Hogy mindketten tudunk magyarul, az a pulton maradt magyar könyveknek köszönhetően derült ki. H. Lajos azokat nem akarta magával vinni, s nekem nem volt időm visszaszortírozni.

Hogy Vadmalac sörtéje őszülni kezdett, Komája felszólitotta: „Foglald össze, mi volt az életed?” Vadmalac a feladat hallatán a tomporára ereszkedett, mint aki komoly munkába fog, aminek egyhamar nem szakad vége. „Na, lássuk csak…”

Szántás Mostanában minden reggel korán kitöfög a határba. Oda, ahová a mérnök mondja. Ő tudja, merre van éppen a dolog.

„Vajon mit üzen nekünk Mária? Üzen-e egyáltalán?”Az eget kémlelték, hadd fogják fel, hogy nyilatkozik meg Jézus anyja. „Beteg még mindig, vagy egészséges?” töprengett Vadmalac, miközben ecetes vizzel mosta fel a konyhában a szőnyeget. Levendula-ecettel, hogy kellemesebb legyen az illata.

Az ösztön ellenőrizhetetlen, ősi ítélőképessége reakcióiban pontosan jelzi a lélek változásait, melyeket csak sokkal később tudatosít, magyaráz, pontosít az értelem. Nem tudom, más hogy van vele, de életemben a rendkívül nagy veszteség – Édesapám távozása örökre – szinte azonnal valami elemi türelmetlenséget váltott ki belőlem mindazzal szemben, ami jelentéktelen volt az életemben, illetve szinte letépte […]

Nehéz elviselni a szépséget annak, akinek nem adatott meg. Zavaró mások szelleme, az igazság, a jóság, a becsület annak, akiben ez nincs meg. Elviselhetetlen a szenvedély, ha sosem tapasztaltuk. Elviselhetetlen a hiánya, ha egyszer már részünk volt benne. Elítéljük a gonoszságot, aljasságot, a csúnyát, mert azt hisszük, távol áll tőlünk. Végül megismerjük magunk, és lassacskán […]

Sokat megélt kontinensünk társadalmak nevezték már szkizofrénnek, depressziósnak, legutóbb meg posztmodernnek, amit – hadd tegyem hozzá – én leginkább bizonytalannak fordítanék le. Sikerült megkérdőjelezni, sőt elvetni minden értéket, erkölcsöt, a hitet és haladást anélkül, hogy bármit állított volna helyébe. Bizonytalanná lett, sőt már-már elítélendő, ha van, a jövő, a cél, az énkép, az önismeret, az […]

Nem szeretem az életrajzi regényeket, ám a „Kitömött barbár” lenyűgözött. Péterfy Gergely könyvét, az utóbbi évek egyik legnagyobb irodalmi élményét nemrég tettem le kezemből. Habzsoltam, pontosabban habzsoltam volna, ha nem kellett volna valami ellenállhatatlan belső kényszerből rendszeresen visszatérnem a már elolvasott mondataihoz, bekezdéseihez, néha egész oldalakhoz, mert képtelen voltam betelni a néha ugyan kissé pongyola, […]

A legújabb kutatások szerint a kézmosás nem csak a baktériumoktól véd meg, hanem alkalomadtán a lelkiismeret-furdalástól is. A piszok eltávolítása, a testi történés, a mozgás a lélekben is lecsapódik, s valamiféle felmentő, már-már katartikus változásokat eredményez. Megkönnyíti elhatározásainkat, hogy magunk mögött hagyjuk a múltat, megbékéljünk döntéseinkkel, sőt segít, hogy véleményt változtassunk

Az alig megszületett csecsemő az emberi (anyai) jelenlétre szinte mindig mosollyal válaszol. Ez csak később tűnik el, vagy válik sokaknál vigyorrá, ironikus grimasszá és hasonlókká bizonyos tapasztalatok függvényében bizonyos embereknél. A mosolygó emberre visszamosolyognak, a csendesen szólónak kedvesen válaszolnak, a jó szót szép szóval viszonozzuk

Gardéniát kapott születésnapjára. A növényt eladdig távolról tisztelte: talán, mert viaszlevelei vannak, akár a citromnak, kissé ridegek. Vadmalac legalábbis úgy ítélte meg. De ha már kapta, gondozta. Öntözte más szóval és… várta, hogy virágozzék. Egy örökkévalóságba telt, míg az első bimbó megjelent. De kifejlődött, kinyílt, vajszínű volt.

