Az ingóságok menekítése

Minden ingóságot, amit magunkkal hoztunk, bútorokat, edényeket, ruhaneműt vissza kell szállítani a falumba.
Hogyan tudom ezt megoldani?
Prásek dühöng.
Ha észreveszi, hogy viszem a dolgainkat, azonnal jelenti.
Kézi erővel egyébként sem boldogulok. Kalafát kell megnyerni az ügynek. Ő pártolja a magyarokat. Tudja, hogy minket erőszakkal hurcoltak ide. Otthon éppen olyan gazdák vagyunk, mint ő. A vasúthoz szállításra tőle kérek szekeret.
Amint reméltem, Kalafa beleegyezett, hogy az ő szekerével vigyem a dolgaimat az állomásra. Mondjam meg neki előre, hogy mikor akarom a szállítást. Akkor ő elmegy hazulról, hogy ne is tudjon róla. Úgy csináljuk, mintha Gergely Sándor, az ő magyar alkalmazottja adná oda a szekeret engedély nélkül. Különben is, Gergely nélkül nem lehet intézni a dolgot. Ő fog be, ő hajtja a lovakat. Így Kalafát nem vonhatja felelősségre a hatóság. Ő nem tud semmiről. A magyar szolgával meg úgysem tudnak mit kezdeni.
Így azután ez is rendben volt. A vasúti szállításhoz azonban én nem rendelhettem vagont. De ez is megoldódott. Levelet írtam egy unokatestvéremnek, Bajo Árpádnak. Ő a mi falunkhoz nem messzire lakik, Gice faluban, csak éppen a hegyen kell átmenni. Jó rokoni kapcsolatot tartottunk egymással. Ő megúszta az elhurcolást. Megírtam neki, hogy fontos dologban lenne rá szükségem, jöjjön el Protivínbe. A levél elküldése után az ötödik napon megérkezett. Az állomáson rendelt egy vagont az ő nevére. Szabályosan kiállították a fuvarlevelet, a dijat befizette, s ezzel a dolog rendben volt. Árpád felült egy gyorsvonatra és hazautazott.
Mi lesz holnap? Egész nap nyugtalan voltam. Alig tudtam a munkámra figyelni. Este megmondtam Kalafának, hogy hajnalban lesz a szállítás. Rendben van, akkor ő azon az éjszaka nem alszik otthon, legyen alibije, nehogy ráfogja a hatóság, ő segíti a magyarok szökését. Kezet fogtunkés azután a dolgot rábízta Sándorra.
Nem feküdtem le. Féltem, hogy elalszom. Egyébként se jött volna álom a szememre. A közeli templom órájának a kongását hallgattam. Amikor éjfél után elütötte a kettőt, elindultam.
Még fél három sem volt, ott álltam Kalafa háza előtt.
Gergely Sándorral abban állapodtunk meg, hogy három órakor nyitja ki a kaput. Addig még volt egy fél óra. Nem akartam ott álldogálni. Néztem a kaput. Nagyon magas, de megmászható.
Felkapaszkodtam rá, a lábamat áttettem, a másik oldalra leereszkedtem. Mentem a cselédházhoz. Megkocogtattam az ablakot. Sándor felpattant. Magára kapkodta a ruháját és gyorsan befogtuk a lovakat a nagy gumikerekű társzekérbe.
A holmikat minden baj nélkül felpakoltuk. Segített az én német szolgatársam, Franto is. A legnagyobb csendben dolgoztunk, nehogy észrevegyenek. Szerencsésen kijutottunk az udvarról és megindultunk az állomás felé.
A gumikerekű szekér nem zörgött, csak a lovak patája kocogott a kövezeten. A régi temető mellett jártunk, amikor megláttuk, hogy velünk szemben a járdán jön két csendőr. Megrémültem, mi lesz, ha megállítanak, és kiderül, hogy magyarok vagyunk. Ránk néztek, nem szóltak, tovább ballagtak.
