ANDRIS Becsuktam az ablakot, megnéztem ezt az egyetlen könyvet. Még ez sem volt valami túlságosan biztató, mérsékelt lelkesedéssel szemléltem, nem regény, útleírás… A Szaharáról szólt, tevék, arabok, sivatag, számum, oázis, idegenlégió, oroszlánok szerepeltek belül a képeken – amolyan ifjúság számára készült, tanulságos-szórakoztató olvasmány lehetett… De hát könyv, az könyv – más híján ez is jó… […]

ANDRIS 1 Andris osztálytársam volt az intézetben (abban a kővári internátusban, ahol középiskolás pályafutásom első négy esztendejét töltöttem, távol hazulról, s a vakációktól eltekintve, úgyszólván tökéletes elszigeteltségben mindennemű külvilágtól, még a környező apró várostól is). Már elsős korunkban hatalmasan összebarátkoztunk Andrissal, összehasonlíthatatlanul bizalmasabb viszonyban voltunk egymással, mint az osztályban a többiekkel, s ez a barátság […]

ANYAGFELÜGYELET A dolog így történt. Sétálgatok a Dunaparton. Az alsó rakodópartnak tudvalevőleg nincs korlátja. A víz olyan Istenadta szabadsággal hatol célja felé, amiért néha megirigyelem. Ez igen! — mondom. Sóhajtok és továbbmegyek. De nem az úttest közepén, melyet éles szélű burkoló téglákkal raktak ki. A falmentét sem választom, mert az meg mindenféle hajórakománnyal és hevenyészett […]

Óvatosan körülnézett. Hiába, meg kell kísérelni. Ervin három napja influenzás és ki tudja, mikor vetődik újra ide semleges hajó. Vigyázat… Egy teherautó közeledik, de nyomban elhalad mellette. Az egyik raktárház csukott kapuja előtt, hátát a falnak vetve bóbiskol egy csupaszképű, orosz legény. Két idősebb japán civil befordul a sarki teaházba.

2. rész Tíz év múlva Azóta sok idő telt el. „Lelkem-maszkurámból, Vitéz Péter-Vitéz Pálból” nagyfiú lett. Nyolcadikos, felvételezik a kilencedikbe. Továbbra is az én egy szem fiú unokám maradt. Samu a neve, de én egyedül kivételesen becézhetem úgy ,ahogy nagymamai szívemnek jól esik. Hadd legyen a kettőnk titka. Bármikor jön, bármikor meglátogat, egy picike napfényt […]

1. Rész Április hónapjában jártunk. Az autóval tata elvitt a kertbe veteményezni. Velünk volt a négy- öt éves fiú unokánk is. Ő a mesébe illő „tündérkertből” csak annyit látott: araszos a zöld fű, amiben nem gurul könnyen a labda, botladozik a roller, a pitykőnek sem lehet helyét látni. A rügyeket bontó fák közül hamar kiválasztotta […]

DARDZSILING – Hát ön az? – hajolt közelebb feléje Campbell dr. és kíváncsian nézett körül a cellában. Földre teritett gyékény a sarokban, négy gyalulatlan szekrény a fal mellett, két láb magas, nyolc hüvelyk széles tekercsek bennük, szeszélyes összevisszaságban; ládák a bejárónál, európai könyvek, pecsételő ostyák, palatábla; az egyik láda tetején néhány ing, főzőedény, el nem […]

Az ördög megint Csíkban „Valamelyik farsangon Csíkszentmihályon megbicskázták az ördögöt…” (Tamási Áron: Ördögváltozás Csíkban) – Baj van Köpecen – mondta az ördög kedvetlenül, majd felszedelőzködött és átment Csíkba. A csíkiakkal mindig is akadt ilyen-olyan osztanivalója. Rendezni régtől esedékes törlesztéseket, benyújtani hajdani figurázásokért a számlát. Legutóbb is ott bicskázták meg egyik cégtársát, erősen figurás népek laknak […]

A kis unoka már lerámolta a könyveket a legalsó polcról, és már mászna is fel rá. De a mama észreveszi, hamar valamit kieszel és mondja is örvendezve: – Tudok jobb játékot! – Hurrá! Játszunk? – Persze- feleli a nagyi – a mosatlan várhat ! – Hurrá, hurrá! – ugrabugrálva kérdi: – És mit?

Egy photographus életéből „Uram ez a kép rossz – nem kell.” „De nézze csak meg jól.” „Ajánlom magam.”

Ivájsz Nyikt hórihorgas alakja rárajzolódott a csűrhöz csatolt kis istálló meszelt falára. Tehéntrágyával dúsítottuk a vakolatot, és ez bizony átütött a későbbi mészrétegen, épp Ivájsz Nyikt képéhez valóra sikeredett. Úgy működött ez a golyhó, mint valami mókagép, pedig egyszerűen csak kedveskedni akart nekünk, félárváknak, akik úgy vártuk a Jézust, mint a lelkünk üdvösségét. Vagyis úgy […]

(Megtörtént esetek) Azért sem írom meg, minek bosszantsam fel magam a visszaemlékezéssel? Hogy az állomosított lakást eladta az állam a benne lakó bérlőnek, aztán egyszer csak eszébe jutott a lakás egykori tulajdonosának (vagy tulajdonos leszármazottjának), hogy ő a volt tulajdonos leszármazottja, és neki nem kártérítés kell az államosított lakásáért, hanem a lakás kell, a lakóval […]

(4) Úgy éreztem, egyelőre nincs mit keresnem nála. Nincs egyedül, már nem unatkozik, és már nincs szüksége vigasztalásra. Visszafordultam. És amikor az egyik utcasaroknál bekanyarodtam, hoppá, ott állt előttem András bácsi széles, vidám mosolyával, és úgy kacagott, mint egy lakodalomkor kitárt székely kapu.

