A médiának, különösen a televíziós hírműsoroknak pompásan sikerül izgalomban tartaniuk a nézők tömegeit. Mi kell egyéb a nézettséghez? Egy kis tüntetés, egyenes adás, indulatoktól fűtött kiabálások, tömegjelenetek, elítélő vélemények. S aki eddig nem félt, az is elkezd rettegni, borzongani. Éppen úgy, mint a rendszerváltáskor egyenes adásban közvetített tüntetések, lökdösődések, gyújtogatások, köpdösődések stb. idején.

A patak partján eldugott bögrecsárda árválkodott, nappal alszik benne az élet, éjjel gyilkolnak; két nő váltotta egymást a pultnál, mindig ugyanazt a kazettát tették fel, az édesbús nóta arról szól, hogy a lány szereti a srác bőrének az illatát, de nem tudja, hogyan mondja el, hogy vágyik rá. Ja. Karinthy is csinált effélét, nem mondhatta […]

Bármi történt is az 1900-as évek elején, azt a korszakot ma már szép békeidőknek könyveltük el. Pedig ha jobban utánanézünk, az élet akkoriban is zajlott, méghozzá nem is eseménytelenül. Egy ritka hiteles szemtanú, Tonelli Sándor közgazdász írja (akkor már kisujjában a kivándorlás minden tapasztalatával és trükkjével):

Léckatonáim sorban állnak már, pici földem a földből kikerítve, könnyű szál dzsidások módján állnak őrt, hatalmasan igazságukban; ők a törvény, ők a jog,

Ezt a mozaikot nem csupán az élet írja, de a részletek mozgatásába is keményen, máról holnapra beleszól. Most éppen az osztrák országúton hagyott, több mint hetven migráns holttestét tartalmazó kisteherautó rejtélyesen kuszának (vagy kuszán rejtélyesnek) látszó esetével. Nem tehetek úgy, mintha nem történt volna semmi… Már a sztori sajtó általi (amúgy találó) fedőneve is borzalmat […]

„1930. június negyedikén délután fél hatkor elment Weisz Ignác boltjába piros szalagot venni, hat órakor egészséges kislányt szült. A szép Küvecses Annát kérték keresztanyának, Hábetler kívánságára az Eszter nevet kapta. Két évvel később, augusztus huszonötödikén még egy kislányuk született, Hajnalka. Gizike sírt, azt kiabálta, minek születünk folyton. Hábetler alig tudta kivenni Pék Mária kezéből.”

Mikor hallom a globális vádat, hogy a magyar nomád vándornép, lovas nemzet, amely nyereg alatt puhította a húst és Európát fenyegette, akkor fojtogató gombóc képződik a torkomban. Valóban? Ilyenek lennénk? Ez lenne az objektív képünk, hogy ha egyszer becsületesen, hosszabban elnéznénk magunkat a tükörben?

Végre, az eddigi feljegyzések első visszhangjai is megjelentek. Stockholmban élő barátomat az zavarja, hogy mindeddig inkább magamról, magunkról beszéltem, akik migrásokként is józanul, fegyelmezetten, beilleszkedően változtattunk környezetet. Csakhogy – tette hozzá – ami ma zajlik, az valóságos népvándorlás, annyi menekültet, amennyiről a napi hírek beszámolnak, Európa képtelen megemészteni anélkül, hogy megváltozzon…

Igazságtalannak tűnhetik egy olyan előadásról írni, melynek egyik főszereplője betegség miatt nem lehet jelen, s jelenlétét videó- és hangfelvételekkel pótolják, hiszen a színház nem más, mint maga a jelenlét, a test a maga pőreségében és hitelességében. De hát az előadást mégiscsak elhozták, mégiscsak láttam, viszonyulnom kellett és kell hozzá.

Nagyjából mind a dualista állam, mind a törvény alapján működő ügynökök jól tudták: az ellenőrzött, némileg lassított, de biztonságos keretek között tartott kivándorlási gyakorlat fenntartása a távlati veszteségeket azonnali nyereségekkel kárpótolja. A kettőjük közötti húzd meg-ereszd meg játék jelentette a hivatalos politika mosolygós, humanista arcát.

Ha Bajor Andor ma élne, biztosan írna egy gyilkos szatírát a „migráncs”-okkal kapcsolatban. A tömegpánikot, az indokolatlan idegen-félelmet annak idején kikarikírozta; biztosan volna egy-két illő szava most is. Mindegyre eszembe jut egyik humoreszkje, amelyben a kisvárosban elszabadult kivénhedt oroszlántól tart a pánikba esett lakosság.

Mindig is csodáltam egyes politikusok bátorságát. Olykor, akár egyetlen mondatban, olyan értékitéleket fogalmaznak meg, amelyek tökéletes ellentétben állnak nem csupán a józan ésszel, a mindennapi gyakorlattal, hanem a történelmi tapasztalattal is.

