„Kurva nehéz!”, röfögte Vadmalac. Komája benézett a fészerbe. Mert mintha nem jól hallotta volna. Nem szokott Vadmalac káromkodni. Brutálisan beszélni. Ennyire kiborulni. ”Kurva nehéz!”, ismételgette Vadmalac. Még nyögött is hozzá, mintha a véka búzát emelné a vállára. ”Mi olyan »kurva nehéz«?”, kérdezte tőle a komája. ”Megfájdult talán a mája?”, töprengett a koma. Mert Vadmalactól válasz […]

Meggyengült volna a szeme? Vagy a távolság tette, hogy nem egészen értette, az erdőszélen mi is történik. Úgy látta, mintha a bossz egy jatagánnal leszelne egy-egy darabot az asztalon elhelyezett csomagból, s a sorban állók egyenként eltűnnének vele. Mintha zsírpapírba fognák be nekik, s ők azzal szaladnának haza.

Vadmalac a nyulakat nem szerette. Látni se, ha egy-egy felbukkant a lakása közelében, elhajtotta. ”Hess!” Jobbat nem tudott, hiába mosolyogtak rajta. Nem tanították meg, hogyan kell, a családban nem volt szokásos a nyulak hajkurászása.

Ideges hangon kérdezte: „Akkor most diktatúra van vagy sem?” Hallották, mit mond, de senki nem válaszolt. Mire Vadmalac feltette ugyanazt a kérdést. Még a komája is mosolygott, bár kiérezte Vadmalac hangjából a belső remegést.

Komája félreértette: ”Polip a szíved?” Vadmalac elmagyarázta még egyszer – hogy a polip feje az ő szívében, karjai a polipnak kinyúlnak az ő, mármint a Vadmalac testébe, főként a végtagjai mentén. Legjobban szívben szorít, mint egy nagy marok, olyan.

Komája szerint relatív időket élnek. Ezen Vadmalac hosszasan elgondolkozott, más mégsem jutott eszébe róla, mint a relativitás meg Einstein. Az állítólagos feltalálója. Meg is ijedt kissé. Mert arra gondolt, mi lesz, ha egyik fordulóban találkozik Einsteinnal. Mert ugye, az idő nem egyenes, és ők meg relatív időket élnek. Ha igaz.

– Pedig én olvasok is – mondja nekiveselkedve a Koma. – Olvasol – válaszolja Vadmalac – nem is keveset. A tóparton állnak. Előttük, köröttük csérek csármálnak az odadobott kenyérhéj felett. – És kíváncsi vagyok minden újra.

Vadmalac Komája orvosnál járt, a nagyváros másik végében, speciális eset. Hazaérkezve kérdi a mentorától: – Mi egy híd? – Kapcsolat – válaszolja Vadmalac.

A víz – mondja Vadmalac, mint egy kinyilatkoztatást. Maga is meglepődött, azon, hogy kimondta, azon, hogy megfogalmazódott benne. Az úgy történt, hogy komája összehordott hetet-havat, s azzal zárta a zavaros szóáradatot, hogy ő egy svájci erdőben szeretett volna születni bankár szülők gyerekeként.

Bizony elég rég, húsz éve lehetett, hogy írtam egy hosszú mesét, meseregényt egy illatcseppecskéről. Råckstában laktunk éppen, ki-kisétáltunk a Mälar partjára, ott pillantottam meg egy tavaszi nap a vörös áfonya készülő termését.

Vadmalac komája kissé pityókosan állított be, s nem egy, hanem annyi zászlóval, amennyien voltak. Lettek. De annyira kalimpált velük, hogy Vadmalacnak rá kellett szólnia: ”Még kiszúrod velük a gyerek szemét!”

Gondolkozott Vadmalac, mit is adhatna Malackának. Rózsa már volt, tulipán úgyszintén, a festők közül Rembrandt. „Mi is egy ajándék?”, töprengett el… „Egy tárgy, amit adunk, s ami az érzéseinket kifejezi.” „Ezek szerint az ajándék néma.”

Nedves a talaj már nem volt, de langyos sem. „Meleg honnan?”, gondolta Vadmalac, hiszen a nap sem süt be ide, napmeleget indirekt ha kap. Mármint az a kis parcella, a karjával be tudja határolni. A földre hasalt, hogy közelebb kerüljön a hóvirág-együtteshez, amelyik még nem mutatkozott, de tavaly megígérte neki, hogy idén is nyílik.

Vadmalac ordítozva ébredt. Álmában ugyanis közeledtek felé frissen nyúzott bárányok. Egy futószalagra voltak felkampózva, rémisztő hatást keltettek. Malacka sok mindent megpróbált, simogatta a halántékát Vadmalacnak, dörzsölte a homlokát. Lámpát gyújtott, majd kiszámolta, hány hét van még Húsvétig, addig elfelejtik az egészet. De nem járt sikerrel.

