Igencsak komplex a Határtalan című félperces valósága. Megpróbálom elemezni. Azt, hogy miképpen fér bele hat sorba a magánelet, a közösség, a múlt. A kép eredetije az, ahogy lentről látom a nagy gépet, Boeing talán. Piros lámpa kigyúl rajta. A másik fogódzó az éppen befejezett nagyobb repülőutunk. Az út során ha nem is féltem, gondoltam arra, […]

Hogy Vadmalac sörtéje őszülni kezdett, komája felszólította: – Foglald össze, mi volt az életed! Vadmalac a feladat hallatán a tomporára ereszkedett, mint aki komoly munkába fog, aminek egyhamar nem szakad vége. – Na, lássuk csak…

Mintha láthatatlan fonalak lettek volna testéhez erősítve. Hátrafordult, hogy legalább igazítsa meg őket, teremtsen – másszóval – rendet közöttük, de nem sikerült, keze a semmit fogta. „Az emlékeim?”, töprengett.

Vadmalac valami különöset érzett a lábában, csülök magasságban. Nem fájdalom volt. Legnagyobb meglepetésére azt az érzést egy látványhoz, az enyhén rothadó vágott virágok szárának a végéhez tudta hasonlítani. Ahogy azok felszakadnak, néha még fel is kunkorodnak.

Malacka természettudományos filmet nézett. Majd átjött Vadmalachoz a szomszéd szobába és lelkesen mesélte: – Képzeld, a hódok megfogják egymás lábát, hogy éjszaka a víz ne sodorja el őket egymástól! – Szép! – mondta Vadmalac. Kinyújtja ő is a mancsát.

Így kezdődik a Ki a gyilkos? című félpercesem:„Ebédnél Vadmalac kifejtette, hogy ő valakinek az arcából meg tudja állapítani, ki ölné meg őt, amennyiben úgy hozná a sors. Az arcból meg a pillantásából.”

A vécé ajtaja előtt megtorpant: „Bevihetem Beethovent a budiba?”, tette fel magának a kérdést. Mert ott volt a fülhallgatója segítségével a fülében a Negyedik szimfónia. De azzal magyarázta ki a helyzetet, hogy gondolatban frakkot ölt, s már bogozta is ki a gatyáját.

Borotválkozott a fürdőszobában, dúdolt hozzá, nem is vette észre, hogy ütemesen dobbant. Benéz hozzá a komája, kérdi: – Mi van? Számonkérően; Vadmalac nem érti.

Azt olvassa, hogy a költők kérdeznek. Illetve mindenik kérdez, s hogy milyen nagy költő az illető, attól függ, mennyire tér el kérdése a többiétől. Hát ettől pánikba esik Vadmalac. Forog-forog egy helyben, mint a megzavart kotlóstyúk, ugyanis arra gondol, hogy ő már a fejfát is kinézte magának, de még semmilyen kérdést fel nem tett.

Vadmalac szomorúnak érezte magát. Olyannyira, hogy szőre elveszítette a fényét, sőt, elülső lábán például mintha leforrázták volna. Leteperte a letargia, még beszélni sem volt kedve, szavakat motyogott: „szomor”. Például ezt. Meg hogy „fodor”, „bodor”. „Komor”, „na igen, komor”, – mondta, s mintegy igazolva látta szomorúságát.

Komája kérdi: – Aranygyűrűd van? Gyors pillantással Vadmalac felméri, hogy jegygyűrűje a helyén. – Mért, lopnak?

Városi gyerek voltam, ásóról, kapáról mindössze olvastam a Benedek Elek-mesékben. Később aztán láttam őket a kerítésre akasztva, Édesapám szülőfalujában, Homoródszentmártonban, ahová nyári vakációim alatt küldtek – friss levegőt szívni, a rokonokat megismerni. Hozzájuk nyúlhattam ugyan, de a lelkemre kötötték, hogy vigyázzak, meg ne vágjam magam.

Egyik kehelyből ki, a másikba be, mi szerint válogatja meg azokat? – töpreng Vadmalac. Abban, ahogy a dongó keres, semmilyen rendszert nem fedez fel, mintha csak a szél vinné, vagy a szárnya improvizál? Képes egyhelyben repülni; na jó, a Földdel együtt ő maga is száll, nem is tud róla. Vagy összedolgoznak?

