Ha jobb lábát a balon keresztülveti, ezeket látja: 1. kinyílt szirmú anemone; 2. kávéscsésze, ültében megmutatkozik neki arról ennyi betű: MSTERDAM; 3. kis méretű csergőóra, kilenc múlt három perccel, amit a mánusok mutatni engednek: SEI, majd ugyanazon szó vége O.

…a főnököm volt a stockholmi sörgyárban. Egyszer rám bízott egy kezdőt, tanítsam be. Egyelőre „lógós lovak” voltunk, néztük, más hogyan dolgozik. Éppen a ládázógép előtt ülünk, amikor megjelenik Heikki és feltesz a felénk mozgó futószalagra, vagyis a feltöltött és címkézett flaskák közé két üres üveget. Mosolygok, hogy a főnök viccel, leveszem onnan azokat, ahogyan hozzánk […]

Míg a fáknak megvolt a lombjuk, nehéz volt észrevenni. Egyéb fák között, és váratlanul a léleknek: ki gondolná, hogy a tóhoz lépésnyire közel egy almafácska létezik?! Létezik: él, gyümölcsözik.

Vadmalac előbb a Tölgy alá nézett. November elejére a fa levelei leszálltak a földre, s minthogy szél nem fútt, széles kört írtak le, takarták be a sárga lapokkal. “Öröm nézni”, gondolta Vadmalac. Ám akkor a tekintete fennebb kúszott, és meglátta a csupaszon maradt fát. Mintha csak karókból állna, úgy meredtek az égre a fekete ágak. […]

Komája pantomimot játszott nekik aznap este. Hasbeszélő hangján bemondta, hogy a produkció, amelyik következik: ”Évezred hajnala, a Bükkben”. És elkezdett vadul csápolni, mintha merülne el, miben is, a szennyben, amit ott tapasztalt. Nota bene, mindketten, azaz Malackával együtt mindhárman onnan, a Bükkből származnak. Származtak el.

Mutatóujját a hüvelykjéhez közelítette, s kezét arca elé vitte, de Komája nem értette meg. Akkor meg szólt: – Húzd le a hangot! Túl harsány vagy. A Koma viccre akarta venni: – Bocsánat, otthon felejtettem a hangfogómat.

Előbb összeszámolták, hány a halottjuk. Tudták azt, tulajdonképpen csak megegyeztek. Hát a szüleik… Aztán megvásárolták a gyertyákat, beállították a tartóba, a mások gyertyája mellé. Mind ismeretlenek, egy idegen templomban hogyan is lehetne másként, ám közös bennük, hogy holtak. És hogy van, aki gondoljon rájuk.

A könnycseppet akkor érezte meg, amikor az már az orra nyerge felé gördült. Két csepp volt különben, páros, az egyik veszélyben, hogy lefele az arcán keresztül a füle irányában tűnik el. Míg a másik megáll az orra és a pofacsontja közti gübüben.

Vadmalac nyugtalan szerzet. Egyszer csak fogta magát, és elkötözött Bükkbe, ősei földjére. Majd lélekkeseredés után Makkosba, vissza. Kérdezték is tőle, hogy ha elhagyta őket, miért tért hozzájuk vissza? De hát Vadmalacot az érzései vezették, s az érzés színtelen-szagtalan, Vadmalac hogyan fejezze ki magát? Inkább hagyta, hogy barátai csodálkozzanak. Ítélkezzenek, mert azt aztán tudtak. Otthon akart […]

Komájuk feldúlt állapotban érkezett. – Hazudnak, harácsolnak, vetette ki magából a hozzá illő szelíd szitkokat, ám valami súlyosabb következett: – Én nem ezekért haltam meg hatvan évvel ezelőtt!

A Koma arca gondterhelt volt: – Mi lesz, ha kitör a vulkán? – kérdezte a mentorától. Helytelenül fogalmazott, ugyanis nem volt a közelükben vulkán, ami kitörjön, hanem egy alagutat ástak a szigeten velük szemben, és a Koma attól rettegett, hogy leásnak a magmáig, s kitör a láva. Be egyenesen a szobájukba.

Dusa Ödön* emlékére Vette le a kalapját, és akkor beakadt, úgy félig levett kalappal a jobb kezében. A színházban a ruhatár előtt. Azaz színház volt, amit produkált, színház a színházban, csak nem értékelték. A ruhatároslány telefonon hívta a vőlegényét, hogy érezze biztonságban magát. Elvégre az a munkahelye.

