Aki férfiember maga főz magára, tegye felemelt fővel, pillanatig sem feledve, hogy kiválasztott nem tagja. A kultúrtörténet meggyőzően bizonyítja, hogy a szakácsmesterség legjelesebbjei, a finom ízek és éltető tartalmak legnagyobb művészei korántsem a nők köréből kerültek ki – a tömegszelekció szabályai szerint -, hanem a legerősebb nem legkiválóbb példányai közül, ugyanúgy, mint a hóhérok, a matrózok vagy a vízszerelők. Ennek oka minden bizonnyal az, hogy a férfiak hajlamosabbak az elvont gondolkodásra, a fazékbavaló gondolati átlényegítésére, el a konyha filozófiájáig.
Nem törődve a gáncsoskodókkal, akik szerint felemelt fővel nem lehet párizsis krumpligulyást főzni (az ilyenek mondják azt is, hogy aki mindkét lábával a földön áll, az nem tudja felvenni a nadrágját), Bukarestben még magasabbra kell tartania a fejét a művésznek, aki a magyaros konyha keleti, az oroszos nyugati, a görögös északi, a romános déli végvárán alkot maradandó kulináris termékeket, végzi muszáj-herkulesi feladatát.
Megosztom néhány alkotáslélektani töprengésemet önökkel.

Sertésbőrkepor. A Traian piac környékén nagyszámú napszámos építőmunkás és kisszámú értelmiségi vágyálmainak netovábbja a Magyar Baromfi Párizsi (a továbbiakban MBP). Összetétele a következő (idézem a „fülszöveget” a műanyag bevonatról, amit Pesten szeleteléskor el szoktak távolítani, Bukarestben nem): „baromfi húspép, víz, baromfi zsiradék, nitrites pácsó (ez – mint már megírták érzékeny női kézzel egy esszéjegyzetben – a pácnak a sóját jelenti; innen jön, hogy ha az ember pácban van, mehet a pácsóhivatalba), étkezési só, emulgáló só, sertésbőrkepor, cukorfélék, szójakoncentrátum, zseléanyag, rizsfehérje, ízfokozó antioxidáns, fűszerek, fűszerkivonatok, füstaroma.” Nem tudom pontosan, ezek közül mi van meg a román párizsiban, vagyis a parizerben vagy meghittebben, enyhe kicsinyítéssel parizelben – füstaroma biztosan. Elterjedt azonban a rémhír, hogy a magyar felvágottak hormonkészítményeket is tartalmaznak (úgymond ezért nagyobbak a magyar tyúkok, disznók, marhák), amitől a férfiaknak megnő, a nőknek leapad a mellük. Én ezt eddig nem tapasztaltam, azt viszont igen, hogy az összetétel románra fordított szövegéből az MBP-re ragasztott címkéről: elmaradt a sertésbőrkepor. Nagy mulasztás! Ne volna rá románul megfelelő kifejezés? Már hogyne volna! A sertésbőrke: „sorik”. És ahogy van praf de copt (ami nem porított koptokat, kopt-port jelent, az idegenekkel szembeni intolerancia végletes példájaként, hanem egyszerűen sütőport), úgy a sertésbőrkepor lehetne praf de şoric. De nincs, nem van. Elmélázok ezen, nem látok benne jelentést – ezzel szemben eszembe jut Sorik. Sorik egy furcsa kis figura volt, az Előre szerkesztőségében töltött be amolyan mindenes „vidd ki, öblítsd ki” szerepet, azt hiszem, inkább csak kegyelemből tartották; valaki mesélte, hogy az illegalitásban „összekötő”, küldönc, futár, kurír, kifutó volt, kommunista légyottok elvszerű bizalmasa; de volt – főleg – a legkisebb rommagyar „újságíró”, még a Nagy Főnöknél is alacsonyabb (mondom, bár sosem láttam őket egymás mellett); ezzel szemben rémesen elállt a füle, és ettől, meg ahogy a száját mozgatta, meg ahogy osont, az egész jelenség olyan bőregérszerű volt; román feleségével állandóan gyerekeket fogadtak örökbe… Tovább nem tudom… Szegény Sorik! (Megkérem az olvasót, ide idézzen interaktívan valamit a Hamlet koponyás jelenetéből.)

