívüli munka, első jelek: idegkimerülés , már 80-ban kétszer kezeltek Szilágycsehben, (fekély), 1982-re kezdtek annyira elfajulni a dolgok, belekevertek politikát, nőügyeket, hogy Tölgyesre kerültem a nyáron. Akkoriban a zilahi Mayer dr. kezelt, és pihenni küldött tulajdonképpen. Sok okos tanácsot adott. Akkor tudtam meg, hogy az egyetlen segítségem, a drága anyósom rákos, tíz évig kezelték, kétszer operálták, 1990-ben halt meg, szegény. Tovább »