Cseke Gabinak Egy tölgyfa alsó ágáról nézte végig a csörtetésük, s erősen megijedt, amikor épp annál a fánál álltak meg. ”Sörte! – kiáltott hátra a Vezér. –Ide a Kiáltvánnyal!” A Sörtének nevezett ugrott, más meg a szeggel, kalapáccsal.

Fejére szállt egy tölgyfalevél. S az elindított benne egy gondolatsort: “Hulló levél, ősz, fonnyadás, elmúlás.” Maga elé néz: “Hajnalra meghalok.” Akár a vesztes, aki épp tudomásul veszi vereségét, úgy mondta, még kacagott is hozzá. Könny gyűlt a szeme sarkába, kacagott mégis tovább, egészen jólesett neki.

A pendrájv – a szótár szerint: „pendrive” – egy olyan bagázs, ami kerületre kicsi, ennek ellenére millió digitális jel elfér rajta (benne). Betű. Hogy mennyi, az a ”gigájá”-tól függ. Ha sok a giga (gigabájt), helyet kap rajta az egész magyar irodalom, de legalábbis Arany János meg Petőfi együtt – ezerszer.

Müller Jenő érszegi plébános emlékére Figyelmeztette , hogy ne tegye. Az elítélt morzsát szórt a madaraknak.A foglár rájött, hogy mégis szór.Napi kenyéradagja negyed kiló volt.Szamosújvár, 1964.A negyed kiló fejadagból szórt az ablakba gyûlt madaraknak.A foglár, amikor észrevette, hogy újra szór, a háta mögé settenkedett, és egy kalapáccsal a hátgerincére sújtott.

A nevére már nem emlékszem, pedig egy udvaron éltünk néhány hónapig. Ha udvar volt az: két ház egy kerítés által be nem határolt telken. Én bérbe vettem az egyiket, igaz, mindössze egy szobát használtam belőle – frissen végzett falusi tanárként szerényen éltem. Ugyanis megtelepedni a kis lélekszámú faluban – a Szatmár megyei, volt Ugocsa vármegyei […]

Egy készülő kötet margójára Felhívtam Jakit telefonon, kellene a rajz tervezett könyvem borítójához. Kellene, mert nincs meg, azért hívom. Hiszen elég rég kértem fel. Nem másnapra ígérte, ez igaz, és tudom, hogy a képzőművészeknek más az időérzékelése, mégis.

Az írógépnél ült, s éppen lazított. Ahogy a bal csuklóját megmozdította, enyhe fájdalmat érzett. „Reuma? – gondolta. –Vagy mert öregszem?”

Vadmalac úgy érezte, eggyé válik a természettel. A víz ugyan hűvös volt, de azt is szerette. A pázsiton ludak legeltek, válogatás nélkül szartak a zöldre, de Vadmalacot ez sem zavarta, ugyanis egy helyre tartozott számára minden aznap.

”Hát bizony, gondolta Vadmalac, enni megfeledkeztem. Nem is emlékszem, mikor ebédeltem utoljára.” Végignézett magán: lestrapált szandál, kitérdelt nadrág, az ing rajta tetvesedett. Na nem, ezt csak így mondják. De borostás volt a pofája, ezt érezte maga, ha jobb csülke rászaladt. Így borostásan még soványabbnak tűnt, ezt ő nem látta, de belülről az éhség marta.

Vadmalac Komája egy távcsövet szerzett be, s elfoglalt egy alkalmas pozíciót a községháza közelében. Az volt ugyanis a gyanúja, hogy a potentátok degeszre tömik a zsebüket a manival, ami a község lakóinak jár. Osztálytársa volt a főpotentát, ismeri hát jól a természetét, azt leste. Megveregeti a vállát ekkor Vadmalac: – A haverod vitte ki a […]

Amikor megszólalt, a Koma arról kérdezte, hogy amikor Vadmalac rátalált az élettelenül csüngõ társára, az kihűlt-e már. -Igen is, meg nem is. Élet már csak ennyi volt benne. Félig testmeleg, félig. Akkor pedig feltette neki a nehéz kérdést: -Önkezével, szerinted, vagy felakasztották?

Rávetették magukat a gépre, Vadmalac bekapcsolta a motrot, a Koma a környéket pásztázta a nyitott lappantyún keresztül. -Ne fordulj hátra! – szólt rá Vadmalac, amikor a döntés még meg sem született.

Vadmalac valami különöset látott: egy fiatal pár a vízben, testük összefonódva, még az ajkaik is. Nehezen tudja megfejteni a vizes rébuszt, kérdi hát a komáját: ”Ezek most úsznak vagy csókolóznak?” ”Nem tudtad? – kérdi tőle a komája – a csók napja van.”

Tanára azt mondja, tele van a Makkos aknákkal. Vigyázzanak, nehogy elvigye az akna a jókedvüket… – Majd óvatosan lépegetek – ígéri Vadmalac -, a lábam alá nézek. – A legfontosabb – okítja tanára -, ne nézz hátra. A múlt robban!

“Mi…”, kezdte, de már az első szónál megállt. “Hol vannak, hová tűntek?”, gondolta. El. A földbe. “Kinek a nevében beszélek, azaz kihez?”

Vadmalac komájának volt három kérdése. Az első: „Melyik birodalom volt nagyobb – az oszmán, vagy a móroké?” Vadmalac nem tudta, mert nem mérte. ”Benne sincs egyik sem a Bibliában.” A második: ”Miért nem írják tovább a Bibliát?”

Ezúttal is a Koma szolgáltatta a híreket. Hogy fellőttek Amerikában egy űrhajót… – Aztán ha fellőtték, lelövik-e? – tréfálkozott Vadmalac, de hogy az elképedt komáján segítsen, kijavította a mondatot: – Lehozzák-e őket? A Koma nem válaszolt, nem ocsúdott még fel.

Malacka elhűlve figyelte, mit művel a társa. Az négykézlábra ereszkedve hátrált a térben, szemét behunyva. A térben, vagyis kicsinyke lakásukban.

Látta a tévében, hogy a láma rokonainak, a guanakok csordáit az Andokban évente egyszer befogják, hogy lenyírják a szőrüket. Úgy történik a dolog, hogy kerítéseket állítanak fel, az emberi láncolatot alkotva zárt helyre szorítják a csordát, azután egyenként elkapják, a földre fektetik, majd ott megnyírják az állatokat.

– Vertek? – kérdezte Vadmalac. – Nem, nem vertek. – Hanem? – Azzal vádoltak, hogy hamis híreket terjesztek.

Házi kórust alkottak – vírusos időkben ez divat. Malacka volt az első szólam: – Béke van! Béke van!

A koma állt elő a javaslatával, hogy ő tankokat küldene a fő csomópontokra. A helyzet megköveteli. Vadmalac megrökönyödve hallgatta, majd így viszonyult a helyzethez:

Vadmalac azt álmodta, hogy Tölgyes sorsáért ő a felelős. Hogy ne hibázzon, s mert más alkalmatlan a feladatra, mindent maga intézett. Felállt az ágyra álmában, mint egy holdkóros és egy, a sarokban talált pálcával dirigált.

A koma már hetek óta transzban élt, Vadmalac hagyta, hogy beszélje ki magából a feszültséget. – Mert ha szétszakadt a nemzet, s mindkét fél ”nem”-et mond a másikra, akkor az nem nemzet. Még ha a neve azt is mutatja.