Vadmalac Komája újabban búvárkodik. Kezdetben amatőrként az egyesületben, de egyre gyakrabban megbízatásokat kap. Például egy barlangi tavat térképeznek fel. Hát éppen ez a problémája… – Tök sötét van – meséli a mentorának. – Ott lenn. Csak a homlokunkra erősített lámpák világítanak.

Kilencedikes lehettem, amikor kaptam egy rágógumit ajándékba, benne egy kis fényképpel. Brenda Lee-t ábrázolta, menő énekesnő volt akkoriban Amerikában. Többet akartam megtudni róla, írtam hát az Ifjúmunkás című lapnak, akik hamar válaszoltak a lap hatodik oldalán, egy kis sztárkönyvbõl kimásolták nekem az adatokat.

Új üzlet nyitott Vällingbyben, lakásunkhoz viszonylag közel, s mint neve is mutatja – Matvärlden / Az étel világa – élelmiszerárukat lehet ott vásárolni, Horvátországtól Vietnamig. Természetesen jelen van Magyarország is. Mivel? Hát szegedi paprikával, Gyermelyi-tésztafélékkel, meg Omnia kávéval, négyszeres áron; nocsak, nosztalgia… És hát ott van a Dunakavics. Nosztalgia az is, sokak számára; mások számára […]

Vadmalac kérdi: ”Anyám, Apám hol van?” Malacka enyhíteni szeretné párja fájdalmát, hát ezt feleli: „SA Nap mögött. A halottak ott foglalnak helyet. Vadmalac kérdi: ”Miért nem látom őket?”

Sütő Dani, mi már csak így hívtuk, nem is tudom, miért. A kolozsvári diákbentlakásban dõlt el egyszer részegen, keresztül az ágyamon, az alvó testemen, már akkor ivott. Viszont annyit mesélt a marosvásáhelyi Kócziány László-szemináriumokról, például József Attila-elemzésekről, hogy annál többet nekem a kolozsvári egyetem sem adott.

Kötetem jelent meg nemrég a Magyar Elektronikus Könyvtárban, válogatás félperceseimből. Vadmalac azok hőse, bár a hős szó tőle igencsak távol áll. Amolyan meghúzódó fajta, aki tudja, hogy a világot megváltani nem lehet. Barátja, a Koma tesz fel neki időnként kérdéseket, amiket Vadmalac leggyakrabban nem tud, vagy nem akar megválaszolni. Elvarrni mégis el kell minden ügyet, […]

A KORMORÁNOKBAN CSALÓDTAM. Ül belőlük négy a pontonon, mire az egyik, balról a második, nekitámad a harmadiknak, az menekül, bezuhan a tóba. Hát ezek is? – teszem fel magamnak a kérdést, én mostanig tiszteltem őket. Kevesen voltak, és disztingváltaknak tűntek. Szabályos időközökben el-elrepültek, egyenként – mint akiknek feladatuk van.

Vadmalac aznap szem és szív volt. Semmi más. Egy tágra nyílt pupilla, ahol a világ szörnyûségei befértek, s egy nagy szív, mely végig szenvedett. Különös lény, nem? Könnyezni nem tudott, mert a látottaktól könnycsatornája megsérült.

Látja Vadmalac, hogy a Koma külsején is változások vannak, zakóban például ritkán látta, és hát sugárzik az energiától. Kérdi tőle: -Hova, hova? – Megyek tüntetni.

A Komát nem hagyta nyugodni, amit látott. Pedig már bent ült Vadmalacéknál, zilált idegállapotára való tekintettel Vadmalac még azt is megengedte neki, hogy a kedvenc foteljébe üljön, hadd felejtse el a Hazudtok, loptok, harácsoltok – plakátot, amit az utcasarkon látott, sőt, Malacka megkínálta a gyereknek készített tejberizsből, hadd felejtsen. – Kik hazudnak, lopnak? – kérdezte […]

„Hazudtok, loptok, harácsoltok”, olvasta a Koma Vadmalacékhoz menet. Nem egészen értette a dolgot – egyrészt nem tudta, mi az, hogy „harácsoltok”, de már a hangalak is megijesztette. Főként a ”cs” a szó közepén, úgy fájt neki, a lelkének, mintha elharapta volna a nyelvét.

