(Kultikus sci-fi regény)

A zöld asztalnál

A háború és béke kérdése tehát megoldódott, következett a második megoldandó feladat: az É–2 újjászervezése. Hitler titkáraként továbbra is betekintést nyerhettem az államügyekbe, így gyakran lehettem jelen egy-egy megbeszélésen, tárgyaláson. A problémák többsége arra fókuszált, osszák, vagy ne osszák fel az Édent egymás közt. Azzal hamarosan egyetértettek, hogy inkább ne osszák, mert két dudás aligha fér meg egy csárdában. Nagyon igaz, csakhogy ki távozzék, és ki maradjon a csárdában: Hitler vagy Bonaparte?
– Ennél semmi sem egyszerűbb – proponáltam egyszer Hitlernek négyszemközt. – Tartsunk nemzeti konzultációt, illetve a fityfenét, minek még ezzel is bajlódni? Egyből népszavazást, és döntse el maga a nép, ki legyen a Világtanács elnöke. Ez demokratikus…
– És egyben ökörség – mosolygott le az exnáci. – Egy dalversenyen még megjárja, hogy a hallgatók szavazatai döntsék el, ki a legszebb hangú pacsirta, mert mindenkinek van füle, hallása. De vajon egy tanácselnök, tábornok, akadémikus stb. kinevezését is rábízhatnánk néhány laikus suszterre? Te például rábíznád?
– Én… izé… Azt hiszem, nem. Ebben az esetben bízzuk akkor… Kire is? Esetleg magára a Tanácsra. Ki tudná jobban, mint ő, a Hivatal, milyen kvalitások szükségesek ahhoz, hogy siker­rel kormányozzák a nemzetet.
Véleményemet maga a Hivatal is osztotta, hárman viszont nem: Hitler, Napóleon és az édenkerti polgárok. Őfelsége és a Führer azért nem, mert ez – szerintük – nem szavazás kérdése. Ahhoz nem fér kétség, hogy a mélyen tisztelt honatyák kompetenciája kiváló, de nem kiválóbb az övéknél, következésképp őket sem értékelhetik érdemben. Ha tehát valamire ők feketét mondanak, az még akkor is fekete, ha egy egész bolygó látja fehérnek. Ők pedig azt vallják, hogy náluknál senki sem alkalmasabb elnöknek. Dicséretre méltó meglátás! Most már csak az a kulcskérdés, melyikük, Hitler vagy Napóleon? Ezen aztán elrágódtak egy darabig. Pedig hát akadt volna itt még némi teendő: feloszlatni a sereget, újjáépíteni a lerombolt városokat, felkarolni az eddig jócskán elhanyagolt tudományt, egy új, emberközpontú társadalmat és hasonlók. Mindezt szépen meg is vitatták, méghozzá zöld asztalnál ezúttal, de még az általános leszerelés kérdésében sem jutottak dűlőre.
– Schuster, bleib bei deinem Leister!3 – pukkadozott Hitler, amikor felhívtam erre becses figyelmét. – Ne avatkozz abba, amihez nem értesz. Feloszlatni a sereget? Hiszen abban a percben lerohanna ez a gall kakas, te észkombájn.
– Kérlek, te tudod. Különben sem mondtam mást, mint amit a SZIRP-program tartalmaz, s miután történetesen te vagy az elnöke, gondoltam, nem árt, ha nekiállsz valamit megvalósítani belőle.
– Frappáns annotáció. Hogy nekem ez nem jutott eszembe! Bár a gyógyításban is így brillíroznál! Ám arra alighanem még sokáig várhatok. Tudod, hogy újabban emésztési zavarokkal küszködöm, zúg a fülem, remeg a kezem, egyszóval ugyanott tartok, ahol halálom előtt tartottam? – vallotta be restelkedve.
– Részvétem, de hát miért nem beszélsz egy orvossal? Én, amint azt már számtalanszor jeleztem, sem az orvos-, sem alternatív tudományokhoz nem értek. Máskülönben beteg és öreg itt már mindenki.
– Az, pontosabban azóta, mióta Istenben sem hiszünk már. Bizony, mindnyájan halálra vagyunk ítélve – sápadt el hirtelen, mint akit az ájulás kerülget.
– Arra, és ez hamarabb is bekövetkezhet, ha nem fordulunk orvoshoz.
