— Látod, ezt a Szeles bácsi-féle históriát sokáig nem értettem – mondtam apámnak. – Ellentmondásos az egész, ahogy elismerted a hazugságait. Milyen szigorú voltál velünk otthon a hazugságért, mennyi verést kaptunk, ha hazudtunk, hányszor hangoztattad hogy „a hazug embert hamarább utolérik minta sánta kutyát”, erre pont az ellenkezője derül ki a történetedből. Milyen lelkesen mesélted […]

Mielőtt belelendült volna a mesélésbe, eszébe juttattam apámnak: – Ezt az aranybubát is mindig újra mesélted, ha lucskos káposzta volt ebédre. Olyan mókás volt nekem ez a te világod, mert bármi történt benne, mindenen lehetett derülni. – Sok kedves emlék maradt a hídutcai gyermekkoromból, de a legmulatságosabbak, Sándor bácsi második feleségéhez, Zsuzsika nénihez kötődnek… – […]

– Tegyük rendbe a sírjukat – mondtad elkeseredve, mikor a termésköveket kilopták a sírkeretből. – Nem ültettünk virágokat rá, és benőtte a fű. – A papi lakon nem jelent meg a nyilvántartásban, hogy 25 évre megváltottuk, tévedés volt – mondta a plébános is, kérve az elnézést, de eltelt egy pár év, mire újra kövek kerültek […]

1. Egy monszunszerűen esős napon eldöntötte, hogy hazalátogat. Ahogy az erkélyen állt, és nézte a várost, idegennek kezdte érezni az egészet. Annyira esett, hogy már a feje fölötti terasz is átázott, a szolidnak tűnő betonon keresztül a lába elé csöpögött a víz, és abban a pillanatban ismeretlennek, taszítónak érezte a levegőt, az időjárást, az eget.

– Leírtad a Varga István bácsi virrasztóját, amit a múltkor meséltem? – Leírtam. – Úgy ahogy mondtam, hogy az is érződjön ki belőle, hogy Baróton a nagyanyám idejében ez milyen szokás volt? – Úgy írtam, ahogy mondtad. – Akkor olvasd fel, hogy egyet derüljünk rajta.

Ács Jenő a nagy háború utolsó évében vet­te meg a füze­tet, ami­kor min­den férfit behívtak a már nem egészen dicsőséges osztrák-ma­gyar had­se­reg­be, az olya­no­kat is, aki­ket két-három éve még al­kal­mat­lan­nak nyilvánítot­tak. Mint őt is. Nem érte várat­la­nul a behívó, volt ide­je felkészülni – ha egyáltalán fel le­het készülni az ilyes­mi­re. A füzet­re is azért volt […]

1990. okt. 1. Tisztelt igazgató úr Nevem Cinka Hanna. Negyvenéves vagyok, négy gyermek annya az ötödik most van útba. Azal a kérésel fordulok magáho vegyen visza az üzembe. Tudom hogy csak nyoc osztájom van másnak tizenketö mégis az uccára teccet hányni őket is. Igen ám, de nekik nincs gyerekük osztán az uruk is keres valamit […]

Ács Jenő a nagy háború utolsó évében vet­te meg a füze­tet, ami­kor min­den férfit behívtak a már nem egészen dicsőséges osztrák-ma­gyar had­se­reg­be, az olya­no­kat is, aki­ket két-három éve még al­kal­mat­lan­nak nyilvánítot­tak. Mint őt is. Nem érte várat­la­nul a behívó, volt ide­je felkészülni – ha egyáltalán fel le­het készülni az ilyes­mi­re. A füzet­re is azért volt […]

Az első találkozásod a fura érzéssel évekkel ezelőtt történt, az erkélyen, az ötödik emeleten. Rossz passzban voltál. Feleséged lelépett egy orvossal. Elvitte az ékszereit, a ruhái egy részét és az összes tangáit… Itthon hagyta két gyerekét és a szobája vetetlen ágyát. Az ágyat bevetetted. A bizsukra nem tartottál igényt, a cuccaira sem, hogy a tangákról […]

– Fantasztikus! Ha nem tudnám biztosan, hogy… Szóval, hogy halottnak tetszik lenni, hát kitör a frász… A halott kiegyenesedett. Érdeklődve nézett a riporterre és kísérőjére. – A… a keresztet nézegettük… Nagyon érdekes és eredeti… Tetszik tudni, véletlenül léptünk be. De érdekel ez a téma… A fejfák, a keresztek… – Egyre ritkábbak – szólalt meg a […]

Régi közhely, miszerint a pénz, a jólét ritkán boldogít. Bizonyíték erre az a háborút követő néhány év, amit kisfiúként éltem át egy romániai faluban. Helyesebben most romániai, mert akkor, a második bécsi döntés révén, Magyarországhoz tartozott. Kajántót ugyanaz jellemezte, mint a többi falut akkoriban: düledező kunyhók, elhanyagolt szántóföldek, hiányzott a villany, út, pénz. A parasztok […]

Tökmagyar világhír: 2017 antiszava a plázaterepjáró lett. és hogy a Budapesten üzemeltetett közbringarendszer nevének mozaikszava, a Bubi lett a tavalyi év szava a Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda (Manyszi) munkatársai és szakmai partnerei véleménye alapján.