(3) András bácsi visszahúzta a koporsót a helyére, lekattintotta a villanyt, visszaültünk az asztalhoz, és újra töltött. Ő az örök életet éltetve, én a viszontlátás reményében ürítettem ki a búcsúpoharat. Ha jól emlékszem, ez a különös bemutatás, bemutatkozás kilencvenöt őszén volt. Majd a következő év nyarán, július első szombatján újra bekopogtattam András bácsihoz. A ház […]

(2) András bácsi csak hallgatott, hallgatott. Néha-néha egy-egy sóhaj szakadt ki a torkából, és ezekben a sóhajokban a fájdalom őszinte lelke is szóhoz jutott. Közben Erzsi néni kivette a sifonból a Halál menyasszonyának járó kelengyét, a karosszékre tette, és megmutatta, hogy ez és az mire való. A vacsora elmaradt.

(1) Az Olt-kanyar egyik nagyközségébe csütörtök este a fél tizenegyes személyvonattal érkezett meg az erőszakos Halál. Brassóból jött, valamelyik híres-neves szakorvos magánrendelőjéből, ahol – miközben a doktor úr a pácienseit vizsgálta – tüzetesen átnézegette a nyilvántartott betegek lajstromát.

Augusztus első szerdáján hivatalos levelet hozott a postás. A marosvásárhelyi törvényszékről küldték. Benedek néni a „Citaţie” szót nem tudta lefordítani anyanyelvére, de megértette, mert elég gyakran hallott a, hogy valamelyik bajba keveredett falubelije is kapott ilyent, és akkor az illetőt a törvényszék elé idézték igaz vagy hamis tanúvallomást tenni. Ami biztos, az biztos…

Nemrég jelent meg a szerző egyszerűen „Történetek”-nek nevezett prózakötete, amelyben számos olyan írását találjuk, amelyeket korábban a Káfé főnixen is olvashattunk. A következőkben Komán János néhány eddig nem ismert prózai írását osztjuk meg olvasóinkkal. Az első egy kicsi tücsök szomorú balladája…

Wilkins egykedvűen bámulta az erdélyi tájat. Valaki drakulázik velünk, próbált tréfálni Ionuţ, a helyi nyomozó. Szászrégent jócskán elhagyva egyik kanyarban hirtelen fékezett, majd a közeli vasút irányába mutatott. Itt vannak, mondta halkan. A műúttól alig kétszáz méternyire magasodott a töltés, de a fák némileg eltakarták. Mellette zubogott a folyó, mint valami hegyi vadóc.

Este, zárás előtt a lányok „csinálnák a monetárt”. Magyarok mind a ketten, de nem tudják, hogyan kell ezt az anyanyelvükön mondom. Megnézik, mennyit mutat a gép, aztán megszámolják a pénzt: üti-e a széle a hosszát. Persze nem ilyen egyszerű, hiszen munka közben sok minden adódik, néha zsebbe nyúlsz, máskor zsebbe csúsz. Este, zárás előtt a […]

Majálisozni jönnek, dolgozni nem. Az öregember voltaképp nem is oly öreg, de mióta nem jár a mezőre (a dereka, a tüdeje és a gyomra, semmije sem segíti), csak az udvarról néz el a távolba, pedig ott nem is a mező zöldell, hanem a rét, azon túl pedig a folyó és a vasút magastöltése. Mégis folyton […]

Az utolsó vonat éjfélkor haladt át az állomáson és a vasuti étterem személyzete éppen nyugovóra akart térni, mikor az ajtó kinyilt és egy kései vendég lépett a helyiségbe. Jól föl volt fegyverkezve a hideg ellen, farkasbunda a vállán, rókakarmantyu a nyakában és a lábán szőrcsizma, szinte látszott rajta, hogy a felesége milyen aggodalommal bocsátotta utnak. […]

Sakkoztunk. Egy idő óta majdnem minden éjszaka a sárga-fekete kockás tábla fölé hajoltunk s órákon át, alig néhány szóval rebbentve meg a tavaszi csöndet, tologattuk a türelmes bábokat… Rosszul aludtunk néhány hónapja már. Éjszakáink megvilágosodtak, nappalaink fáradtak lettek, mindkettőnket gyötört, rágott valami alattomos szú, amelyről nem beszéltünk, de amelyet túlságosan jól tudtunk. Engem egy rossz […]

(tárcanovella a román szocializmus első számú végvárából) Hú, hogy eltelt az idő! A frappánsság jegyében, a mellébeszélés elkerüléséért, amitől nagyon óvtak, most már tényleg rövidre kell fognom magam. Azt viszont elfelejtettem; elnézést, amiért eddig nem szóltam, hogy a dékán elvtárs, udvarias bocsánatkérés közepette – magamra hagyott. Fontos ügy miatt. A központtól keresték, és ilyenkor, az […]

(tárcanovella a román szocializmus első számú végvárából) Hogy nem szorult kutyaszőr a fogam közé, kérdezhetnék joggal. Enyhén eb-véres nyelvemmel ellenőriztem éles alsó-felső tépőfogaimat – többször. Az ismeretlen kutya gyorsan eltűnt, szőrén-szálán, ahogy mondani szokás. Nem harapott vissza. Mintha mindezt csak álmodtam volna, úgy sütött a nap, olyan szürreálisan. Roppant elektródával hegesztették az éghez, vakítva szikrázott, […]