– Már közel negyven éve egyebet sem csinálok, csak főzök és mosogatok: reggeli után a kistányérokat, csészéket meg a kávéskanalakat, délben pedig a leveses- és sültes tányérokat, evőeszközöket és a poharakat. Utána répát, krumplit meg petrezselymet hámozok a másnapi levesbe. Nem értem, más asszony, hogy tud(ott) mindezek mellett háromszor férjhez menni, a három férjtől legalább […]

Állnak a Vadmalac kunyhója előtt, a család meg örökös vendégük: a Koma. Nem sokat látnak, legfeljebb egymást: a köd mindent elborít, orruk lyukát, fülük, szemük. A gondolataik. – Így kezdődött a Bükkben is – mondja a Koma.

A Komának kimenője volt aznap, friss levegőt szívni a közeli Kerek erdőbe ment. Vadmalacékhoz visszatérve lelkesen mesélte, hogy két őzet látott. És ugyanolyan fontosnak tartotta elmesélni, hogy az őzek nem barnák, hanem sötétszürkék voltak. – Az a téli bundájuk – mondta. Ugyanolyan, mint a csupasz fák színe, ő is csak azért látta meg az állatokat, […]

– Élettársat keres magának, tisztelt uram? Akkor engedjen meg néhány kérdést, mellyel úgy érzem, valamelyest helyére tehetnénk a dolgokat már most, mielőtt komolyabbra fordulna a kettőnk kapcsolata: Bele tud-e látni egy nő lelkébe? Tud-e olyasmit tenni vagy szólni, mely kiválthatná a csodálatomat? Fel tudja-e ismerni azt a pillanatot, amikor elbotlok, hogy még időben megakadályozza a […]

a szülőváros nem a festménye inkább mérnök-rajzolta ábrája izgat

A Komát szokatlan hangzavar fogadta. „Adjon Isten”-nel köszönt, majd zavarában közölte, hogy Vadmalaccal szeretne beszélni. Fölösleges volt ezt mondania, hiszen naponta megfordult abban a lakásban. Malacka még tovább fokozta a Koma zavarát azzal, hogy úgy szólt hozzá, mintha az valóban idegen lenne: – A férjem gyakorol.

A lakásból figyelték a Komát: forgott a saját tengelye körül. A ház előtt, kezében tartott valami fekete tárgyat, egy mobiltelefonhoz hasonlító bakelit vázat, majd beleszólt: – Halló! Halló! Vadmalac vette a lapot: kinyitotta az ablakot, majd kiszólt: – Halló, halló, itthon vagyunk, gyere be!

– Jó napot ! Mivel szolgálhatok, kedves asszonyom ? – Ezt soha többé ne kérdezze senkitől, hölgyem! Ön nem szolgáló! Becsületesen, napi nyolc órát dolgozó alkalmazott. A szolgálónak parancsolhatnak, kihasználhatják, megalázhatják, magas lóról beszélhetnek hozzá, önhöz azonban nem. Itt legfennebb tanácsát kérhetik a vásárláshoz, segítségét az kívánt áru megtalálásához. Csodálom, hogy efelől senki sem világosította […]

– Fiam, mondhatsz te bármilyen baromságot, felületes állítást, bevett szabályt, skandálhatsz lejáratott szlogeneket, közhelyes szövegeket, együgyű vagy okos elméleteket, a lényeg, hogy IGAZAK legyenek.

Vadmalac három hattyút fedezett fel az égen. Egymás mellett szálltak, tempósan, méltóságteljesen, fehéren. A látványtól nyöszörögni kezdett. Egyrészt örömöt fejezett ki ez a hang, mert Vadmalac szerette, amit látott, másrészt fájdalmat: „Ilyen életet szerettem volna magunknak, mint ahogyan ezek szállnak”, ezt motyogta.

még tart a tél még távol a semmilyen tavasz akár a jodoformos géz a félelmek rügyfakadása az orgonák lila gyásza

Éppen a havat lapátolta Vadmalac, úgyhogy a válla fölött látta a Komáját közeledni. Feltűnt neki, milyen peckesen lépked. – Mi van, begipszeltek? – kérdezte tõle, ahogy az közel ért. – A mocsok, tudod, szabadkozott a Koma, már nem a bokánkig ér. Kell vigyázni, el ne merüljünk egészen.

Malacka a pezsgőt szereti, úgyhogy Vadmalac is azt issza, közben elmélkedik. Még mindig el tud csodálkozni azon, hogy szőlőből készítik, s hogy pezseg. Mitől? A buborékokat bele ki dugta? Két kortyolás közben a felhőket is figyeli, olyan a mutatványuk, akár egy élő festmény. Az előbb még sárgás volt, most egyetlen haránt elhelyezkedő szürke test. Oldalak […]

Az esti ima alatt Vadmalac száján kiszaladt: ”Zsidó vagyok és cigány. Észak-amerikai indián, számi, azaz lapp, kisebbségben élő magyar, ruhinga, yemeni éhező csont és bőr, szíriai menekült, kambodzsai szemüveges Pol-Pot idejéből, a Don-kanyarnál elestem. A kommunizmus balekje, talibán áldozat, ujgur, szülőhazám Tibet.” Fájdalomdarabkák Vadmalac lelkéből.

