Ágoston Hugó: Bányász-románc
Az a tény, hogy én önt többé nem láthatom, örökké maradandó élmény leend számomra – valami hasonlót mondott P. Howard egyik halhatatlan művében Fülig Jimmy, talán Pepita Oféliának, de mintha inkább Búbos Yvette-nek. (Ezt a dilemmát a Rejtő-filológia avatott szakértői tudnák tisztázni; különben így jár az ember – homályossá és talánossá válik -, ha legfontosabb kézikönyveit nyugatibb fővárosokba menekíti.)
Az a tény, hogy a bányászok nem jöttek fel újra Bukarestbe, számomra is örök élmény marad, bár kevésbé megrázó, mint a kilenc évvel ezelőtti, amikor jöttek. Bukarestiként volt tehát velük „előéletem”, s a kis jóképű cigány sráctól eltérően, akit néhány ijedt járókelő (köztük jómagam) szeme láttára botokkal és bakancsaikkal holtra vertek-rugdostak, van utóéletem is.
Most, ha ideérkeznek, még virágot sem ültethettek volna a Nemzeti Színház épülete elé, mert noha meleg tél volt (lásd a tömegmegmozdulások és az időjárás szoros összefüggését), a mai Hatalom könyörtelen antikollektivizmusában nem tűrte volna, hogy imázsukat ily stréberül kikozmetikázzák.
De egyebek is másképp történtek volna, ha a bányászok Bukarestbe érkeznek. Lehet, hogy valamiféle fordított tömeghatás titkos törvénye szerint a külön-külön elkeseredett, indulatos, sőt büntetett előéletű elemek együtt, tömegbe verődve megszelídültek volna, és például eltakarították volna a havat ami nem volt, vagy a szemetet – ami viszont volt (és van, és lesz). Vagy lehet, hogy elmentek volna színházba vagy operába, kicsit elérzékenyültek volna Mimi sorsán, de aztán férfiasan elmorzsoltak volna egy könnyet szemük szegletében, és katartikusan megtisztulva málnacukrot osztottak volna az utcagyerekeknek. Abban biztos vagyok, hogy ha eljutnak a jégstadionba, lecsillapítják a csíkszeredaiak ellen drukkoló bukaresti közönség indulatait. Az utcán megindító jeleneteknek lettünk volna tanúi, amiket a nagy napilapok első oldalain ilyen címek és képaláírások mutattak volna be: „Bányászok átsegítenek az úttesten egy nénikét (x)”, „A bányászok az Egyetem téri fakeresztnél figyelmesen és meghatódva hallgatják H.-R.P. filozófus (x) szavait”, „Bányász mobiltelefonon (x) a nagymamáját hívja”, „A bányászok virággal borítják be az ipari és kereskedelmi miniszter (x) kocsiját”, „Kólát és szörpöt (x) fogyasztó széntermelők”, „Szenesnek áll (x) a világ” – kék színű pasztillákat reklámozó kép szövege, S.K. ivarművésznővel és egy fess bányásszal a Viagara vízesésnél. Meg hasonlók.
Az ember szinte sajnálja, hogy a Zsil völgye nem jött el ismét a fővárosba. S ha szorult belé legalább egy kis lokálpatriotizmus, bizony irigyli Kóziát, hogy a bányászok ott ájtatoskodnak, és nem itt. (1999. február 11. / A Hét)
Forrás: Bukaresti élet, képek. Scripta Kiadó, 2001
Az eddigi fejezetek:
Fekete betűkkel / A Parlamentben – Könyvkaland / Javítják az utcát / Divatbemutató
A kutya vörös / Húsz éve már / Kórházi képeslapok / Találkoztam Dumnyezóval /
Kis éji zene / A könyvvásáron / Lágytojás, elkésett látomás / Culianu a fővárosban /
Clinton / Budaresti ecset sajtólibával / Koldus és királyfi / Elössze / Baleset /
Fővárosiságom / Három szekus, két szekus, egy szekus, haj! / Szagló művek /
Az állomási taxi paradoxona / Fröccs / Doppelgänger / A nő szívét ki ismeri? /
Tévévita / Voltam a boltban / A bőgés zavara / Baleset-halálok / Képek a múltból /
Kaland begóniával / Mezítláb a hóban / Létértelmi űr / Újabb kórházi képeslapok /
A hatodik (könyvvásári felvételek) / Koranyár / Abszurdoid / Fesztivál /
Kudelka jó úszó? / Hibaigazítás – casus belli / Pesszimista komédia /
Külügy és Alapítvány / Kormányépület kísértetórán / Egyetemisták / Ars boemica? /
2017. március 26. 08:29
” Csókolom a kezét, nagyságos asszonyom. Hogy önt nem láthatom többé,ennek emléke örökké élni fog bennem.” Galamb, azaz Harrincourt mondja Yvette-nek Az előretolt helyőrségben.