Néha, hajnali órán, megcsalom az újságárusnőmet. Ez abban áll (és abban is merül ki), hogy nem nála veszem meg a napi hat-hét lapot. Hanem egy másik újságárusnőnél, akinél ugyan a választék valamivel szegényesebb, ám a közelében van egy bolt, ahol futtában bevásárolhatok.

Lassan rám borul a rozsdás ég, úgy porlad rám, mint valami romlott, elrontott fény, úgy porlad rám a rozsdapor, mint kupolaomlás előtt; öreg vér ez a rozsda, minden napnyalábon ott áll üszkösen, és a szemembe folyik, meg a fülembe is, mert hallom is;

Egy villanás volt az egész. A bundás nő mögöttem állt a kasszasorban. Magas termet, erősen rúzsozott ajkak, kékesfekete haj – egyszerűen, de ízléstelenül öltözve. Van úgy, hogy ilyenkor az ember előzékenyebb, mintegy jelzi, hogy „észre sem veszi” a repedt sarkot. Ezt kognitív disszonanciának hívják (olyanok, akik nem egészen pontosan tudják, hogy mi az).

Isabelle Huppert üzenete a Színházi Világnap alkalmából 55 év óta minden tavasszal megünnepeljük a Színházi Világnapot. Mintha 24 óra alatt bejárnánk a színházi univerzumot, kezdve a NO-val és a Kathakalival, folytatva a Pekingi Operával és a Kathakalival, elidőzünk Görögországban, Aiszkhülosztól, Szophoklésztől Skandináviába látogatunk Ibsenhez és Strindberghez, majd Angliában Sarah Kane-től Itáliába száguldunk Pirandellóhoz, azután Franciaországba, […]

Előadásában az volt a megkapó, hogy nem hajlongott, nem végzett behízelgő mozdulatokat. A kűrjét nemes egyszerűséggel kezdte, mindenféle captatio benevolentiae mellőzésével. Már amikor feltűnt egyszerű vonalú ruhájában, fehér oroszos kucsmával, alul rojtos nagykabátjában, a levegő vibrálásából érezni lehetett, hogy élményszerű látványban lesz részünk.

Az a tény, hogy én önt többé nem láthatom, örökké maradandó élmény leend számomra – valami hasonlót mondott P. Howard egyik halhatatlan művében Fülig Jimmy, talán Pepita Oféliának, de mintha inkább Búbos Yvette-nek. (Ezt a dilemmát a Rejtő-filológia avatott szakértői tudnák tisztázni; különben így jár az ember – homályossá és talánossá válik -, ha legfontosabb […]

Emlékeznek még a Tíz asztal nevű utcára? A Tűzoltótorony terét köti össze az Ősök vagy Vásárosok útjával. Az utcanév feltehetően arra utal, hogy ebben az utcában kevés a ház, kevés az „asztal”. Szebb így mondani, mint „tűzhely”-nek (ezt is jelöli a vatra, de azt is, hogy „otthon”, „fészek”, „odú”). Gyakran végigmegyek a Tíz asztal utcán, […]

Gyorsan, gyorsan, az olvasót egy pillanatig sem szabad félrevezetni. Ezt a nevet nem én írom így, és nem korrektor-elnézte sajtóhiba. Egy latin nép fia írta ki a Darabontok útjának sarkán vegyesboltja homlokára. Így: Pinoccio. Ha van kedvenc nevű szórakozóhelyem, akkor az a Why not (így, kérdőjel nélkül), amelynek tulajdonosa a neves külföldi üzletember, El Bassam.

(Emlékezés Szépréti Lillára. Sok évig munkatársak voltunk.) Egy napon jön Zsiga, jön vidáman, mosolyogva, megáll a szerkesztőség ajtajában, s a mutatóujját végig húzza az orra alatt, úgy, mintha a bajuszát igazítaná meg. Pedig Zsigának nincs bajusza. Zsigának csak felülről kiadott feladatai vannak, azokat hordozza egyik irodából a másikba. – Zavarom, Lillácska, ha néhány percre megállok […]

Aki férfiember maga főz magára, tegye felemelt fővel, pillanatig sem feledve, hogy kiválasztott nem tagja. A kultúrtörténet meggyőzően bizonyítja, hogy a szakácsmesterség legjelesebbjei, a finom ízek és éltető tartalmak legnagyobb művészei korántsem a nők köréből kerültek ki – a tömegszelekció szabályai szerint -, hanem a legerősebb nem legkiválóbb példányai közül, ugyanúgy, mint a hóhérok, a […]

Hát mi? Mi nem tiltakozunk? (Kéretik észrevenni a felségtöbbest!) Nekünk nincsenek panaszaink? Felháborodásaink? Sirámaink? Különbejáratú protestsongjainkat mikor/nem fogjuk elzengeni? Nekünk nem fáj az égő élet? Sosem veszik el nekünk a melegvizet? Nem költenek bele telefonszámláinkba? Mi nem vacogunk a csillagok/a takarónk alatt? Nincsenek regénybe illő kalandjaink, kisregénybe keserveink, szonettbe szerelmeink, szenvedélyeink és szenvedéseink, epigrammába gondolataink, […]

(Szépréti Lilla emlékezete) Marosvásárhelyen a szakma emberei elég jól ismerik egymást, így történt velünk is. Szépréti Lilla az Új Élet szerkesztőségében dolgozott, én a rádiónál, főként a színházban találkoztunk, s csak a gyerekekről beszéltünk. A rádió megszűnése után kis kitérővel az Új Élet szerkesztőségébe kerültem, akkor ismertem meg közelebbről.