Kiáll a tornácra Vadmalac, mert valami különöset vett észre bentről. Komája szórt maga elé – mintha vetne – valami fehér port. – Mit csinálsz? – kérdi tőle meglepetten. – Irtom. Méreggel a gazt… – …a mocskot. A gazt, a mocskot…

Legelés * Ha sokat internetezik, pláne fészbukozik az ember, átáll a rövidebb kifejezési formákra. Magán veszi észre, mennyire leszűkül befogadási ernyője, kitárt karral már nem 180 fokra, csak 90-re nyit, és tovább zárul a szög… Tehát siet. Így születnek a rövid, egyperces, vagy frappáns megfogalmazások, tömörít, sűrít az ember.

Vadmalac komája egy papírlappal a kezében jelentkezett, hogy ő verset írt. Rögtön fel is olvasta a nyolc sort, ami tulajdonképpen egyetlen összetett mondat volt, nyolcszor elismételve: ”És mi csak állunk, és bámulunk.” – De hiszen ez nem vers! – fakadt ki Vadmalacból az őszinte meggyőződés. – A témát kissé variálnod kell.

Kissé meglepődött, amikor tapasztalta, hogy amit „nektárin” néven tisztelt a Bükkben, azt Makkosban „csupasz barack”-nak hívnak. Jó. Arra viszont előjött az emlékezetében – hangtani asszociáció – a „csupasz csiga”, ami kezdi elözönleni a kertjeinket, brrr! Lehet szépnek is találni őket, de Vadmalac viszolygott még a gondolatra is.

Előbb az óévet mutatták, vagyis azt, ami éppen múlik el. Vörös üvegre volt festve az évszám, lámpával hátulról megvilágítva. A lámpa tulajdonképpen egy doboz belsejében, s a dobozt éjfélkor megfordították. Akkor, amikor a templomban a harangozást elkezdték. Nagy ribillió támadt abban a percben: a templom a kultúrház közekében és voltak, akik rakétát lőttek fel, kisebb […]

Vége a Karácsonynak, a mindenféle szent neve napjának, letudtuk a szilveszteri mulatságokat, meg az előző évet is. Elhúztak minden csárdást, keringőt, rumbát és csacsacsát. Most már ideje hazamenni. Ne nézd azt az utolsó kockányi zserbót, amelyre még húsz szempár szegeződik, ne kavard ujjaddal a fazék alját, mert ott csak üres káposztalevelek vannak.

SZILVESZTER ESTÉJÉN szomorkodtak. Vadmalac a pamlagon, Komája a viaszosvászonnal borított konyhaszéken, Malacka a konyhában matatott. A szomorúság oka: úgy foglalták össze, hogy az eltelt évben semmi sikerélményük nem volt. – Még mintha visszafele mentünk volna.

I. Várok. Bóbitám kéménynyi sötétje az arcomba lóg. (Függöny a fal előtt, finomra csiszolt citromszelet, merevséggé bolydult indulat.) Lábujjhegyen nyújtogatom magam, átnézek az előttem tornyosuló, sürgős, vagy legalábbis halaszthatatlan tennivalókon, és inkább csak létezem. Azt mondják, ez így, önmagában gyatra cél. Hadd mondják.

Sehonnai János haladó alkoholista volt. Konok, elszánt munka eredményeképpen. Erre a maga módján büszke is volt, csakhogy nem akadt senki, akinek elmondhatta volna. Meglepetten kellett tapasztalnia ugyanis, hogy az embereket nemigen érdekli mások alkoholizmusa. Sehonnai János szürke, észrevétlen ember volt. Nem keltett feltűnést részeg dülöngélésében sem.

Szürkülödött. Igyekeztem. Egyfelé. A kofa is igyekezett. Eladni a nyakán maradt halom murkot. – Jöjjön, fiatalember, olcsón adom! – kínálta nevetségesen alacsony áron. Nem mentem. Mire a sarkon befordultam, ugyanaz a murok még kevesebbet ért már. Hasztalan. Aztán a kofa összepakolt. Fölkanyarította vállára a terhét. Hazabaktatott. A sötétben. A murokkal. Jól tudott cipekedni, mindent jól […]

Hátizsákommal nem akarok bemenni a zöldségek közé, a műanyagkosarak mellett várom hát, hogy Éva vásároljon. Onnan pillantom meg a zöldségest, az egyiket, mert ketten vannak. A kisebbiket, valószínűleg kisebbik testvért, aki ritkán áll a kasszánál, inkább rendezi az árut. Mint most. Azt veszem észre, hogy amint a standok közé bemegy, lecsíp egy szem szőlőt, majd […]