Malacka kezét fogta, jobbal a balt. Ahogy a nyugalom megszállta őket, érezte társa szívverését. A napot nézték, megjelent az a távolban két sor felhő között. Hosszú tél után először.

Vadmalac már megint előadást tartott a komájának. Ő maga a kedvenc foteljében helyezkedett el, és gondolatban hosszú szárú pipát szívott, komája viszont vele szemben foglalt helyet – a gyékényen. Szóval a központban aznap a Föld mágneses tere állt, egészen pontosan annak esetleges hiánya. Vadmalac megfenyegette az emberiséget, hogy ha megszűnik a jelenleg érvényes mágnesesség, ha […]

Mozdulatlan hevert az erdőszélen, már-már az volt az érzése, hogy a táj belé költözött. Egy azzal, vele együtt lélegzik. Megszólalt: – Tudom, hogy itt vagy. Nem kiáltott fel, ám volt benne kis megilletődöttség. Hogy nem akárkihez szól, hanem a Teremtőhöz.

– Tolvajok! Tolvajok! – kiáltja. Csodálkozik, hogy a szájára ráütnek ugyan, de nem ragasztják le. Viszik viszont a perselyt, ami addig rábízva volt. Más nem mozdul, nézik, hogy mi történik. Jobbik esetben mellé állnak, nem szétszórtan, s nem ellene fordulva, de a tolvajok után nem szaladnak. – Tolvajok! Tolvajok! – próbálkozik még egyszer Vadmalac.

Hárman voltunk kicsiny társaságunkban: Rafi, Gunnar meg jómagam. Pikniken a svéd királyi palota többhektáros kertjében. Rafi Lajos erdélyi magyar költő: cigány, költő és bádogos. Gunnar Svensson svéd költő és bádogos, politikai meggyőződését tekintve kommunista.

Malacka elhűlve figyelte, mit művel a társa. Az négykézlábra ereszkedve hátrált a térben, szemét behunyva. A térben, vagyis kicsinyke lakásukban. – Mi ez? – kérdezte tőle, amikor már egyenesbe jutottak.

Különös módon a koma, ez a kevésbé művelt, Vadmalacot mentorának tekintő kérdező lény figyelmeztette a gondolkozásban társát, hogy a számításával baj van. – Nem vagyunk egyformák – mondta. – Legalábbis ebben az esetben nem vagyunk egyenlőek.

Beszállt egy kőrisfa-mag a nyitott ablakon keresztül. Majd több is. Vadmalacot, aki épp olvasott, ez előbb zavarta, azaz ingerelte, végül játékra vette: kitátotta a száját, hogy a fehér csillagocska, mert a mag körbe van véve ”pihével”, attól száll, repüljön bele.

Vadmalac kinyújtotta a csülkét a nyitott ajtón keresztül. Fényképezzék azt. Komája nem értette a dolgot, hiszen ha az Újság jön fényképezni, az Vadmalacnak is jó. Híres lesz tőle. – Nem úgy van az, Komám – magyarázza neki Vadmalac. – Különbség van újság meg újság között. Az egyiknek egy szava sem igaz. Kápiszko?

„Összeomlok, mint egy sóbánya” – gondolta Vadmalac az elmúlt idõk megpróbáltatásait sorolva. Majd ragozni kezdett hirtelen: ”Összeom” meg ”összeomlik – ik”, vagyis összeomlom”.

Tanára azt mondja, tele van a Makkos aknákkal. Vigyázzanak, nehogy elvigye az akna a jókedvük… ”Majd óvatosan lépegetek – ígéri Vadmalac, – a lábam alá nézek.” ”A legfontosabb – okítja tanára, – ne nézz hátra. A múlt robban!” “Veszni hagyjam az emlékeim?”

Mikor a Koma megérkezett, a törülközőt a lakás közepén találta. – Vitatkoztatok? – kérdezte. – Á, dehogy csak bedobtuk a törülközőt. Nahát ennél többre a Koma nem jutott. Hogy milyen törülközőt dobtak be Vadmalacék, s annak mi a társadalmi vetülete, nem derült ki. Kerülgették a kérdést, mint magát a szóbanforgó tárgyat.