Varázskalap

Volt egyszer, hol nem volt egy varázskalap. Kedve szerint járkált a világban, és nem tudta, kinek szálljon a fejére. Mert a varázskalap az egy díj, amit ki kell érdemelni.

Legelőször egy nagyvárosba ment és felült a király fejére. Csakhogy az rövid időn belül észrevette, hogy az rosszul bánik az alattvalóival és parancsolgat mindenkinek, jobbra-balra. Senkit és semmit sem tisztel, Atyaistennek képzeli magát. A kalap pedig megharagudott rá, és elment, hogy rendes gazdát kerítsen magának, aki megérdemli, hogy a fejére szálljon.

Talált is azonnal egy nőt, aki csodaszép volt, s akibe azonnal beleszeretett. Olyan volt mint az álom, mint a költemény, mint a napfölkelte. Egyszóval: életasszonya lehetett volna bárkinek. De kis idő múlva dicsekedni kezdett a kalapjával, a többi nő pedig mind hasonló fejfedőt csináltatott magának – nem pontosan ugyanolyant, de nagyon jó másolatát a varázskalapnak. Megtelt velük a világ, a gyönyörű nő pedig megunta, hogy olyan kalapot viseljen, mint a többiek. Ezért a használt ruhák közé dobta és valami érdekesebbet keresett magának. Ennek ellenére a kalap varázskalap maradt.

Ott a boltban, a használt ruhák között volt ideje elmélkedni. Úgy érezte, pihennie kell egy keveset és meg kell ismerkednie mások fejével is, azokéval, akik nem olyan hatalmasok, mint a király vagy nem olyan szépek mint az a nő.
A használt ruhák: elnyűtt trikók, divatjamúlt szoknyák, kifakult prémkabátok, rongyos nadrágok elmeséltek egyet-mást viselőikről. Varázskalap sok történetet hallhatott tőlük, mint például arról a férfiről, aki kizárólag gyalog járt; az ajtó melletti ládába dobot teniszcipő mesélt róla. De hallhatott a gyermekekről is, akik nem akartak megnőni – erről szóltak a jobboldali pocra vetett három baba történetei. Vagy a lányról szólót, aki képtelen volt szeretni bárkit is – sajátmagán kívül. – Sírva mesélt róla az a hat vadonatúj ruha, amely vállfán lógott a vitrinben. Hallhatott aztán vadászmeséket is, nagy hazugok: a halásznadrágok mondták azokat, és a bicklisták baszk sapkáiból áradó hajmeresztő kalandokat is megismerhette. De egy kiskutya meséi sem voltak alábbvalók, azokat egy sokszínű és sokféle fonalból kötött kutyaruha mondogatta. Varázskalap nagy figyelemmel hallgatott meg mindent, mert képet kellett alkotnia a világról. És többé nem akart tévedni, elvégre varázskalap volt.

Egy idő után aztán befejezte a dokumentálódást és kereket oldott a használtruha boltból, mert ha akarta, ha nem, mégiscsak teljesítenie kellett a küldetését. Ne feledjük, ő díjnak számított, éppen ezért meg kellett találnia azt a személyt, aki érdemes volt a díjazásra, s aki örvendett, és megtiszteltetésnek érezte, ha megkapta. Varázskalap rengeteg járt-kelt világszerte – egy évig, két évig, tíz évig, száz évid -, a végén már nem is számolta. Megismerkedett nagyon sok értékes emberrel. Nagy tudósokkal, felfedezőkkel találkozott, akik olyan szórakozottak voltak, vagy pedig merész művészekkel. Megismerkedett sportolókkal, akik bajnokok voltak, és politikusokkal az élvonalból. Nagy üzletemberekkel, sőt néhány zsenivel is, akik meg akarták váltani a világot. Aztán találkozott néhány varázslóval meg vagy két jótékony óriással. De nem tudta eldönteni, hogy kinek a fejét díszítse, pedig varázskalap volt.

Telt az idő, nem várhatott tovább: gondolt egy merészet és nagyot és elhatározta, hogy stratégiát változtat. Azt mondta: nem szaladgálok többet mások után, hagyom, hogy kiválasszanak. És leült az út szélére.

Persze, gondolhatjátok gyerekek, hogy száz év világkörüli csavargás alatt a kalap színe kifakult, s az esőcseppek foltokat ütöttel rajta, most pedig már azt sem lehet tudni, hogy milyen színű. Mert kezdetben, nyilván, piros volt – idővel aztán szürkéssé majd krémszínűvé vált, most viszont ki mondhatná meg, hogy milyen színű. A szélét megette a penész, és lyukat szakított rajta az akaratos szeg, melyre egyik este ráakasztották.

Fejére húzta egy macska, de nem illett oda
.
Felpróbálta a szél is, de neki sem állt jól.

Megvette egy szegény asszony, de hiába, mert nem illett hozzá.

Felpróbálta egy gyermek is, de hiába, nem volt neki való

Aztán felpróbálta egy öregember, de neki sem állt jól.

Kézbe vette egy szekeres is, de viselni nem viselhette.

A kalap viszont megmaradt annak, ami volt: varázskalapnak.

Aztán nagy későre meglátta őt egy kalapos. – Ohohó! Ez aztán varázskalap! – mondta. – Ugyan bizony hogyan kerülhetett ide? Vegyem csak meg gyorsan, nehogy szemet vessen rá más is. És megvette. Újrafestette, megvarrta és viselte. A kedvenc kalapja lett. Kék volt, narancssárga csillagokkal. Puha. Vidám és kényelmes.

De mindenekelőtt varázserejű. – Mert gyerekek, ez az ami nem változott, bármennyire is eljárt fölötte az idő, bármennyire is koszos volt, viharvert és foltos – ugyanaz maradt. Varázskalap volt, s ezen mi sem változtatott: varázskalap ő most is.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. mese, 2. mese, 3. mese, Interjú a fordítóval, 4. mese, 5. mese, 6. mese, 7. mese, 8. mese, 9. mese, 10. mese, 11. mese, 12. mese, 13. mese, 14. mese

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