Még mindig álmodomaz erdő-partot,hol végre kinőhetkunyhóm gerenda-lába,mint fenyőtű alól a gombaszár-hol reggelreablakig dagad a hóés nem tapodja latyakkáaz emberi szó.

(P. Piccaso-nak) Néha úgy írok széttaposott roncsokról,s az egyszemű, merőlegesentüzelő Napról,mintha szavakba másolnám áta Guernicát.

Magasról néz alá a sárgolyón tocsogókra-van úgy, hogy a tizenharmadik emelet irodájából,vagy a felhőkarcoló szálloda apartmanjából-máskor magánhelikoptere ablakábólvagy a milánói Scala páholyábó l-Sőt, ha úgy kívánja, a Hold sarlójáról

Vállam mögül kiszakadt a repülés,Kővé lett, belémhullott a merülés. Mint szénégető idő agg tenyerébe,Bor és kenyér beleszürkült szentségébe.

Magasba merevült karok,égbe fúrt, fehér ujjak :embererdő, mely megadta magáta kényszert dörgő istenségnek.A korlátlan szabadság udvaráncsak bilincses lábak ütemes csosszanása,

Mint agyaggal terheltormótlan bakancsotcipelem a megtörténtet –nem szólítom már,hiába tapad,görbíti gerincemegyre mélyebbre:

Közelképek sora fut,mint töltésen ácsorgó előtta kivilágított fülkék:anyókorú házikedvencek,lilarózsás tortákés foghíjasan nevető unokák.Ismeretlen ismerősök osztjákeltájolódott időérzékük magányát,mintha osztani lehetnea beltér hörgő embóliáját,s világgá szórhatnákmenekülésük botorkálását.

Valamikor azt hitte a tahó,hogy ki porában embert sejtett,ki az emberbe velőt rejtett,őt és minden bőrben lakót,csali ellen is felvértezett.

Úgy szorított, csavartapikkelyes testét körém,mint halálra ölelő szerető,levegőmre éhezőeleven gyilok –

Hónapok ótaszürke égre ébredek,de nem esőzik és nem hull a hó,mintha félúton egyféle áramszünetállt volna be az egyébkénttermészetes körforgásbaés befagyott minden egy pont bámulásába,

Fiatal párfekete-fehér fényképe-nekem hatvan év után istalány.Minden nap más-más színtadhatok a kép feketéjének,halvány sárgát, rózsaszínt,felhőtlen kéketa fehérneks más-más irányta gyermeki messzenézésnek.

voltam madár egedalatttéli éjben fénylőablakujjadban bizsegő énekbordád mögött melegfészek

Már jó néhány éve férjes asszony voltam, két gyermek anyja, amikor egy látogatás alkalmával édesanyám rászánta magát, hogy elmesélje az alábbi történetet. Hogy miért épp akkor? Talán szégyellte volna korábban egy tudatlan gyereklánynak megvallani saját kétbalkezességét, vagy csak egyszerűen nem akart „negatív példát” adni egy jövendőbeli feleségnek és gazdasszonynak. Lényeg, hogy amikor megkínáltam frissen sült […]

Elrohantam,sárba rogytam,jégre léptem,visszatértemcsendreménybe,szívfészkedbe,

Már tele mindkét szatyra:száraz kenyerek, kolbászvégek,szóval az ünnep maradéka-csak egy vaskos könyvetdob undorral félre,

Felismertem-e szerepem,az egyetlent, mit rámosztottegykor a teremtés-kor –

(ballada) Ami igaz reggel,Leomlik estére,Ami hamis éjjel,Igaz lesz ebédre.Elburjánzik estére,Ami mag volt reggel,Hulla lesz ebédre,Aki világra jött éjjel.

(Reflexióvers Cselényi Béla egy linóleumszőnyeg mintájára c. alkotására) Bejárni a műperzsatörökös mintáit,előbb csak játékosan,a keret vékonycsíkján elindulva,

Lehull a vadludak hangjaés mellkasunkhoz csapódik,mint ahogy kavics a hallgatag tükrökkel ütközik.

Élhettünk volna rigódalban,patak partján piros dinnyebélben,anya-ölben, szép-szerelmes regényekben-járhattunk volnatáncot bodzasípra,bőrünkön bársonyló vajban-tejben,

Ami van, ami volt Ami van, csak tél-túlténfergés,ágyszéltől asztaligszédelgés,öntükör előtt alvadtveszteglés,