Vadmalac rákapott a nyers káposztára, főleg a torzsáját szerette. Meg a húsos, inas, a leveleket tartó szárát. Malacka csak arra ügyelt, hogy a kolozsvári káposztához elég nyersanyag maradjon. Ám megszólalt a fia: – Kecske vagy? – kérdezte Kismalac, s még mekegett is hozzá.

Vadmalac Komája húsz zsák cementet vásárolt – bunkernek. – Ha jön az atom – magyarázta. Vadmalac viccre vette a jelenséget, úgyhogy ajánlotta melegen: – Aztán ha megvagy a bunkerrel, áss abból egy mély kutat, olyan mélyet, amíg a vizet eléred. Majd amikor az elképedt Koma mulatságos arcát meglátta, így toldotta meg a mondanivalóját: – Beleugrunk […]

Trump Nagy Fala Big Báncsák ezt a szegén trumpot, pedig jót akar, egy nagy falat. Amitõl mindenki ott marad, ahová az isten teremtette, mi abban a baj? Mér menne fél mekszikó amerikába, vannak ott már látínók elegen! Sa millyen szaporák, holnapután spanyolul beszél obáma meg az egész brancs.

Hát kérem, ezt a jelenlegi félnótás amerikai elnököt nem félreállítani, hanem egyenesen klónozni kellene. Magyarázom: Ha félreállítják, mártírt csinálnak belőle, a vidéki népek visszasírják, s választanak egy ugyanolyan vagy egy még „üdvözültebb” elnököt. Ha viszont három-négy esetleg több is van belőle, akkor gyorsabban árthat az amerikai nemzetgazdaságnak, hogy még akik most véresre tapsolják a tenyerüket […]

Fából vaskarika, Venezuelából is szocialista állam csak úgy lesz, hogy ezidáig hárommillió venezuelai ember disszidált, aki maradt, az éhezik, és nincs pénze gyógyszerre. Ennek pedig Chávez meg Maduro politikája az oka. Chávezt már felelősségre vonni nem lehet, mert elinalt egy földönkívüli mennyországba, Maduro viszont kéznél van.

Állnak a Vadmalac kunyhója előtt, a család meg örökös vendégük: a Koma. Nem sokat látnak, legfeljebb egymást: a köd mindent elborít, orruk lyukát, fülük, szemük. A gondolataik. – Így kezdődött a Bükkben is – mondja a Koma.

A Komának kimenője volt aznap, friss levegőt szívni a közeli Kerek erdőbe ment. Vadmalacékhoz visszatérve lelkesen mesélte, hogy két őzet látott. És ugyanolyan fontosnak tartotta elmesélni, hogy az őzek nem barnák, hanem sötétszürkék voltak. – Az a téli bundájuk – mondta. Ugyanolyan, mint a csupasz fák színe, ő is csak azért látta meg az állatokat, […]

A Komát szokatlan hangzavar fogadta. „Adjon Isten”-nel köszönt, majd zavarában közölte, hogy Vadmalaccal szeretne beszélni. Fölösleges volt ezt mondania, hiszen naponta megfordult abban a lakásban. Malacka még tovább fokozta a Koma zavarát azzal, hogy úgy szólt hozzá, mintha az valóban idegen lenne: – A férjem gyakorol.

A lakásból figyelték a Komát: forgott a saját tengelye körül. A ház előtt, kezében tartott valami fekete tárgyat, egy mobiltelefonhoz hasonlító bakelit vázat, majd beleszólt: – Halló! Halló! Vadmalac vette a lapot: kinyitotta az ablakot, majd kiszólt: – Halló, halló, itthon vagyunk, gyere be!

(Láng Zsolt-paródia) Előttem áll, illetve itt állok előtte, az első svéd vámpír előtt, nem hittem volna, hogy ilyen mázlim lesz. Látó-igazolványom működött, most az egyszer szerencsém, hogy csak románul meg magyarul áll rajta szöveg, a franciából nulla svédek rögtön elhitték, hogy újságíró vagyok, jegyzetelő író, rendes ember, ember egyáltalán, bár kelet-európai.

Vadmalac három hattyút fedezett fel az égen. Egymás mellett szálltak, tempósan, méltóságteljesen, fehéren. A látványtól nyöszörögni kezdett. Egyrészt örömöt fejezett ki ez a hang, mert Vadmalac szerette, amit látott, másrészt fájdalmat: „Ilyen életet szerettem volna magunknak, mint ahogyan ezek szállnak”, ezt motyogta.