Nincs itt senki Egyedül vagyok Édes sors

szemein kiesve hátamon koppannak az indulók nagydobjainak hangjai

hűvös a reggel már nagyjából kellemes ó a vörös gyümölcs fekete magjai Budapest, 2019. VIII. 5.

Míg köröznek a híd alatt – alamizsnával megdobáltan – még a lelkük is felszakad egy-egy elnyújtott sikoltásban.

madársirató pár deka gyásszal birkózik elmém hány kiló volt apám Budapest, 2019. VIII. 14.

és akkor elhagyják az egyetemek padjait és csak már messziről leng feléjük a gaudeamus és apró eldugott falvak ahol villany sincs még

Ne sírj, neked csak álmodban meséltem, a forradalom, Ne mondd, én mindig megértem, tetten ér a gondolatom. Csatát vívok a kegyetlen végzettel, nézz szembe velem, Hadd vesszek el, szívem igazát vérzi testem és lelkem.

megtudtam rólad, amit eddig is sejtettem undok, nagyképű, durva fazon voltál s ahogy az idők változtak, te csak még jobban eldurvultál, pedig kilökték alólad a széket

A szellő szertelen szerelmet szór szét, s a nap virágba simogatja a fákat. A fűz barkája aranyport ont eléd, s a tavasz pirosra festi a szádat.

Tavasz a Házsongárdi temetőben Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének A tavasz jött a parttalan időben s megállt a házsongárdi temetőben. Én tört kövön és porladó kereszten Aletta van der Maet nevét kerestem.

A Székelyföld nemrég megjelent 2019/8-as számából Markó Béla, illetve Kenéz Ferenc verseit ajánljuk: Markó Béla: HÁZSONGÁRDI KALAUZ Világításkor átfordul a menny. Lángoló szirmok a lábunk alatt. Körös-körül már minden temető. Nincs temetkezés, csak rátemetkezés.

A századik év szerkeszt derekukba évköröket – szép, téli révültségben állnak a meghitt fényű sétatéren s boldogok: embereket küld az utca.

Mától rajzolni kezdem magam, úgy ahogyan egy fénykép nem örökítene meg soha,

(Apáthy Géza emlékére) Zsebembe rejtettem múltamat, pehelykönnyű sorsomat, Perceim száguldanak kuszán, nem várt meg a gyorsvonat. Fáklyámból egyre fogy a szurok, szikráznak a pulzusok, Trónom lángba borul, múzsámat boncolják a tudósok.

úgy kérdeznék valamit tőled van még valami, ami érdekel? milyen hetvenen túl az élet? mitől jössz lázba? mi fűt?

falusi lakodalom gyantázott hegedűszőr ád a szabadban erőt szalmakalapban éled a képzet lajbija kék fortyan a bogrács fő a tömegnek emberi koszt nézik a meghívottak a bőgőt szürkül a táj

minekutána fillérnyi hasznom nincs abból, amit összeírok egyedül a tudat, van pár lélek, aki olvas s láthatatlan angyalok-démonok serege jár körbe mialatt szobámban rostokolok

世界在双筒望远镜中左摇右晃 1 A világot, amit bemocskolt a szemét, a sperma, a radioaktív hulladék, a heroin, a vér és az AIDS sohasem lehet már megtisztítani 2 Nézd csak! A világ belépett a KTV (nagy táncház) szabadalmazott termébe. Ki tudja, miféle szép állat nyögdécsel ismét élvezettel a markában Ma éjjel az elátkozott világ biztosan durván játékot űz […]

gazdagok asztalánál gazdagok asztalánál hold süt falu van grétsy-arccal üzen bachtól a vonó

Mikor a hamvába roskadó világ fájdalma elér, – úgy értem a belém szorult százhatvan centire szabott egyetlen-egyedi világé –

(Lendvay Éva emlékére) Öreg tölgyek odvából bújnak elő apró életek,Guruló hold szemében csillognak az öreg fenyvesek.Felkelő nap magában forog, kerülgeti a fákat,És a reggeli szellő megzörget néhány száraz ágat.

Hadnagy József: Történelmi csoda Forgok önmagam körül, mint a fatörzs gyűrűi, olykor szaporán, lihegve, zilált hajjal, de többnyire szemlélődve és folyton kérdezve, mi az a lomszerű valami a gerincem fölött, s miféle élőlények

Gyötrelmesen gyúlékony rőzse a kérdés: Miért? Ez gyújt lángra minden dolgot, okos vagy dőre, s a tűz nagy: az élet tűztánca.

A műfordításról A műfordítást énszerintem az irigykedés hozta létre: távoli társunk sóvárogni kezdett a ritka, tiszta Szépre,

Pálffy Tamás Szabolcs emlékének Tüzet viszek, ne lássátok. Kebletekbe eldugjátok. Ott izzon most már bennetek. Ő reszket, te reszketsz, én reszketek.