– Késő – rogyott egy fotelbe. – Ez az Úr büntetése, űrvándor. – Ezért nem védi sugárpajzs sem az É–2-t, így aztán ha meg is úsznánk egy betegséget valahogy, elég egy nekünk csapódó üstökös vagy méretesebb meteor, és a Földdel együtt az emberi faj is elpusztul.
Kíváncsian néztem a sovány, kurta bajszú germánra, akiről mindenki tudta, hogy támogatja az egyházat, de hogy Istenben is hisz, arról már erősen megoszlottak a nézetek. Megítélésem szerint hitt is, meg nem is. Gyermekkorában talán jobban, később azonban főleg eszközként, amolyan trójai falóként használta a tömegek manipulálása céljából. De most mintha félelmet és kiábrándultságot is éreztem volna a hangjában, ami annál jobban meglepett, mert eddig még sohasem láttam ennyire öregnek és megtörtnek.
– Sugárpajzs és Isten? Én inkább technikát sejtek e mögött. Ne haragudj, hogy megkérdem, de nem kéne végre tisztázni néhány bolygónkkal kapcsolatos körülményt?
– Nevezetesen?
– Miként javítható meg a védőpajzs, konkrétan kik és hogyan használják fel a Föld hőjéből származó energiát, továbbá él-e még valaki azokból az orvosokból, akik birtokában vannak az ifjúság szérumának?
– Nem tudod?
– Csak amit itt-ott rebesgetnek, pletykálnak.
– Akkor már ketten vagyunk. I. Ali nyilván még tudta, de hol van már a tavalyi hó? Meglehet, hogy maga is a másvilágra költözött. Vagy költöztették – toldotta meg sötéten –, mindenesetre úgy eltűnt, mint füst a kulcslyukon. És így járok én is, meg te is, mert ilyen az élet, heu­te rot, morgen tot: minden múlandó.
– És a Negyedik Német Birodalom, Germánia? Szegre akasztod a Nagy Álmot, amit két életen át dédelgettél magadban?
– Szeretnéd, mi? Megnyugtatlak: pontosan így teszek. Nézd meg a kezemet! – nyújtotta előre reszkető kezeit. – Képesnek tartasz-e rá ezek után, Krisztián?
Ahogy elnéztem, nehezen, arra azonban mindenképp, hogy megnyomjon egy gombot a Marengón.
– Részvétem – fejeztem ki együttérzésemet még egyszer.
Rám meredt. Nem tudom, mit láthatott az arcomban, de gyorsan elkapta a kezeit, és kiegyenesedve sziszegte:
– Nono, még nem patkoltam el, hogy kinyilvánítsd a részvéted, és ha nem is alapíthatom meg Germániát, annyit még igenis bebizonyítok az Édennek, hogy különb vagyok a császárnál. Császár? Ki, hol és mikor koronázta meg ezt a makarónizabálót? Jut eszembe! Senki. Megkoronázta ő önmagát, mint valamikor a párizsi Notre-Dame-ban – húzott elő reflexszerűen egy flaskát a zsebéből.
Már majdnem azt mondtam, hogy kutyából nem lesz szalonna, de a flaska láttán változtattam az álláspontomon. Azért ez a Hitler mégsem az a Hitler, akiről az iskolában tanultunk. A berlini Vezér például mestereként tisztelte Bonapartét. Az édeni viszont gyűlöli. Azelőtt sosem ivott alkoholt, most szemmel láthatóan komálja. Idővel még az antiszemitizmusa is elkopott, igaz, ehelyett faséban van az albínókkal, űrmigránsokkal. Velem is csak azért tesz kivételt, mert afféle telepatának, csodadoktornak vagy mi az égnek hisz.
– Húzd meg! – nyújtotta át a butykost nekem is. – Segít felejteni.
– Kösz, de…
– Tiltja a Biblia, az édeni törvények? Felejtsd el! Nem azért, mert hülyeség, de miután úgyis meghalunk… Te félsz a haláltól? – szegezte nekem a kérdést váratlanul?
– Miért, létezik olyan ember, aki nem?
– Felelet helyett újból ivott egy kortyocskát, aztán rágyújtott egy cigire.