Napi sétáikon konstatálták, hogy ősz lett. Először a liget szélén álló juharfa kezdett el színeződni, előbb a teteje, sárgára festette a Természet, azután meg meleg sárgás-vörös köntössel ruházta fel. Elérkezett viszont az idő, amikor a szél lefújta éppen a felső, az elsőre színes leveleket, kopaszodott a juharfa, juharfácska.

Vadmalacék Komája feje búbját vakarva ugrott be a lakásukba. Előbb meglepődve figyelték, meg akarták tudni, hogy mi történt, de a titokra hamar fény derült, ugyanis a Koma kacagva mesélte, hogy egy makk az ő kopasz fejét találta el. – Nem jó megöregedni! – ezzel fejezte be a jelenetét, csakis a kopaszságra utalva.

Lipták-Handy Dezsőnek ”Emlékszel, komám? – kérdezte Vadmalac. Amikor a zaccot ittuk?” ”Nem zaccot, hanem szójás keveréket.” ”So, ja. Úgy tudtuk, rákot kapunk tőle.” Komája kisegíti: ”Hajnyálmirigy…”

Esett. Azaz szemerkélt az eső. Vadmalac nem húzódott be az odújába, inkább hagyta, hogy ázzék kint a bundája. ”Úgyis el vagyunk kényeztetve. El vagyunk kényelmesedve, meleg víz, központi fűtés”, gondolta. Hűvös szél fújt, az sem zavarta. Az esőcseppeket meg lerázta a hegyes fülével. Akár egy macska. Vadmacska. Jött a Komája, kérdezte az: – Mit csinálsz?

A tó partján ültek egy padon. Egyszer csak hang érkezett az aszfaltozott sétány irányából. – Hupp! – mondta Malacka – Egy makk. ”Leesett – gondolta Vadmalac. – Gravitáció. Lefele húzta a súlya, ez a ‘leesett’.” Majd így folytatta: “Minden leesik valahonnan… Mi, vadmalacok vajon honnan?”

Vadmalac nem tudta, ébren ábrándozik vagy álmodik. A szobában viszonylagos csönd volt, meg sötét. Abban a szobában, amelyikben feküdt vagy amelyikben álmodott. Nézte egy darabig a felhőjátékot, de aztán az eltűnt a szeme elől. Lehetett tehát bármelyik a kettő közül. Arra gondolt, ha jobb karjával kaszál egyet a feje fölött, akkor kiderül. Fel is emelte, […]

Ha jön az atom, szorítsd a karom, Míg a hátam megvakarom. Kiskertünkben nő a barom, Rá se ráncs, Komámte, tarcs ki!

Kissé meglepődött, amikor tapasztalta, hogy amit nektárin néven tisztelt a Bükkben, azt Makkosban csupasz baracknak hívnak. Jó. Arra viszont előjött az emlékezetében a csupasz csiga, ami kezdi elönteni a kertjeinket, brrr! Lehet szépnek is találni őket, de Vadmalac viszolygott még a gondolatra is.

Aznap egyenesen mogorva volt. Komája az elején nem értette az okát. Hát próbálkozott: – Az időjárás? – Szomorúság ért? – Megbántottalak?

Vadmalac valami különöset látott: egy fiatal pár a vízben, testük összefonódva, még az ajkaik is. Nehezen tudja megfejteni a vizes rébuszt, kérdi hát a komáját: ”Ezek most úsznak vagy csókolóznak?” ”Nem tudtad? – kérdi tőle a komája – a csók napja van.”

Vadmalac aznap kivételt tett: ezúttal ő ment el a Komájához, nem szokta. A Komát nagy munkában találta, éppen ásott. – Hát te? – kezdte a diskurálást. – Csak nem temetsz? Megállt a Koma a munkában, fennebb tolta fején a sapkát. Megvakarta izzadt homlokát, majd ezt mondta: – Kiások. Keresem az Igazságot.

(Jancsik Pál halálára) Meghalt Jancsik Pál. Brassói költõ, Kolozsváron szerkesztõ. Egyazon magyartanárunk volt, az azóta elhalálozott Reiff István, Pista bácsi. Hatodikos voltam, amikor egy magyarórára Pista bácsi másodmagával jött be az osztályba, bemutatta Jancsik Pált, majd kiszólított engem, és Jancsik mellé sorolt – álltunk ott ketten, brassói költők. Jancsik elszavalta a Palkó meg a palatábla […]

Komája kókadt kedvvel jött, hogy kedvenc csapata kiesett a foci VB-n. Vadmalac felkapta a szót, s eléggé szarkazmussal a hanglejtésében mondta Malackának: – Neki van kedvenc csapata. Malacka értette a párját, de azért tekintetével vágott a Kismalac felé, hogy Vadmalac ne rontsa annak az optimizmusát.