Lőrinczi László: “Csak a szerelem sújtson…” (16)
Hetvenegy
Hajnalban felébredt. Rágta, mardosta a féltékenység. „Az a tök József…” Itt valami titok lappang! Elképzelhetetlen, hogy egy ilyen csodás külsejű és okos leány csak úgy beleszeressen egy kockafejbe! „Igen, akárhogy is, József egy klasszikus kockafej!” (Ezt élvezettel ismételte meg). De lehetne-e egyszer minderről beszélni Eszterrel? Most döbbent rá, hogy soha nem beszélgetett vele… Napok óta a hangját sem hallotta! Szakítani akar vele? Vannak ilyen nők (tapasztalatból tudta), akik mindössze egyszer hajlandók… És vége, slussz! „Önvédelemből”, mondta neki egy már nem fiatal orvosnő. „Különben nagyon rámennénk…” Borzasztó volt a délelőttje, a kollégák felé arra hivatkozott, hogy tavaszi influenza kerülgeti, ezt otthon Olgának is elismételte. Délután aludt. (Nagyon jól, de ezt restellte bevallani önmagának is). Olga hirtelen ideges lett a kecsetiekért, és felhívta az állatorvost. A közvetett hírek megnyugtatták. A vacsoránál – telemea túrót ettek hagymával – haragudott, mert Róbert három pohár pálinkát ivott meg kemény iramban. Legalább nem leszek hagymaszagú holnap reggel! – vágott vissza Róbert.
Hetvenkettő
Mihez kezdjen magával? Délután, mihelyt egyedül maradt, elővette Eszter füzeteit. Elámult: voltak közöttük román, orosz, sőt angol nyelvű közleménynek is. Eszter sohasem dicsekedett velük, talán Olga miatt, hogy ne irigykedjék. Elábrándozott. Fiatal korában őt is érdekelte volna a kutatás, ha alkalma is lett volna rá… Igenis, kérem szépen (mondaná József), nem lett volna hülyeség megírni azt a párhuzamot… Még diák volt, de elkezdett maszek alapon olaszul tanulni, hogy ösztöndíjat kérhessen. Hirtelen odament a könyvekhez, és levette a polcról Goethe Olaszországi utazását. Lapozgatni kezdett benne. Itt van, persze, Vicenzában látta azt a furcsa, ütős labdajátékot, „pompás testhelyzetekkel”, ahogy a fiúk a levegőbe ugráltak. („Goethének buzis hajlamai is voltak?”, gondolta tévetegen.) Igen, a teniszhez hasonlította, ha jól értik, de ő azt akarta volna kideríteni (és összevetni a vincenzai leírással), hogy az erdélyi kollégiumokban akkor miféle sportjátékokat űztek… Úgy érezte, hogy a témája kultúrtörténeti jelentőségű. De nem álltak szóba vele… Persze, naiv volt! Elment még a Sporthivatalhoz is, hiába. Bosszúsan visszatette a könyvet a helyére. Olaszul már csak egy verssort tudott, ezt is azért jegyezte meg, mert nem értette a nyelvtani szerkezetét: „O Piccola Maria, di versi a te che importa?” Csakugyan, mi érdekli a nőket igazán?
Hetvenhárom
Tizenharmadika volt, Róbert sóhajtozva indult el, bár nem neki kellett döntenie, hanem a fogorvosnak! (Tizenharmadikán általában „hibernálni” szeretett, ahogy maga mondogatta). Idegesen ment fel a poliklinikára, megkapta a filmjét, és leült a Géza rendelője előtt, a többi páciens mellé. Néhány perc múlva az orvos kinézett, meglátta, és intett neki, hogy jöjjön be. Kényszeredetten engedelmeskedett, mert tudta, hogy a többiek mit gondolnak magukban. Géza hosszasan nézegette a filmet. – Egyelőre kezeljük – mondta végül – hátha… Fogyassz sok citromot, amikor kapsz. – Dolgozni kezdett, a fog nem bizonyult érzékenynek. Amikor Róbert kifelé ment, a hallban meglátta Esztert. Egy vörös díványon ült a csinoska kosarával, és úgy nézett fel rá, hogy a két lába beleroggyant. – Honnan tudtad? – kérdezte, és megállott előtte. – Olgától… Kísérj el. Útban vagyok anyósomhoz… – Elindultak, nem is beszéltek, csak néha megérintették egymás kezét. Róbert azt hitte, hogy álmodik. Kezdte kívánni Esztert, a száját bámulta. Eszébe jutott a mentolos cukorka. A szájába dugott egyet. – Orvosságszagú vagyok… – mondta, és Esztert is megkínálta. Nevettek. Róbert bátran tette, mert a foghíja nem látszott jobb felől. Eszter felnézett rá, és Róbert most olvasott ki először kacérságot a tekintetéből. A vére megmozdult. – Mi ez? – kérdezte Eszter -. A csókod helyett? – Kívánlak… súgta a fülébe Róbert. Már egy külvárosi utcában jártak.