Van, aki imádja a kerítést. A rend szimbólumának, sőt zálogának tekinti. Ha van kerítés, van biztonság. És van fegyelem. A kerítésen belül én vagyok otthon. Én szabom az ütemet, én fogalmazom a szabályokat, én ülöm a törvényt. Mindenki másnak kuss. Ha van lőfegyverem, akár még rá is fogom arra, aki nagyon ugrál. Aki szarik a […]

Intenzív és emberi. Ezt a két jelzőt szűrtem le tegnap, miután a jégveremhez hasonlatosan hűvös stúdióteremben végre megnéztük Bogdán Zsolt Ady-estjét. Latinovits vagy Kovács György már színészkirályságukból, ebből a rájuk ragadt és vállalt pózból kifolyólag sem tudták volna ezt megtenni. Bogdán Zsoltot leginkább Jordán Tamáshoz hasonlíthatnám, aki úgy mond József Attilát, mintha a költő ott […]

Téli kép, csend és béke, didergő fagyban falevél. Röppályám vonalán béklyó a gyötrelem. Türelemet kérek. Csurog verejtékem. Térdre roskadok, és fölmérem helyzetem. A tűrelem futamokat játszik. A 21-es játéknak sosincs vége: mindig én veszítek. Takarom fekete gyászát a mának.

Immár másfél évtizede minden év augusztusában végigballagok a Csíkszeredai Városnapok keretében megtartott Pityókafesztivál rögtönzött sátor-utcáin. Nem azért, hogy recepteket gyűjtsek, azokat amúgy is külön kötetetekben kiadják a szervezők, és még csak azért sem, hogy kóstolgassak, hanem mert úgy érzem: a jelenlevők az újságíró számára évről-évre amolyan helyi társadalmi mintavételt is jelentenek.

Amikor kipattant a Balogh Ferenc-ügy, egyesek úgy kezdték értelmezni Szilágyi Domokos szövegeit, mintha azokban vallomást tett volna arról, hogy besúgó volt.

„A magyarság középkori erősödésének Erdély a mértéke; ahogyan duzzad, terebélyesedik, színesedik és művelődik, úgy tudunk Erdélyhez egyre méltóbbakká válni. A középkor végére már mint Tündérkertet, kincstárat emlegetik, s utolsó nemzeti uralkodóházunk is Erdélyből való. A középkori magyar birodalomnak véget vető törökkel szemben csak ennek a fellegvárnak a magyarsága fog nemcsak fegyverrel, de életformában is védekezni. […]

Bánátban jártam. Bánatban. Láttam a jövőt. Szerbiában az erdélyi jövőt. Kiégett volt, mint a hajdani szőlősök helye. Fullasztó, levegőtlen mint a tomboló negyven fokos meleg. Vrsactól, Versectől, Vârşeţtől – a kisvárostól, amelyet úgy meg lehet szeretni, hogy nem felejtheted Brassót – néhány kilométerre magyar, szerb és román többségű falvak. Voltak hajdanán… Erős közösségek. Gazdag porták, […]

A szenzáció vörös vitorlái A háború ott vöröslik, ott zihál minden sorban, amit a háborús esztendőkben leírtak… De mentül inkább programmszerüen adja egy könyv a háborút, annál kevésbbé van az benne. A háborús irodalom dús, de nagyon sok valóban nemes terméke mellett nem túlságosan értékes, a szenzáció vörös vitorlái alatt jobbára közepes írások bukkantak föl. Uj […]

Számtalan széplelkű mondattal dicsekedhetünk. Széplelkű mondatról beszélek. Persze vannak díszes, csinos, fiatalos mondataink is, és vannak öreg, ráncos arcú, töpörödött, vén mondataink is, melyeket nem mindig a beszélő életkora öregbít. Egyesek örvendeznek, mások bosszankodnak, egyesek dicsekednek, mások szerényen beszélnek.

A napokban a Domokos Géza Egyesület felterjesztése nyomán Klaus Johannis államfő a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatát adományozta a Kriterion Könyvkiadónak. Az Elnöki Hivatal indoklása szerint a fennállásának 45. évfordulóját ünneplő művelődési intézmény meghatározó szerepet játszott a nemzeti kisebbségek kultúrájának és nyelvének ápolásában, megismertetésében, valamint a román kultúrával és nyelvvel történő kölcsönhatások megkönnyítésében. Így a Kriterion […]

Az ember nézi és látja a világot, s azáltal, hogy nézi és látja, már az övé. Ilyen szempontból is feledhetetlen Székely János verse: „Nekem nagyon hiányoznak majd a föld, a fák, a csillagok, / S hiányzik, hogy én nem hiányzom a világnak, ha meghalok. // Pedig eltűnik belőle a szem (s vele a látomás), / […]

Új népvándorlás kora jött el. Soha nem volt ennyi földönfutó, mint napjainkban: csak a háború sújtotta Szíriából tizenegy millió ember menekült el. És árad a tömeg Afganisztánból, Irakból, fekete Afrikából, felkerekednek a koszovóiak és mennek a románok, a magyarok is álmaik Európájába igyekeznek. Nyugat Európa számára a kelet-európaiak bevándorlása, amit elegánsan a munkaerő szabad mozgásának […]

Úgy tűnik, Háromszék s azon belül is, Erdővidék igen sok je­les nem­zet­kri­ti­kus elmét adott a ma­gyar iro­da­lom­nak, fi­lozófiai-erkölcsi gon­dol­kodásnak. A prog­ra­mot 1653-ban Ult­raj­ec­tum­ban meg­je­lent Ma­gyar Encyc­lo­pa­e­diajában Apátzai Tse­ri János te­rem­tet­te meg, is­kolák és ren­des is­ko­lai rend­tartás nélkül nem tudnánk lerázni ma­gunkról „ama meg­mond­ha­tat­lan gyaláza­tot, mely mi­att más nem­zetségek­nek csudáivá és csúfjává lettünk volt”, íme, ho­gyan […]