(Ismeretlen szerző – Románból fordította Csata Ernő)     Élt egyszer egy úr, aki elhatározta, hogy európai kirándulásra megy. Nagy-Britanniába érve, a repülőtéren vásárolt egy útikönyvet, amelyik tartalmazta a látogatható kastélyokat, a látogatási napok és órák feltűntetésével, közülük sok, eléggé szűkre szabott programmal.  Egyik oldalon egy különleges ajánlatra bukkant: „Életed kastélya’’ címmel.

Odafönt a csillagos ég úgy ragyogott, mint egy kisgyermek arca, amikor mosolyt lát szülei szemében. A hold sem tétlenkedett. Most is pompáját hozta, mint máskor, de nagy hirtelen, ezüstös-sárgás fénye azonban egyszer csak megváltozott. Talán a hajnal elől menekülő hűvös szellő miatt történt?

Választhatott volna. De nem tette. Kitartott a döntése mellett, amiről akkor még nem tudta, hogy jó vagy rossz. Most már késő. Magába zuhant Maggie. A fiatal lány hosszú, barna, csapzott haja rátapadt izzadt testére. Későre járt. Az ismeretlen barlang ijesztő és sötét volt, mégis menedéket nyújtott számára. Egész nap szaladt, sebei sajgása felerősödött, de pszichikai […]

Bundás Rekk, a magánzó lehunyt szemű házban lakik, utcára néző ablakát örökösen csukott zsalugáter takarja. Kapuja zárva, a bádogkerítés mögött udvara kicsi és kopár, nem terem meg benne se fű, se egyéb hitvány virágot hozó gyom, mert Bundás Rekk már a tavasz kezdetén különféle oldatokkal locsolja földjét; esőtlen nyári heteken, amikor csak a falak alatt […]

Átitatódott félelemízű nyállal a boríték ragasztója. Végérvényesen nyugtázta kilátástalan helyzetét. Öklével, hogy megtapadjon, pecsétet nyomott a levelére, és ez által befejezettnek tekintette semmiértelmű törekvéseit. Elvakult önfejűséggel tartott ki álláspontja mellett, miszerint ebben az országban nem segítik a tehetséges művészeket, inkább visszaszorítják, hogy ne teljesedhessenek ki…

Két kislány játszott a parkban. Egyikük tizenkét éves, a másik már tizennégy. Jó tanulók voltak mindketten. Zsuzsa, a tizenkét éves nagyon szerette az irodalmat. Felícia pedig a történelmet. Ő már sokkal érettebb volt. – Miért szereted te annyira a történelmet? – kérdezte Zsuzsa. – Mert apám erre tanított.

Imre éppen olvasott. Zsófia pedig mosott. Az idő borús volt, de mégis napos. Imre beteg ember volt. Anyja azt mondta neki: – Sétálj egyet! Imre nem gondolta rossz ötletnek. Fogta kabátját s lement a közeli parkba. Mikor megérkezett, kifújta magát. Súlyos beteg volt. A padon sütette magát, amikor egy szőke nő arra sétál és megkérdi: […]

Egy napon két egér ugyanabba a lyukba menekült, ami szerintem elég furcsa a mai konzumvilágban. Mármint az, hogy egy vadonatúj városi ház polisztirénnel agyontapétázott falán lyuk legyen. Ez esetben azonban épp kapóra jött, hiszen oltalma nélkül ki tudja mi lett volna a két szerencsétlen rágcsálóval. De lássuk mi szél fújta őket a lyukba.

Hajnalhasadás előtt a nagy tölgyfa egyik gyökerét amelyik, mint valami megkövült könyök, úgy állt ki a földből, egy igen furcsa és a Kertben eddig soha nem látott alak vizsgálgatta. Görbe és idomtalan árnyéka remegett bele, szemmel láthatólag olyan izgalomban volt amint hosszasan tapogatta a fa gyökerét, miközben mormogott hosszú és vastag orra alá. Egy pillanatra […]

Pingvin a közös szekrényből kidobatta Afterman ruháit, és azt a szekrénykét is feldarabolta, amin eddig Afterman a ruháit tartotta. Aftermannak maradt az ágya, s a földön egy szűk négyzetméter, ahol a ruháit és más holmijait tartotta. Volt a gondozónők közül olyan, aki elfogadta ezt, s volt, aki Afterman rendetlenségének tudta be ezt, noha rendet teremteni […]

(A kijózanodás) „Kieesett a csecs a szájábul” – mondogatta annak idején Afterman kvietált katonatiszt édesapja, ha valami váratlanul megszűnt, noha előtte jót jelentett birtokosának, csak éppen közbejött a pech. Vége szakadt Afterman eufóriájának, lehuppant a földre. Igaza volt a régi rómaiaknak, akik azt vallották, hogy ha békét akarsz, készülj a háborúra. Afterman Pingvin nevű, szintén […]

Mi még úgy nőttünk fel, hogy egyfolytában füttyögtettünk. Nem volt maroktelefon, mint ma. Gombnyomkodás, miegymás, aztán, hogy né: „Háló! Ki az? Te vagy az, Jóska? Igen, én. Te vagyé Pétőr? Na, akkó’, jó.” Szóval, akkoriban nem így voltunk, hanem úgy, hogy mindenkinek volt egy valamirevaló füttyjele, s azt fújtuk amikor csak kellett.

Afterman a nyáron véletlenül álláshoz jutott. Mivel a szakorvosi vélemény szerint munkaképességének 90%-át elvesztette és betöltötte a hatvan évet is, ez felért egy kisebbfajta csodával. Mindenki csodabogárnak tartotta, de az öregedő prózaíró örült ennek.