Az egész csakugyan olyan volt, mint egy álom. Hihetetlennek tetszett… de Eszter lopva körülnézett, és hirtelen felkínálta az ajkát. Róbert rácsapott, de másodszor már nem tehette, mert Eszter előreszaladt, és nevetett. Róbert szédült. A hosszú szoknya ringott Eszter lába körül. Nekitámaszkodott a falnak, Eszter már jóval előtte járt. Egy keskeny bejáratból kilépett egy idős pár. A férfi jól megnézte Róbertet. – Nu vă simţiţi bine? – kérdezte egészen nevetséges székely kiejtéssel. – Köszönöm, köszönöm… – makogta Róbert, és tovább ment. Utolérte Esztert, és átkarolta a derekát. Eszter sírni kezdett, hüppögve szopogatta a cukorkát. – Eressz el… – mondta nyöszörgő hangon, és ki is fordult a Róbert öleléséből. – Félek, hogy mindent elrontunk… – Nem állott meg, úgy beszélt tovább. – Fordulj meg, és menj haza Olgához… – Ezzel elsietett, és nem is nézett vissza, hogy legalább intsen Róbertnek, aki megkövülten állott a járda közepén.
Hetvennégy
A kimerítően ideges délelőtt után alig várta, hogy aludjék egyet, és semmire se gondolt. Kivételesen Olga is lefeküdt, mert a fejét fájtatta. Amikor felébredtek, Róbert önkéntelenül is magához húzta, és ölelni kezdte. Közben Eszter hosszú szoknyáját nézte, egészen közelről, csaknem látta a lábát. Olga félálmosan viszonozta a csókjait, és mozdulatlanul feküdt alatta. De látszott az arcán, hogy elégedett a helyzettel. Az óvatoskodás szóba se került.
Hetvenöt
Olga zacckávét főzött, törökösen. Valamiért haragudott Máriskóra, dúlt-fúlt a konyhában. Róbert várt rá, hogy együtt induljanak el, a kezelt fogát nyalogatta a forró kávé után, de semmit sem érzett. Nagyszerű, ez is meglesz! Karonfogva mentek a Pézsma utca sarkáig, ott elváltak. Róbertnek az este némi lelkiismeret-furdalása volt Olga miatt, reggelre a kedve éppen az ellenkező végletbe csapott át: a nők tekintetében az élet mégiscsak kedvezett neki! Milyen édes leányka volt Olga! „Minden férfinak kijut legalább egy szűz”, gondolta cinikusan. És hány szerelem? Ingadozott, nem tudott különbséget tenni igazi és vélt (néha csak megjátszott) szerelem között. Ez a szerelem, a mostani, úgy tört rá, mint a vihar, egyszerűen elveszítette a fejét. Olyan igazi, olyan nagy, hogy nem mondhat le róla, az biztos! Eszter is így érzi-e? Borzasztó, hogy sohasem tudnak magukra lenni. Majdnem a fejére csapott az utcán: elfelejtette a postafiókot! Egy újságot is kell rendelnie… De egyelőre mintha nem is lenne szükségük a magyarázkodásra („mi egyébnek nevezzem?”), csak akadjanak össze valahol, egy sötét sarokban… („Pocsék napom lesz!”).
(Folytatjuk)
Előzmények: 1. rész 2. rész 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész, 11. rész, 12. rész, 13. rész, 14. rész, 15. rész
Pusztai Péter rajza