Pedig már ettől is elszokott úgy 30 éves korában. Vajon min tűnődhet olyan erősen, hogy szinte le lehet olvasni az arcáról, mit érez? Most például szomorú, most meg kétségbeesett, gyötrődik, legfőképp pedig fél, kimondhatatlanul retteg valamitől.
– Kérlek, tedd a kezedet a szívemre! Állítólag ti, vándorok kézrátevéssel is tudtok gyógyítani.
– Igen? Én nem.
– Nem?
– Nem.
– Azért csak próbáld meg! Hátha tudsz anélkül, hogy tudnál róla.
Ráhagytam. Ha ettől megnyugszik.
– Milyen kicsi, hűvös kezed van! Most tedd, légy szíves, a homlokomra is! Köszönöm. Érzel valamit?
– Hát lázas nem vagy, az bizonyos.
– Várj, még ne vedd le! – könyörgött. – És most? Még mindig nem érzel semmit, űrvándor?
– Mégis mit kellene éreznem?
– A Halált – ugrott ki szeméből a rémület. – Ó, Uram, Istenem, miért küldted vissza Krisztus helyett Azraelt?
– Az kicsoda?
– A halál angyala.
Bumm: halálfélelem! Hát ezen, mióta világ a világ, minden ember átesik. Néha csak úgy, ukmukfukk, leginkább azonban válsághelyzetben.
– Ha Istent ismersz, ne engedd, hogy elvigyen magával.
– Mondd, mióta félsz te így Tőle?
Jujuj, már megint előbb járt a szám az eszemnél! Ilyesmit kérdezni egy leendő világtanácsi elnöktől?!
– Nem mintha én nem félnék, és ezt nem is szégyellem, mert a világ legtermészetesebb érzéseihez tartozik, de… Mellékes, hanem tudod, mit? Imádkozz! Az mindig segít, ha valaki igazán hisz Őbenne.
– Nem merek. Isten látja lelkemet, nem merek. Túl sok a bűnöm ahhoz, hogy hozzá merjek fordulni – hunyta le a szemét gyötrődve.
Csend. Vártam egy percet, aztán még egyet anélkül, hogy kinyitotta volna a szemeit. Csak nem fohászkodik mégis magában! Vagy inkább elájult? – hajoltam közelebb Hitlerhez. – Nem, mozog a szája, tehát imádkozik.
– Mi az, te még itt vagy? – pattant fel a szeme váratlanul. – Azt hittem, már elmentél.
– Elmehetek?
– Menj csak, és köszönöm a konzultációt.
Ezután hetekig nem láttam. Hogy hol járt, mit csinált, rejtély. Persze nem is igen érdekelt, sőt, inkább örültem, hogy nem látom. Amikor ismét felbukkant, hidegen közölte, hogy többé nem tart igényt a szolgálataimra, röviden: el vagyok bocsátva. Örömömben csaknem kezet csókoltam az öregnek.
– Aztán vigyázz a szádra, és fontold meg jól, mit árulsz el rólam, a bunkerről meg úgy általában minden velem kapcsolatos dologról. Tekintsd államtitoknak, melynek megsértése halálbüntetetést von maga után. Meg vagyok értve?
– Jawohl, mein Führer!4 – válaszoltam a seregben belénk vert sablonnal.
– Helyes. Tehát egy szót se senkinek! Hacsak nem akarsz előttem kimasírozni a földi életből. Azt pedig még véletlenül se képzeld, hogy úgysem hall téged senki sem, mert ezentúl láthatatlan fülek és szemek fognak kísérni.
Megindító, I. Alira emlékeztető végkielégítés, és ha ehhez hozzáveszem a háborút meg azt a néhány kedves fickót, akik itt-ott megkeserítették az életem, fogalmam sincs miért tartottam vonzóbbnak az embereket 1-esnél, 30-asnál, 40-esnél meg a többi robotnál – fogott el a vágy ismét utánuk, és elhatároztam, hogy visszatérek a Terra 144-esre. Ámen, így legyen! Előtte azonban még beugrok apámhoz. Ha ugyan Szent Mihály és a házunk megvan még.
– Nini, a tékozló fiú hazajött! – csapta össze kezeit apám, amint meglátott.
– Hála az égnek, csakhogy itt vagytok!
Már attól féltem, egyikőtöket sem találom életben – öleltem sorban a húgaimat, anyámat meg Dzsamillát, aki most már mindvégig hűségesen kitartott mellettük.
