[Önéletrajz] Eltelt újabb öt év… A fiamon keresztül, az ő segítségével sikerült kiadnom egy könyvet a nyelvekről, nyelvtanulásról, amihez csatoltam néhány saját versemet és versfordításomat eredetiben és magyarul. Reméltem, hogy a könyvre felfigyelnek, de…

[Önéletrajz] 1989 nyarán ismét külföldre utaztam. Ezúttal a lányommal együtt hívott meg Moszkvába egy orosz költő, Mihail Ujezdin, valamint Gorno-Altájszkba az Altáji Írószövetség főtitkára, Brontoj Begyurov neves altáji költő, később miniszter.

[Önéletrajz] Alig telt el pár nap, s pontosan 1980. október 26-án, még konzuli útlevéllel, megkaptam az első munkát. Először boldog voltam, hiszen az anyám már kezdett tiltakozni itthonlétem ellen. – Nekünk nincs pénzünk, hogy téged is eltartsunk – hajtogatta, bár apám igyekezett csitítani őt.

[Önéletrajz] 1977 körül megalakult a gdanski hajógyár Lastadia nevű klubjában a Strefy irodalmi kör, s havonta- kéthavonta „költői füzetek”-et adott ki. Egyébként havonta egyszer-kétszer összejöttünk. Voltak közöttünk már publikáló költők (pl. B. B. Hecko, J. Stachurski, A. Sawicka és én), teljesen kezdők, akik csak szárnyaikat próbálgatták (J. Niedzielin, W. Szumilas-Lawinski, A. Bigus és mások), és […]

[Önéletrajz] A különböző budapesti külkereskedelmi vállalatoknál eltöltött évek után aránylag jól éreztem magam az iskolában, hiszen nem volt állandóan mellettem az igazgató, és nem kellett napi nyolc órát bent lennem. Külön pluszt jelentett az, hogy az iskola a lakásunktól mindössze tíz percre volt – gyalog! Maradt hát időm a szépirodalomra, a nyelvekre is.

[Önéletrajz] Pár nap múlva bemutattak Jacek Kotlica költőnek, aki azonnal megígérte, hogy segíteni fog. Alig telt el egy hét, eljött hozzánk, és elvitt Boleslaw Fac költőhöz, a gdanski kulturális-irodalmi folyóirat, a Litery főszerkesztőjéhez, a Lengyel Írószövetség helyi részlegének titkárához. A találkozást sosem felejtem el, mert igazából akkor kezdődött az én irodalmi munkásságom.

[Önéletrajz] Szüleim hallgatólagos beleegyezésével, ismerôseim figyelmeztetése dacára, 1970 januárjában megnősültem. A feleségem egy litvániai származású lengyel, francia-angol szakos tanárnő. Mindjárt a házasságkötésünk után szóltam erről az ismert nyomozónak, és találkozót beszéltem meg vele.

[Önéletrajz] A vállalatnál aránylag jól éreztem magam, mert már nem törődtem a kolléganőim megjegyzéseivel. Minden délután saját verseimet, fordításaimat tisztáztam. A hivatali munkát mindig sikerült délig elvégeznem. – Téged érdekel az irodalom? – kérdeztem egy este egy újabb ismerősömtől. – Én is írogatok – és megmutatta legújabb költeményét.

[Önéletrajz] Már majdnem megfeledkeztem a rendőrségről, amikor a munkahelyemen egyszer csak kerestek telefonon. – Legyen szíves, fáradjon be a Főkapitányságra! Szeretnénk elbeszélgetni Önnel.

[Önéletrajz] Amikor teljesen meggyőződtem arról, hogy az irodalomban semmit sem érek el, elhatároztam, hogy állandó munkába állok. A Technoimpex Idegennyelvű Levelezési Osztályára kerültem próbaidőre, egy hónapra.

[Önéletrajz] Felbátorodva kisebb-nagyobb sikereimen, ismerőseim unszolására is bementem az Európa Könyvkiadó Szovjet Irodalom Szerkesztőségébe. G. Zs. fogadott: – Már hallottam magáról – mondta. – Talán dolgozni akar nekünk? Lektorálást tudnék adni. – Nem kell. Fordítani akarok – mondtam határozottan.

[Önéletrajz] Megint csak otthon maradtam, tanultam a nyelveket, rengeteget olvastam, fordítottam, írtam, de publikálni csak nagy ritkán sikerült valamit. Egy ilyen nyári napon futottam össze véletlenül S. Jutkával, egyik volt iskolatársammal, aki a rádiónál dolgozott.

[Önéletrajz] Hosszú benső vívódás után ismét bementem az Európa Kiadóba, remélve, hogy elfelejtették korábbi ügyünket, és ismét alkalmaznak. – Magára nincs szükségünk – volt a főszerkesztő véleménye. – Egyszer már elhagyott minket, most is ezt akarja tenni? Egyébként is, maga egy nyelvet sem tud igazán, azokkal a nyelvekkel nem dolgozhat, mindössze arra jók, hogy önt […]

[Önéletrajz] Pár hét múlva behivatott magához az Európa Kiadó egyik szerkesztője, akinek a napokban adtam át lektori jelentésemet. – Azt látom, hogy a nyelvet tudja, de nincs elég irodalmi ismerete. Túl keveset olvasott, és ezért nem tudja kellően összehasonlítani az egyes műveket, a világirodalomban elhelyezni azokat – támadott rám.

[Önéletrajz] Nagyon halványan emlékszem vissza a gyermekkoromra. A háború alatt születtem, bár Budapest akkor még – a szüleim elbeszélése szerint – nem ismerte a háborút. Amikor veszélyes körzetnek nyilvánították a repülőtér környékét, be kellett költöznünk a belvárosba, egy olyan lakásba, ahonnan a nyilasok és a németek elhurcolták a zsidókat.

Dabi István költővel, műfordítóval beszélget Szente B. Levente Hiszem, hogy amikor az ember értékeli már a művészeteket – megértette a világot, közelebb került magához az emberségez, még közelebb az embertársaihoz. Amikor ez az érzéshullám hatalmába kerít valakit a kora gyermekkorban, és a tudásszomj olyan vakmerő méreteket ölt, mely az anyanyelvet túlszárnyalja, kiterjed a szomszéd népek […]

Pár nap híján pontosan ötvenöt éve hunyt el egy kolozsvári professzor, kiről szinte mit sem tudunk, holott méltóbb emlékezetre érdemes, mint kapott volt ezidáig. Felvinczi Takács Zoltán az, ki anno a kolozsvári magyar egyetemen 1940–1946 között újraindította és hosszantartóan népszerűvé tette a szemléltető művészettörténeti oktatást, továbbá a keleti művészet iránti érdeklődésnek is méltó képviselőjévé lett, […]