A megrendelt vagon ott volt a rakodó mellett. Oda álltunk közel a szekérrel. Bementem az állomásra és megkerestem a raktárnokot. Kértem egy talicskát és amilyen gyorsan csak lehetett, a bútorokat, a ládákat betologtuk a vagonba. Behúztam az ajtaját, a vasutas meg rátette a plombát. Hála Istennek, most már biztonságban vannak az ingóságaink. Utaznak a család után…
Az állomás mellett egy szép fenyves parkban meghúzódtam egy fa mögött. Onnan lestem, mi lesz a vagonommal. Nem sok idő múlva pöfékelve jött egy mozdony. Ráakasztották az én vagonomat, azután behúzták egy másik vágányra, és egy hosszú szerelvényhez hozzákapcsolták.
Fellélegeztem.
Megnyugodva mentem haza, de már nem Prásek udvarába, hiszen ott már nincs semmim, hanem az én gazdámhoz, Režábekhez. Arra nem gondoltam, ami következett.
Režábek anyja, az öreg gazdaasszony várt a kapuban. Ahogy a közelébe értem, egyre csak azt hajtogatta, hogy skandalum, skandalum. Ebből megértettem, hogy baj van.
Megtudtam tőle, Prásek járt ott. Amikor Prásek meglátta, hogy nyitva a lakásunknak nevezett ól ajtaja, a bútor nincs benne, rögtön felfogta, végleg megszöktünk.
De ő azt nem engedi. A csendőrségen már bejelentette, hogy a családomat hozzák vissza, az ingóságokról meg azonnal intézkedik.
Elszaladt a hatósághoz, bejelentette, hogy én is szökni akarok, a bútorokat már vagonba raktam.
Nyomban intézkedtek az állomáson, megtiltották a vagon elindítását. A szerelvényről lekapcsolták és kitolták egy szélső vágányra. A raktárnokot utasították, keressen fel, közölje, hogy pakoljam ki a cókmókokat a vagonból…
Amikor kiértem a vasútra, az én vagonom már ott állt a raktár előtt. A vasutas levette a plombát, s mutatta, hogy a dolgaimat rakjam a peronra…
Állok ott kezem összekulcsolva, rám szól a vasutas. Egy jóságos kinézésű ősz hajú ember volt… Int, hogy tologassam be a dolgaimat a raktár egyik sarkába. Ottmaradhat. Ha tőle kérdezik, majd azt mondja, hogy holnap viszem el. Mindig holnap. Majd lesz valahogy, ne nyugtalankodjak.
Megértettem, hogy ki kell várni az alkalmas pillanatot. Várni kell, amíg a kedélyek lecsillapodnak.
Az idő meg ez a jó vasutas nekem dolgozik. Mivel tudnám megjutalmazni? Eszembe jutott, hogy az egyik ládában öt kiló szűzdohány van. Ez most nagy kincs. Neki adom…
A volt gazdánk, Prásek udvarába csak még egyszer tettem be a lábamat.
Az elhurcolásunk előtt disznót vágtunk. A szalonnát a disznóól-lakásunkban nem tudtuk tartani. A Prásek kamrájában függesztettük fel. Ez nála maradt. Volt vagy tizenöt kiló. Ezt vissza kell szereznem.
Bezörgettem Prásekhoz, de nem mentem be. Megálltam a kapu előtt. Kértem a szalonnát. A válasza: nyedám, nem adom.
Erre elkezdtem kiabálni, magyarul is, szlovákul is, összevissza, hogy fölfigyeljenek ránk az emberek, főleg a szomszédok.
Csődület támadt, hogy mi baja van itt ennek a két embernek.