Nosztalgiával gondolok az Egyetem térre. 1990 kora nyarán: az volt a Forradalom. Én ugyanis azoknak az álláspontját osztom, akik szerint ’89 decemberében a népharag forradalomként tört ki, de a volt kommunista második vonal elorozta, megakadályozta kiteljesedését (beleértve, hogy „kisebb” vérontás árán elejét vették a jóval nagyobb vérontásnak, esetleg a polgárháborúnak). Az eszmeváltó megmozdulás az Egyetem […]

Megtörtént eset, ha csak a bukaresti napilap, amelyben ráleltem, ki nem találta (kitalációinak amúgy se szeri, se száma). De ha nem történt meg, akkor is jellemző. Félrészeg ember, éjfél után, a kormány épülete előtt. (Győzelem palota az azonos nevű téren, aki nem tudná, hol van: szemben a Soros-irodával és srégvizavi a rokonszenves Antipa Múzeummal.)

Nemzeti ünnepeken nem csak a múlt üzen a jelennek, hogy tanulságait levonva tekintsünk a jövőbe, hanem újabban üzennek a nemzetek, intézmények egymásnak is.

A walesi Montgomery díszpolgárává avatták Arany Jánost. A walesi bárdokban megénekelt történetet az ötszáz dalnok lemészárlásáról Arany János révén természetesen többen ismerik ugyanis Magyarországon, mint Walesben. Ezt figyelembe véve döntött úgy Montgomery tanácsa, hogy Arany Jánost posztumusz „Montgomery Szabad Polgára” címében részesíti.

Amennyiben helytálló a forradalomnak az az ismérve, hogy a csőcselék átveszi a hatalmat, és uralkodik a józan ész és a normalitás ösztöne helyett, akkor bizony Romániában – nincs vita – forradalom volt, sőt, úgyszólván permanens forradalom van. A csőcseléket tömeglélektani kategóriaként értem, az indulatok alpári kifejeződéseként; ilyen értelemben tehát van egyszemélyes csőcselék is. A csőcselékesség […]

avagy a szeretetotthon egy napja A temetés nem szép és nem csúf, a temetés az temetés. Unum nővér utolsó útja. Legyetek egyek, ezt nem ő mondja, hanem a neve, és ő is egy volt Isten szolgálólányainak végtelen menetében. Most pedig egy lesz vele, miközben a földdel is. Átsuhan a villámok és a mennydörgés régióin, a […]

Bodor Pál halálhíre megrendítette a tanítványaimat. Özönlenek a R.I.P-ek az ország különböző részeiből és külföldről, ahová vetette őket a sors. „Pali bácsi” volt számukra a klasszikus újságíró, akinek a jegyzeteit évekig olvashatták a Klubháló nevű diákportálon, és fölfedezhették a glossza meg a tárca titkait.

Kevés olyan fantáziadús népség van, mint a bukaresti. Képzelőereje az utánzásban nyilvánul meg leginkább – azt hiszem, alapjában véve nincs is olyan, amit ne tudna utánozni. Mesterművek születtek a „tartalom nélküli formák” (Titu Maiorescu) átvételében. Bizakodóvá tehet egy ismert példa, amit annak a valószínűségszámítási (a nagy számok törvényéből eredő) tételnek az illusztrálására szoktak felhozni, hogy […]

– Bodor Pál halálára Legenda volt már életében. Ahhoz a hatalmas nemzedékhez tartozott, amely intézményeket teremtett Bukarestben, Domokos Géza és Huszár Sándor társaságába. Szerettem látni az okos arcát, ahogy a tévében mond valamit — a magyar műsor különben is olyan volt számunkra, mint egy értelmes menedék. A forradalom után nem sokkal Kányádi Sándor lakásából jelentkezett. […]

A kínaiak jöttek rá (ők ugyanis szinte mindenre rájöttek…) jó ezer éve, kerámiaedényeik készítése közben, hogy egyes könnyen formázható földi anyagok, mint a kaolin és a kvarc, keverve bizonyos földpátokkal, bármilyen alakúra és vékonyságúra nyújthatók és kemencében – magas hőfokon, lassan és hosszadalmasan – üvegszerűre kiégethetők.

Annyi mindent lehet elmondani zaklatott, egyáltalán nem unalmas életéről, tevékenységéről, szerepéről a romániai magyar és a magyarországi közéletben, hogy ezt most nem tudjuk megtenni. Sietésre kényszerít a gyász és a kegyelet. Az illő búcsúztatás, az eleresztés fontosabb, mint a méricskélés. Arra ott van az egész utókor.

Hűséges olvasóim talán észrevették, hogy bizony néha keverem a fővárosokat. Kudelka úr szomorú története például nyilvánvalóan Budapesten jelent meg a magas irodalomban. A visszhangos román- magyar focimeccs, amelyről Casus belli? címmel vezércikket írtam, szintén Budapesten történt.

A nagy igazságokat, tudjuk, a filozófusok fogalmazzák meg. Meg a kupléírók. A kuplé nagy előnye a filozófiai okfejtéssel szemben az, hogy mindenki érti. Hátránya, hogy – ritka kivételektől eltekintve – végleges igazságot fogalmaz meg, megfellebbezhetetlenül, amire egy filozófus sose merne vetemedni,