Vadmalac Komája húsz zsák cementet vásárolt – bunkernek. – Ha jön az atom – magyarázta. Vadmalac viccre vette a jelenséget, úgyhogy ajánlotta melegen: – Aztán ha megvagy a bunkerrel, áss abból egy mély kutat, olyan mélyet, amíg a vizet eléred. Majd amikor az elképedt Koma mulatságos arcát meglátta, így toldotta meg a mondanivalóját: – Beleugrunk […]

Trump Nagy Fala Big Báncsák ezt a szegén trumpot, pedig jót akar, egy nagy falat. Amitõl mindenki ott marad, ahová az isten teremtette, mi abban a baj? Mér menne fél mekszikó amerikába, vannak ott már látínók elegen! Sa millyen szaporák, holnapután spanyolul beszél obáma meg az egész brancs.

Hát kérem, ezt a jelenlegi félnótás amerikai elnököt nem félreállítani, hanem egyenesen klónozni kellene. Magyarázom: Ha félreállítják, mártírt csinálnak belőle, a vidéki népek visszasírják, s választanak egy ugyanolyan vagy egy még „üdvözültebb” elnököt. Ha viszont három-négy esetleg több is van belőle, akkor gyorsabban árthat az amerikai nemzetgazdaságnak, hogy még akik most véresre tapsolják a tenyerüket […]

Fából vaskarika, Venezuelából is szocialista állam csak úgy lesz, hogy ezidáig hárommillió venezuelai ember disszidált, aki maradt, az éhezik, és nincs pénze gyógyszerre. Ennek pedig Chávez meg Maduro politikája az oka. Chávezt már felelősségre vonni nem lehet, mert elinalt egy földönkívüli mennyországba, Maduro viszont kéznél van.

Állnak a Vadmalac kunyhója előtt, a család meg örökös vendégük: a Koma. Nem sokat látnak, legfeljebb egymást: a köd mindent elborít, orruk lyukát, fülük, szemük. A gondolataik. – Így kezdődött a Bükkben is – mondja a Koma.

A Komának kimenője volt aznap, friss levegőt szívni a közeli Kerek erdőbe ment. Vadmalacékhoz visszatérve lelkesen mesélte, hogy két őzet látott. És ugyanolyan fontosnak tartotta elmesélni, hogy az őzek nem barnák, hanem sötétszürkék voltak. – Az a téli bundájuk – mondta. Ugyanolyan, mint a csupasz fák színe, ő is csak azért látta meg az állatokat, […]

A Komát szokatlan hangzavar fogadta. „Adjon Isten”-nel köszönt, majd zavarában közölte, hogy Vadmalaccal szeretne beszélni. Fölösleges volt ezt mondania, hiszen naponta megfordult abban a lakásban. Malacka még tovább fokozta a Koma zavarát azzal, hogy úgy szólt hozzá, mintha az valóban idegen lenne: – A férjem gyakorol.

A lakásból figyelték a Komát: forgott a saját tengelye körül. A ház előtt, kezében tartott valami fekete tárgyat, egy mobiltelefonhoz hasonlító bakelit vázat, majd beleszólt: – Halló! Halló! Vadmalac vette a lapot: kinyitotta az ablakot, majd kiszólt: – Halló, halló, itthon vagyunk, gyere be!

(Láng Zsolt-paródia) Előttem áll, illetve itt állok előtte, az első svéd vámpír előtt, nem hittem volna, hogy ilyen mázlim lesz. Látó-igazolványom működött, most az egyszer szerencsém, hogy csak románul meg magyarul áll rajta szöveg, a franciából nulla svédek rögtön elhitték, hogy újságíró vagyok, jegyzetelő író, rendes ember, ember egyáltalán, bár kelet-európai.

Vadmalac három hattyút fedezett fel az égen. Egymás mellett szálltak, tempósan, méltóságteljesen, fehéren. A látványtól nyöszörögni kezdett. Egyrészt örömöt fejezett ki ez a hang, mert Vadmalac szerette, amit látott, másrészt fájdalmat: „Ilyen életet szerettem volna magunknak, mint ahogyan ezek szállnak”, ezt motyogta.

Éppen a havat lapátolta Vadmalac, úgyhogy a válla fölött látta a Komáját közeledni. Feltűnt neki, milyen peckesen lépked. – Mi van, begipszeltek? – kérdezte tõle, ahogy az közel ért. – A mocsok, tudod, szabadkozott a Koma, már nem a bokánkig ér. Kell vigyázni, el ne merüljünk egészen.