Mondják, hogy túl sokat autózunk és túl sok húst eszünk. Fõleg marhát – olyan marhák vagyunk. S ezért tönkretesszük a Földet, unokáinknak már semmi sem marad. Szóval az autó, azáltal meg a repülõ által kibocsátott széndioxid. Meg a hőerőművek, és amiket azok kibocstanak. Ezekről nem mond le magától senki, úgyhogy drasztikus megoldások szükségesek, felsorolok itt […]

„Mi a boldogság, édesanyám?”, faggatta Őzite az Anyukáját. „Egek!”, gondolta az Anyuka, de nem mondta, inkább az égre pillantott. Kicsit úgy tűnt, hogy ott keresi, a boldogságot, s nem találja. Vagy megtalálta, mert nem vette le a szemét a kék égről. Őzite kíváncsian pillantott fel az égre maga is, de ott semmit nem talált. Még […]

Igencsak komplex a Határtalan című félperces valósága. Megpróbálom elemezni. Azt, hogy miképpen fér bele hat sorba a magánelet, a közösség, a múlt. A kép eredetije az, ahogy lentről látom a nagy gépet, Boeing talán. Piros lámpa kigyúl rajta. A másik fogódzó az éppen befejezett nagyobb repülőutunk. Az út során ha nem is féltem, gondoltam arra, […]

Hogy Vadmalac sörtéje őszülni kezdett, komája felszólította: – Foglald össze, mi volt az életed! Vadmalac a feladat hallatán a tomporára ereszkedett, mint aki komoly munkába fog, aminek egyhamar nem szakad vége. – Na, lássuk csak…

Mintha láthatatlan fonalak lettek volna testéhez erősítve. Hátrafordult, hogy legalább igazítsa meg őket, teremtsen – másszóval – rendet közöttük, de nem sikerült, keze a semmit fogta. „Az emlékeim?”, töprengett.

Vadmalac valami különöset érzett a lábában, csülök magasságban. Nem fájdalom volt. Legnagyobb meglepetésére azt az érzést egy látványhoz, az enyhén rothadó vágott virágok szárának a végéhez tudta hasonlítani. Ahogy azok felszakadnak, néha még fel is kunkorodnak.

Malacka természettudományos filmet nézett. Majd átjött Vadmalachoz a szomszéd szobába és lelkesen mesélte: – Képzeld, a hódok megfogják egymás lábát, hogy éjszaka a víz ne sodorja el őket egymástól! – Szép! – mondta Vadmalac. Kinyújtja ő is a mancsát.

Így kezdődik a Ki a gyilkos? című félpercesem:„Ebédnél Vadmalac kifejtette, hogy ő valakinek az arcából meg tudja állapítani, ki ölné meg őt, amennyiben úgy hozná a sors. Az arcból meg a pillantásából.”

A vécé ajtaja előtt megtorpant: „Bevihetem Beethovent a budiba?”, tette fel magának a kérdést. Mert ott volt a fülhallgatója segítségével a fülében a Negyedik szimfónia. De azzal magyarázta ki a helyzetet, hogy gondolatban frakkot ölt, s már bogozta is ki a gatyáját.

Borotválkozott a fürdőszobában, dúdolt hozzá, nem is vette észre, hogy ütemesen dobbant. Benéz hozzá a komája, kérdi: – Mi van? Számonkérően; Vadmalac nem érti.

Azt olvassa, hogy a költők kérdeznek. Illetve mindenik kérdez, s hogy milyen nagy költő az illető, attól függ, mennyire tér el kérdése a többiétől. Hát ettől pánikba esik Vadmalac. Forog-forog egy helyben, mint a megzavart kotlóstyúk, ugyanis arra gondol, hogy ő már a fejfát is kinézte magának, de még semmilyen kérdést fel nem tett.

Vadmalac szomorúnak érezte magát. Olyannyira, hogy szőre elveszítette a fényét, sőt, elülső lábán például mintha leforrázták volna. Leteperte a letargia, még beszélni sem volt kedve, szavakat motyogott: „szomor”. Például ezt. Meg hogy „fodor”, „bodor”. „Komor”, „na igen, komor”, – mondta, s mintegy igazolva látta szomorúságát.