Álomtól a fölfedezésig. Néha álmomban is főzök – ezek a legsikerültebb főztjeim, és mosogatni sem kell utánuk. A múltkor álmomban kolibrinyelv-pástétomot készítettem, eltevésre a nehéz téli hónapok perspektívájában. Nem untatom most önöket a kolibrinyelv-pástétom receptjével – koromat megelőző, meghaladó és megszégyenítő tudományos felfedezésemről azonban nem hallgathatok. Igaz, véletlen megfigyelés alapján jöttem rá (ma már nemcsak az episztemológusok, hanem az elemista sutyerákok is tudják, hogy a nagy felfedezések többnyire véletlenek nyomán születnek), szóval arra a drámai felismerésre jutottam, hogy a zeller levele gyorsabban szárad (és implicite porlad, porlik, porítható vagy dobható ki – tetszés szerint), mint a petrezselyemé. Nem nagy ügy, mondhatnánk, engem mégis izgalomba hozott. Milyen titok lappang itt? Mit üzen a természet? És ki/miért szemelt ki pont engem a fátyol föllebbentésére? Amikor az ember valaminek az okát keresi, a legapróbb dolog is ugyanúgy hozza működés be az agysejtjeit, mint mondjuk az Einsteinéit az, hogy a gravitáció mibenlétén töprengett. Tehát „adott” egy jelenség (ezt az „adott”-at a tudós kötelező szerénységével mondjuk, hisz hányan felületesebbek elmentek mellette!), a kérdés pedig, amely az embert álmában sem hagyja nyugodni, az agyát kopácsolja: mi az oka? A levelek eredeti nedvességtartalma közötti különbség? Netán valamilyen összetevő, etiláz, metiláz, póráz vagy bélistáz nevű enzim vagy a klorofillum eltérő jelenléte? Vajon csak Bukarestben van így, vagy mondjuk Kolozsváron is (esetleg ott fordítva történik)? Vagy lehet, hogy a zeller közelebb volt a hőforráshoz, mint a petrezselyem? (Végül ez a hipotézis bizonyult a legvalószínűbbnek.) Akiknek ez ügyben vannak hasonló megfigyeléseik, írjanak a szerkesztőség címére, napi ezer levél feldolgozására van kapacitásunk, vagy üzenjenek e-mailen, az alábbi címre.

Megégetjük magunkat. Sosem tudtam viszonyulni az emberi szőrzethez. Most már majomszerű, vagy férfias? Egy német nő, a ProSiebenen láttam, nagyon csáberősnek állította be igen szőrös lábát, szexepilesnek, holott epiláltatnia kellett volna. Teljes tiszteletem a szőrös lábú nők iránt, de nem tetszenek. Mindez a legutóbbi konyhai kalandomról jutott eszembe. Pedig tudom, hogy a konyhában a szőrzetnek nem túl nagy és inkább negatív szerepe van, a leghíresebb – még a pincérviccekben is szerepel – a hajszál a levesben. Meg (ez többnyire nőkkel esik meg) lángra kaphat a haj, a hajzat. Velem az történt, hogy amikor a tűzről lekaptam a kifutott tejet, a jobb kezem ujjainak első percéről leperzselődött a szőr. Amolyan sertésbőrkepörk szag keletkezett, de korántsem olyan erős, mint amikor odasült a kocsonyám. Elmorfondíroztam: az ujjperc olyan, mint a fényév – látszólag időegység, de valójában térintervallum. Az elmorfondírozás után jóval gyakorlatiasabban az jutott eszembe, hogy vajon mit fog szólni Ő? Mit fog mondani, ha észreveszi a két kezem szőrzetében beállt furcsa különbséget, változást? Holnap megyek és megnézek egy kerámialapos, elektromos tűzhelyet.

A diktatúra lehetetlensége. Tudom, hogy manapság Romániában sokan félnek, de sajnos sokan reménykednek is egy új parancsuralmi rendszer eljövetelében. Jónéhány sűrűsödő jelet csakugyan erre lehet vélni, én azonban fordítva látom. A konyhában ugyanis elromlott a vízcsap. Csepegett, szörcsögött, sípolt már azelőtt is, próbálta felhívni magára a figyelmet – aztán cssss, zsupc, de lehet, hogy prútty vagy valami ilyesmi: beadta a violinkulcsot. És áradt, dőlt, buzogott. Én meg töröltem, de tudtam, hogy a dinamikus egyensúlyt a kifolyt és a vederbe kicsavart víz mennyisége között nem sokáig tudom fenntartani. Mit tesz ilyenkor az ember? Kihívja a szerelőt, ha van. (Említettem e rovatan, már a kezdet kezdetén, hogy volt énnékem egy szerelőm, és hogy az milyen volt.) Két fiatalember jött ki, udvariasak, jólneveltek voltak, és azzal együtt, hogy a csapteleptől kezdve a rugalmas alsó átvezető csőig mindenért külön utat tettek meg kocsival a boltig, alig egy óra alatt megjavították, kicserélték – igaz, hogy nagyon drágán, de jól – a csapomat. Tehát ha valami odáig fajul, hogy tarthatatlanná válik, kerül rá megoldás. És akkor még a nemzetközi összefüggéseket, a NATO-t, a Hágai Bíróságot, a Népszövetséget (bocsánat, az ENSZ-t) még nem is említettem. (1998. december 17. / A Hét)