Nem értem, mert nagyjából ugyanaz a problémám lehet nekem is, én a trágárságot csak indokolt esetben hagyom benne a lapban, akkor sem találom üdítőnek, ha momentán per pillanat tehetséges írók nobelparéjú szabadkikötőjéből árad. Valaki Arany János szemérmes trágárságairól beszélt, és oda konkludáltunk komor nyugatnémetséggel, hogy akartunk f-t.

Lófaszról nem tudok, sem A Hétben, sem a Krónikában, de utóbbiban velem magammal megesett egy bájos történet elmesélem. Az interneten olvasom, hogy Molnár Gusztáv barátjaként és gyakori vendéglátójaként (is) a nemzetárulók kicsiny, de elszánt csapatát erősítem.

Most veszem észre, hogy a „mai magyar irodalom” inkább az oktatásban használható gyûjtõfogalom. Mert vannak õszinte írók és vannak finomkodó írók. Most és mindig. That is all. Különben egy régi-régi történet jut eszembe az õszinteségrõl az irodalomban. Volt egyszer hol nem volt, volt egy romániai magyar irodalom,

Az irodalom már rég beépítette, esztétikai kategóriává emelte a „szabadszájúságot”, bár ne feledjük, a filmművészet játszotta az úttörő szerepét az elmúlt évtizedekben, Bertolucci Utolsó tangójától Tarantino Ponyvaregényéig, amely kultuszfilmmé nőtte ki magát még abban az Amerikában is, ahol a lakosság negyven százaléka rendszeres templombajáró, és a Ponyvaregényben néhány bibliai idézettől eltekintve jóformán csak trágárságok hangzanak […]

Én azt elfogadom, hogy a Demeter Szilárd által említett „kölkök”, a „büdös élet” oldaláról ez a vita „hamvába holt”. Viszont létezik még legalább egy oldala a dolognak: a Szonda Szabolcs szempontja, vagyis azé a szerkesztőé, aki naponta (hetente, hiszen konkrétan a Színképről van szó) ezzel a problémával küzd.

A finomkodásról, a vulgarizmusról ésatöbbi: énszerintem ez egy hamvába holt vita, vulgaritáson általában az obszcenitást értjük – ami faszt sem jelent. Vulgáris lehet egy értelmezés, egy pár(huzamos-)beszélgetés, fájdalmas lehet egy helyesírási hiba, az viszont hazugság, ha valaki úgy „ábrázolja”, „írja le”, „lényegíti át” az aktuál cuccot, ahogyan az a büdös életben nem az.

Se finomkodás, se trágárkodás, se semmilyen -kodás ! Bizonyos korokban és társadalmi rétegekben hódíthat a finomkodás, mint ahogy hódítani látszik most a trágárkodás.

Különbséget kell tennünk az egyes országok között, az obszcenitás és a pornográfia Romániában – tudtom szerint – alkotmányellenes. Lautréamont, Henry Miller, Boris Vian (Köpök a sírotokra) és a punk, rap szövegek után már nehéz mérlegelni. Azt hiszem, Orbán János Dénesnek van igaza. Az alkotmányellenességre visszatérve: ismerek olyan politikust, kinek a jelenléte a Hegyibeszédet is beszennyezné. […]

Interjú a szerkesztővel (Szonda Szabolccsal – RMSZ) 1. Miért volt szükség a finomkodás-vitára, szerkesztő uram? Az még nem biztos, hogy szükség volt rá, ez majd kiderül a reagálásokból, én azonban helyénvalónak ítélem (itt és most) a téma felvetését, ami – bár az idők folyamán, ilyen vagy olyan formában többször vita szintjén is szóba került a […]

Az utóbbi időben egyre kevesebb szépirodalmat olvasok, annál több dokumentumirodalmat: Alekszejevics könyveit a volt szovjet valóságról, Politkovszkaját a csecsen háborúról stb. Ennek egyik oka valószínűleg az, hogy befolyásolnak a svéd (nyugat-európai) olvasási szokások, a másik, hogy ezekben a könyvekben nem „finomkodnak”.

Miként a jó zsibvásár, olyan a nyelv is: minden ki van terítve a gyékényekre, sőt, még azon felül is van, s ha az ember úgy járna el, miként József Attila tette Párizsban (bár lehet, csak legenda az egész…), hogy a gyorsan megszerezhető, alapos francia tudás reményében nekiállt bevágni a magyar-francia (vagy francia-magyar?) nagyszótárt,

Az irodalom anyaga a nyelv, így anyaga kifogyhatatlan – hacsak bele nem szól a cenzúra. Viszont akkor csak cenzúrázott, életidegen nyelvet nyerünk vissza, és kiherélt irodalmat. A maga természetességében az irodalmi forma változatossága ugyanúgy végtelen, mint a nyelv önmegújító képessége, ami nélkül terméketlen az irodalom.

A szerelem hatalmáról Minden magyar ember ismeri azt a költői alkotást, amely inkább csak énekelve szokott elhangzani a jókedvnek egy bizonyos fokán. „Nini-nini-nini-ni, mi mozog a zöldleveles csipkebokorban!” – így kezdődik, s bármely magyar ember kapásból folytatja szöveggel, dallammal, mely szerint a szemlélő a bokor mozgása nyomán arra gondol, hogy egy róka meg egy nyúl […]

A nyelvi szemérem és szemérmetlenség egyaránt stílus, nyelvi opció, szabad választás a nyelv különböző regisztereiből. Az adott téma hordozza, hogy melyiket „használjuk”. Olykor az elhallgatás, a sejtelmes körülírás mond többet, máskor a nyers, darabos beszéd sokkoló (polgárpukkasztó?) hatása révén érünk el esztétikai hatást. Persze, az már alkati kérdés, hogy melyik szerzőnek melyik stílus iránt van […]

A finomkodás önmagában negatív előjelű, és bármelyik művészeti ágban nézzük is, ha az olvasó (néző, hallgató) megsejti a szerzői szándékot, miszerint a mű éppen nagyon finom, légies akar lenni, megette az egészet a fene. Más kérdés az: lehet finomnak, könnyednek lenni úgy is, hogy nem látszik az akarás – viszont ez inkább csak a ténylegesen […]

Jajna, hogy trágárság, obszcenitás, szex az irodalomban? Szabadság és szabadosság a literatúrában? Káromkodás a jambusban? Négybetűs szavak a rímkényszerben? Nem is tudom.

Valamikor 2003 elején figyeltem föl a képernyőnkön a valóságshow-kra. (Lásd: „valóságszabályozás”! [George Orwell: 1984]) Annyira megrázott, hogy nem jutottam szavakhoz. Amikor pedig igen, egy tagolatlan, trágár felkiáltás hagyta el a számat, amely azonban – hisz idestova negyven éve tipródom a profizmus kétes útjain – elég hamar publicisztikai kisdolgozattá formálta, szinte, önmagát.

Otthon nem használtunk csúnya szavakat. Ezek szerint vannak csúnya szavak. És szép szavak, most nem a Kosztolányi-féle fülolajat értve ez alatt: a szép valamiként a morál szférájába csúszik. Jelentős amúgy is a csúszkálás-bizonytalankodás, sőt csúsztatás, sőt. Hazudozás. Hipokrízis, szóval, már bocs, de szar az egész. Jók vannak és rosszak, rendes-becsületes szavak meg fúj, de rondák,