Megtörtént eset, ha csak a bukaresti napilap, amelyben ráleltem, ki nem találta (kitalációinak amúgy se szeri, se száma). De ha nem történt meg, akkor is jellemző.
Félrészeg ember, éjfél után, a kormány épülete előtt. (Győzelem palota az azonos nevű téren, aki nem tudná, hol van: szemben a Soros-irodával és srégvizavi a rokonszenves Antipa Múzeummal.) A negyvenöt év körüli férfi lófarkat visel (úgy kell érteni, hogy a haja hosszú, és hátul össze van fogva), és alsónadrágban tiltakozik.
Riporter: – Ily késő éjszaka mit keres kinn a kormány épülete előtt? Ilie Drăghici: – Tiltakozom a törvény ellen. – Melyik törvény ellen? – Ez ellen a szemtelen törvény ellen, amely mindnyájunkat sújt, ennek az országnak a törvénye ellen, amely még nincs, mert egy nagy káoszban élünk, és nem tudunk viselkedni. – És mit akar elérni? – Várom, hogy jöjjön ki a törvény valamelyik képviselője, hogy elmondhassam neki, miért szenvedek én ebben az országban hét éve. – Mi a foglalkozása? – Én Németországban lakom, és hazajöttem az én országomba, hogy házakat építsek, hogy idehozzam Európát a Băneasára, ahol lakom. – És meddig akar itt állni? – Amíg a problémám megoldódik. – Nem hűl meg? November van. – Az ember hozzon áldozatot, ha célkitűzései vannak. – Konkrétan vár valakit? – Nem, jöhet bárki illetékes. – És ki az illetékes? – Nem tudom, nálunk már senki semmihez nem ért. – És miért protestál ilyen hiányos öltözékben? – Miért, hogyan kéne? Nem vagyok meztelen, mert akkor nagyon sokan összegyűlnének.
Rendőr: – Kérem az igazolványát! – Ilie vagyok Băneasáról. Uram, én Arkan mellett éltem. Tudja maga, hogy kicsoda Arkan? Arkan a legnagyobb maffiózó Jugoszláviában, Dinunak, a futballedzőnek a barátja. Maga nem tudja, kivel áll szemben, ha tudná, odafagyna. – Ilie úr, én egyelőre rendőr vagyok, és nem fagyok oda senki előtt. – Én mondom, hogy odafagy, mert tudod, mit ér az én életem? Huszonöt banit, annyit ér! Nincs semmi iratom, a felöltőmben, ott a kocsiban van nem tudom hány millió lej. Ennyi.
Riporter: – Van családja? – A lányaim itt laknak. A nagyobbik orvostanhallgató, a kisebbik a német iskolában végzett. – S meddig akar itt ülni? – Amíg az esetemről jegyzőkönyvet vesznek fel, és alaposan tanulmányozzák. – Milyen megoldásra számít? – Én egy olyan helyen lakom, ahol hat éve gyötörnek az autóbuszok. – Hogyan gyötrik? – Vonulnak vissza a végállomásra, este tíz órától éjjel egy óráig. Elállják az utat, nem lehet tőlük közlekedni, aludni kipufogógázuk megfullasztja az embert. Nem bírom.

A băneasai német állampolgár viharvert idegzetét tehát autóbuszok zaja és szaga nem hagyja nyugodni. Filozofikus alkat, kétségtelenül, bár jogi ismeretei talán nem egészen imponálóak. A zaj, a zaj már a német klasszikus filozófusokat is foglalkoztatta, nyugtalanította. Herr Ilie (vagy ahogyan az azonos nevű valenciai csatárt a nyugati sportkommentátorok ejtik: Ili) bizonyára nem tud róla, de egy Schopenhauer nevű volt állampolgártársa szintén őrületbe kergetődött a zajtól. Felháborodott esszét szentelt tiltakozásának a zaj ellen, amit ablaka alatt a kikövezett utcán a bérkocsik csaptak (Lárma és zaj). Ha tudna róla, Herr Ilie talán kevésbé látványosan és zajosan követelné a csendet. Vajon hol van most, vajon megnyugodott? (1998. november 19. / A Hét)