Egyszer csak megjelent Prásek felesége az ajtóban és odalökte nekem a szalonnát. Ő okosabb volt, mint az ura. Nem akart az emberek szájára kerülni, hogy a cselédje szalonnáját eltulajdonította. Ez mégiscsak nagy szégyene lett volna olyan gazdag földbirtokosnak, mint amilyenek ők voltak…
Várakozni a legnehezebb. A vasutas megmondta, elrendezi a dolgot. Ne menjek oda, ne lássanak, ne kérdezősködjek…
Vártam türelmesen nap nap után. De egyre feszültebb lettem. Alig aludtam valamit. Későn feküdtem, korán keltem. Gyakran üldögéltem a pajta előtt. Nézegettem a nyári égen a milliárdnyi csillagot. Mily fényesen ragyognak! Eszembe jutott egy nóta. Magamban sorról sorra mondtam, és felvillant emlékezetemben a falum. Mily szépen daloltunk nyári estéken a falu közt, a Turóc hídjánál barátaimmal. A lányok a nyitott ablakon át hallgatták…
Július 21-ike volt. Mint mindig, munka után ezen a napon is kiálltam a kapu elé, hátha jön az én emberem.
Nagyot dobbant a szivem, amikor megláttam biciklijén befordulni a sarkon. Megállt mellettem. Abban a pillanatban a szemközti ház kapuján kilépett egy férfi. A vasutas úgy tett, mintha a bicikli láncát igazgatná, amiatt állt meg. Aztán, ahogy ott babrál, halkan súgja csehül, de megértettem: holnap reggel három órakor legyek a raktárnál.
Csak annyit mondtam én is halkan: dobzse.
Azon az éjszakán nem aludtam egy percet sem.
Amikor a toronyóra éjfél után a kettőt elütötte, a vackomból kibújtam és óvatosan, hogy zajt ne csapjak, végigmentem az udvaron. A kapu éjszakára zárva volt. Egy kulcs Frantónál volt. Amikor reggel korán mentünk a mezőre, Franto nyitott kaput, nem kellett a gazdát felkölteni. Ez így szerencsésen alakult.
A kaput halkan kinyitottam, és elindultam az alvó város utcáin a pályaudvar felé. Elkezdett esni az eső. Jó meleg nyári eső. Még fél három sem volt, amikor a vasúthoz értem. Az állomás előtt egy nagy park volt, tele fiatal fenyővel. Oda behúzódtam, és a fák mögött rejtőzködve figyeltem az utat, hogy mikor érkezik az öreg vasutas.
Már kezdett az ég alja derengeni, amikor az én jótevőm biciklije megvillant. Kiléptem a fák közül. Látta, hogy ott vagyok. Hajtott tovább. Mentem utána. Kinyitott egy kaput. Beosontam utána. Egyenesen a raktárhoz mentünk. Gyorsan cipeltem a holmikat, hogy minél hamarébb végezzünk.
Amikor az öreg vasutas a plombát rátette a vagon ajtajára, felsóhajtottam. A dohányt odaadtam. Pénzt is akartam adni, de nem fogadta el.
Elmagyarázta, hogy kell vagy tíz nap, amíg a szerelvény Tornaljára ér. Ha majd Zsolnára megérkezik, akkor ő szól nekem, hogy küldhetek táviratot, onnantól számítva a harmadik napon Tornalján lesz a vagon. Most pedig menjek innen gyorsan, meg ne lásson valaki. A fuvarlevelet majd ő elhozza. Várjak rá este nyolc órakor a régi temetőnél…
Arra riadtam, hogy Franto rázza a vállamat. Ébredjek, megyünk kaszálni. Egész nap azután arra vártam, hogy este nyolc óra legyen. Amikor a fuvarlevelet átvettem ott a régi temetőnél, alig tudtam szólni a meghatódástól.
Csak néztem hálásan a vasutasra, erre a becsületes cseh emberre, aki énértem, egy senki magyarért az állását kockáztatja. Az Isten áldja meg.

* Részletek

(Folytatjuk)

Előzmények: Bevezetés / 1. rész  / 2. rész / 3. rész /  4. rész / 5. rész / 6. rész / 7. rész / 8. rész / 9. rész / 10. rész / 11. rész / 12. rész / 13. rész / 14. rész /