– Mi meg attól, hogy téged nem találunk életben, tekintettel arra, kit szolgálsz momentán.
– Szolgáltam, és akkor is csak kényszerből. De már ennek vége, kirúgtak.
– Csak úgy, simán? – tapogatta meg a tagjaim. – Érdekes: kezed-lábad megvan, beszélni tudsz, márpedig kegyvesztettnek lenni Hitlernél nem éppen következmények nélküli esemény. Hogy csináltad?
– Olyan fontos ez? – tértem ki a válasz elől Hitler fenyegető szavaira gondolva. – A lényeg az, hogy itt vagyok – húztam magam mellé Dzsamillát végképp megbocsátva minden vele kapcsolatos afférom.
– Éljen!
– Gyönyörű ez a kastély – sétáltam az ablakhoz. – Bárcsak itt élhetném le életem hátralevő éveit!
– Megértelek, ezzel bizony mi sem vagyunk másképpen, de ezt valószínűleg aligha fogjuk mi már megérni – sóhajtott édesanyám.
Megijedtem.
– Ejnye, mit riogatod a fiúnkat! – szólt rá neheztelően édesapám. – Fizikailag semmi bajunk, ne aggódj, csak hát a háború… Akárhogy is nézzük, még mindig elég feszült a hangulat, és amíg ez így van, márpedig így van, különösebb bizakodásra sincs okunk.
– Hitler és Napóleon jóvoltából – tódította Zsú férje. – Nyakamat teszem rá, hogy nélkülük már rég véget ért volna a háború. Vagy el sem kezdődik, de hát neked, Hitler volt titkárának magyarázzam?
Tény, hogy egyik sem enged a huszonegyből, és mindegyik különbnek tartja magát a másiknál. Már az is kész csoda, hogy eddig is kiegyeztek egymással. De a készenléti állapot, a két hadsereg megmaradt. Csupán az a kérdés, miért és meddig, mert két, egymásnak gyökeresen ellentmondó szemlélet békés egymás mellett élésében én nem hiszek. Élhetni ugyan élhetnek, de nem békésen, ami, meg vagyok győződve, előbb-utóbb újabb háborúba sodorja az É-2-t. Ha nem ma, holnap vagy azután, és akkor Isten irgalmazzon ennek a bolygónak – körvonalaztam tárgyilagosan a helyzetet. – Nálatok mi újság? Ha jól értettem, béke ide-oda, még itt sem nyugodott meg mindenki.
– Szerintem nem is fog, amíg azok ott ketten farkasszemet néznek egymással – nyilvánította ki véleményét kivételesen másik húgom férje is, egy mindig csendes, meglehetősen zárkózott természetű férfiú. – Nem állítom, hogy bárkinek is kedve lenne folytatni a harcokat, ennek ellenére az az érzésem, hogy az utolsó felvonás még hátra van.
– Amiből a legjobb lenne kimaradni, ha lehetne – lógatta az orrát apám is. – De hát nem lehet. Ahogy egy költő írta valamikor:

A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

– Nem feltétlenül – bátorodott fel gyöngédségem láttán Dzsamilla. – Talán az Édenen kívül nagyobb biztonságban lehetnénk.
– Mármint az űrben? Na igen. Nem kell hozzá más csak egy megfelelő űrhajó, és őseinkhez hasonlóan kereshetnénk ismét új otthont magunknak – keseredett el apám még jobban.
– Pedig távolról sem rossz tipp – csillant fel ezzel szemben az én szemem. – Itt van mindjárt a Terra 144. Költözzetek oda, aztán meglátjuk. Talán nem éppen a legmodernebb űrhajó, de legalább senki sem lövöldöz a környékén, ugyanis maga az egész környék lakatlan leszámítva néhány robotot. Ha melegebbé válik a helyzet, Isten veled, Föld, Édenkert! Ha nem, maradunk, és alkalmazkodunk az új rendhez.

(A folytatást jövő vasárnap olvashatják)

Előzmények: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész 5. rész ,6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész, 11. rész, 12. rész, 13. rész, 14. rész, 15. rész, 16. rész, 17. rész, 18. rész, 19. rész, 20. rész, 21. rész  22. rész , 23. rész, 24. rész, 25. rész, 26. rész,  27. rész,  28. rész, 29. rész, 30. rész,