Malacka a pezsgőt szereti, úgyhogy Vadmalac is azt issza, közben elmélkedik. Még mindig el tud csodálkozni azon, hogy szőlőből készítik, s hogy pezseg. Mitől? A buborékokat bele ki dugta? Két kortyolás közben a felhőket is figyeli, olyan a mutatványuk, akár egy élő festmény. Az előbb még sárgás volt, most egyetlen haránt elhelyezkedő szürke test. Oldalak […]

Az esti ima alatt Vadmalac száján kiszaladt: ”Zsidó vagyok és cigány. Észak-amerikai indián, számi, azaz lapp, kisebbségben élő magyar, ruhinga, yemeni éhező csont és bőr, szíriai menekült, kambodzsai szemüveges Pol-Pot idejéből, a Don-kanyarnál elestem. A kommunizmus balekje, talibán áldozat, ujgur, szülőhazám Tibet.” Fájdalomdarabkák Vadmalac lelkéből.

Kiáll a tornácra Vadmalac, mert valami különöset vett észre bentről. Komája szórt maga elé – mintha vetne – valami fehér port. – Mit csinálsz? – kérdi tőle meglepetten. – Irtom. Méreggel a gazt… – …a mocskot. A gazt, a mocskot…

Vadmalac komája egy papírlappal a kezében jelentkezett, hogy ő verset írt. Rögtön fel is olvasta a nyolc sort, ami tulajdonképpen egyetlen összetett mondat volt, nyolcszor elismételve: ”És mi csak állunk, és bámulunk.” – De hiszen ez nem vers! – fakadt ki Vadmalacból az őszinte meggyőződés. – A témát kissé variálnod kell.

Kissé meglepődött, amikor tapasztalta, hogy amit „nektárin” néven tisztelt a Bükkben, azt Makkosban „csupasz barack”-nak hívnak. Jó. Arra viszont előjött az emlékezetében – hangtani asszociáció – a „csupasz csiga”, ami kezdi elözönleni a kertjeinket, brrr! Lehet szépnek is találni őket, de Vadmalac viszolygott még a gondolatra is.

Előbb az óévet mutatták, vagyis azt, ami éppen múlik el. Vörös üvegre volt festve az évszám, lámpával hátulról megvilágítva. A lámpa tulajdonképpen egy doboz belsejében, s a dobozt éjfélkor megfordították. Akkor, amikor a templomban a harangozást elkezdték. Nagy ribillió támadt abban a percben: a templom a kultúrház közekében és voltak, akik rakétát lőttek fel, kisebb […]

SZILVESZTER ESTÉJÉN szomorkodtak. Vadmalac a pamlagon, Komája a viaszosvászonnal borított konyhaszéken, Malacka a konyhában matatott. A szomorúság oka: úgy foglalták össze, hogy az eltelt évben semmi sikerélményük nem volt. – Még mintha visszafele mentünk volna.

Hátizsákommal nem akarok bemenni a zöldségek közé, a műanyagkosarak mellett várom hát, hogy Éva vásároljon. Onnan pillantom meg a zöldségest, az egyiket, mert ketten vannak. A kisebbiket, valószínűleg kisebbik testvért, aki ritkán áll a kasszánál, inkább rendezi az árut. Mint most. Azt veszem észre, hogy amint a standok közé bemegy, lecsíp egy szem szőlőt, majd […]

Ha jobb lábát a balon keresztülveti, ezeket látja: 1. kinyílt szirmú anemone; 2. kávéscsésze, ültében megmutatkozik neki arról ennyi betű: MSTERDAM; 3. kis méretű csergőóra, kilenc múlt három perccel, amit a mánusok mutatni engednek: SEI, majd ugyanazon szó vége O.

…a főnököm volt a stockholmi sörgyárban. Egyszer rám bízott egy kezdőt, tanítsam be. Egyelőre „lógós lovak” voltunk, néztük, más hogyan dolgozik. Éppen a ládázógép előtt ülünk, amikor megjelenik Heikki és feltesz a felénk mozgó futószalagra, vagyis a feltöltött és címkézett flaskák közé két üres üveget. Mosolygok, hogy a főnök viccel, leveszem onnan azokat, ahogyan hozzánk […]

Míg a fáknak megvolt a lombjuk, nehéz volt észrevenni. Egyéb fák között, és váratlanul a léleknek: ki gondolná, hogy a tóhoz lépésnyire közel egy almafácska létezik?! Létezik: él, gyümölcsözik.

Vadmalac előbb a Tölgy alá nézett. November elejére a fa levelei leszálltak a földre, s minthogy szél nem fútt, széles kört írtak le, takarták be a sárga lapokkal. “Öröm nézni”, gondolta Vadmalac. Ám akkor a tekintete fennebb kúszott, és meglátta a csupaszon maradt fát. Mintha csak karókból állna, úgy meredtek az égre a fekete ágak. […]

Komája pantomimot játszott nekik aznap este. Hasbeszélő hangján bemondta, hogy a produkció, amelyik következik: ”Évezred hajnala, a Bükkben”. És elkezdett vadul csápolni, mintha merülne el, miben is, a szennyben, amit ott tapasztalt. Nota bene, mindketten, azaz Malackával együtt mindhárman onnan, a Bükkből származnak. Származtak el.