Erdőhon fogságában

Gyönge fuvallat söpört végig az erdőn.
Itt-ott meglebbentek, összeértek a növények levelei, virágok hajlongtak, mintha a két kis jövevényt köszöntötték volna… Bár a magas égből nem sok látszott, néhány felhőfoltocska járta örökös táncát a nap körül.
A nap csak haladt a maga megszokott útján – benne volt már a délutánban -, sugarait mintha nem is vinné magával, jó messze hátrahagyta, azok pedig a távoli ég, a Sejtelem peremén villogtak, ugráltak föl, aztán le, pontosan ott, hol az Üveghegyek az egekbe érnek, és a titkoknak tán szárnya is van.
Azon a helyen, hol mióta világ a világ, egy tenyérnyi területen mindig sötét van.
Picur mozdulatlanul térdelt a földön. Fejét lehajtotta, sokáig egy szót sem szólt, csak nézett maga elé. Tücsök ilyennek még sohasem látta barátját.
– Most mi legyen? – kérdezte halkan, finoman cirpelve. Próbált megértőén viselkedni. Nem tudta, mit kell ilyenkor mondani.
A kis manó sokáig nem szólt, nem válaszolt. De aztán hirtelen felderült az arca, és azt mondta:
Meg kell tudnunk, ellopták-e vagy elvesztettem a Követ?!
– Visszamegyünk? – kérdezte kissé ijedten Tücsök. – Hiszen azt sem tudjuk, hol keressük?
– Nem megyünk vissza. Jobb ötletem van: megkérdezzük Kurjancsot, az Apró Dolgok Démonát!…
– Mi? – képedt el Tücsök. – Azt hittem, az a Kurjancs micsoda vagy ki, csak rosszat tud csinálni… – Látva azonban barátja komoly arcát, rájött, ez nem tréfa, Picur komolyan is gondolja azt, amit mond. – És ő… ő hol van? – kérdezte óvatosan, nehogy Picur kétkedést véljen hangjában felfedezni.
– Mindjárt hívom. Lépj arrébb. – mondta, és ott ahol álltak, lehajolt, ujjával valami jeleket vésett az avar szagú földbe. – Vele csak így lehet értekezni. Nem olyan, mint én vagy te… erre felkészülhetsz.
– Figyelj! – szólt a manó ezután, kacsintott egyet Tücsöknek. – De el ne nevesd magad, mert végünk!
Tücsök valami sziszegésféle hangot hallott. Nem tudta eldönteni, ki vagy mi okozza azt, a következő pillanatban kellemetlen hideget érzett, szinte izzadni kezdett a rémülettől, miközben az átjárta egész testét. Ijedten nézett Picurra. Még ilyen értelmetlen dolgot nem látott, de nem is hallott életében. Mi lesz most, ha felbosszantja Picur azt a micsodát? De végig sem gondolta jóformán, máris apró kis forgószél kerekedett, mintha az avar alól jött volna, aztán hopp, s egy szempillantás alatt előttük termett egy fura kis figura. Kisebb volt a manónál is. De nagyobb, mint Tücsök. Borzas, vörös haja volt neki, hegyes kis, fölfelé kunkorodó orra, s a szeme, mint az eleven, tüzes szikla, csak úgy parázslott színtelen, vízszínű arcában.
Ahogy meglátta a két kis alakot maga előtt, felemelkedett a földről, vagy három arasznyira, a kalandorok feje fölé, csak úgy lebegett, lobogott sötét avarköpenye. Orcáját fölfújta, lehelete földszagú volt. Összevonta tüskés szemöldökét, és így szólt szellőszerű, búgó hangján:
– Hogy mertek zavarni? Nem féltek attól, hogy felbosszantotok? Na, na, na… – kurjogta, s összekulcsolta vékony kis mellén kezeit. – Mit képzeltek rólam egyáltalán, hm?
– Köszöntelek! – biccentette meg fejét Zöld Manó. – Tudd meg, hogy nem volt más választásunk, azért zavartunk. Őseimnek esküt tettél, ne feledd, hát nem bánthatsz minket! Megmondod hová lett a Kövem? Ha nem mondod meg, elhíresztelem mindenfelé, hogy te sem tudsz mindent.
– Azt a nemjóját! Még azért sem mondom meg, hogy elvesztetted!
– Aha! – kacsintott a kis manó Tücsök fele. Tücsök csak nézett nagy szemekkel. Két ízben
is lesimította felágaskodó csápjait. Ilyet a kíváncsiság, esetleg az izgalom váltott ki belőle.
– Nem hiszem. – ingatta fejét hamiskásan Picur.
– Neeem? A csaláncsípését! Mondom, hogy amikor Breki letett a hátáról a sásban, ott esett ki puttonyodból a Kő. És…
– Szólhattál volna! – tett szemrehányást most már kissé magabiztosabban a kis zöld manó. Komótosan megvakarta feje búbját. S mint aki nincs teljesen megelégedve a hallottakkal, összevonta szemöldökét is. Egy pillanatig egymás tekintetét keresték. A kis manó várt… Kurjancs pedig Tücsök felé nézett. Az majd elsüllyedt attól a tekintettől.
– Nahát!
– Ne beszéljünk terjesen félre, hó! És most is ott van a Kő?
– Az ugyan nincs. Arra mentek azok a nevetséges, de esztelen koboldok és megkaparintották szépen a Követ. Ugyanis az a kis „kövecske” elkezdett világítani. Hm, az bizony tényleg világított… csak azt nem tudom, hogyan tud egy kő úgy világítani!

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész, 2. rész , 3. rész 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész, 11. rész, 12. rész, 13. rész, 14. rész, 15. rész, 16. rész, 17. rész,