Ha a tömbháza­kat különle­ges gu­miból gyártanák, az egész lakóne­gyed­ben nem len­ne egyéb, mint par­kok és nyári­ker­tek, játszóte­rek és sétányok bi­ca­jo­sok­nak, göri­sek­nek és sze­rel­me­sek­nek.

A mo­bilt azért találták fel, hogy éjjel 2-kor ki­ug­rasszon egy ba­rom az ágyból, és azt bőgje füled­be: „Te vagy az, Vas­zi?! Hö-hö-hö… ö­ö.. ö­ö­ö… elnézést, rossz számot hívtam.” A mo­bilt azért találták fel, hogy tárcsázd a csa­jod, és egy kristály­tisz­ta hang vála­szol­jon: „Sajnáljuk, a hívott szám egyelőre nem kap­csol­ható.”

Télen olyan hi­deg van, hogy belédfagy az ondósejt, és bele a pe­te­sejt a sze­re­tett nőbe. Az utcán pe­dig foly­ton kerülget­ni kell azo­kat, akik úgy ma­rad­tak, ahogy el­kap­ta őket a fagy: egyik lábuk a le­vegőben, kezük a szájuk előtt, sapkáju­kat igazítva rá a fülükre…

A minap a Lenolajban /s a Káfén is/ megjelent Danol című félpercesemnek van egy „összetevő szála”, ami a múltamba vezet. Mert „szál+ az is, hogy egy időben a kisfiam kedvéért néztük a dalfesztivált, szál az is, hogy az eltelt évek bölcsebbé tettek, már nem akarok mindenképpen győzni, de a 21 labda…

Nézték a dalfesztivált a tévében. A Kismalac kedvéért, de Vadmalac is nagyon belemelegedett. „Ez itt mind szép, de miért kell egymással versenyezzenek?” Komája rosszat sejtett, nem felejtette el, hogyan volt az, amikor Vadmalac 21 futball-labdát küldött be a pályára. Hogy mindenik játékosnak legyen egy.

Nyáron ak­ko­ra a hőség, hogy néha az asz­falt be­nyel egy-egy nyugdíjast: válltöméses anyókát, szal­ma­ka­la­pos apókát… de csak abból a régivágású, pedáns fajtából, hi­szen, nna!, asz­fal­tunk­nak gyöngéd a gyom­ra. Van, ami­kor mi is besegítünk neki: kíméle­te­sen ben­nebb ta­pos­suk fejüket szandálos tal­punk­kal, hadd merülje­nek el tel­je­sen, ne­hogy, is­ten­ments, va­la­ki meg­bo­tol­jon bennük és elvágódjon.

Álmomban tiszta, simára vasalt, piros és sárga ingek feszültek tömötten a bőröndömben, de tudtam, hogy sosem érkezem meg, annyira pirosak és annyira sárgák voltak az ingek. Ahova nem jutok el, ott a tengerfenék bádogból van, mint a teknő vagy vasból, mint a kád, és az én meztelenségem nem rímel majd mások meztelenségére, hanem ellenpontja lesz […]

– Mennyi boldogságra van szüksége egy embernek? – Nekem elég, ha végig megyek a téren, s csak kétszer esem el… – Nem sok, ennyi elég neked? – Bőven elég, valaki mindig fölemel! Forrás: Mondat

Két sógornő kávézik, majd elszív egy-egy cigarettát. Kérek, és nekem is töltenek egy vastag falú, recés pálinkáspohárba. Abba mártogatok bodfalusi (nem kocka-, hanem csempealakú) kockacukrot. A barna folyadék szétfut a fehér kapillárisokban. Inkább cukorkázás, mint kávézás. Ebédlő, rengeteg könyv. Béke mindenek fölött. Budapest, 2016. V. 15.

Élve­zem a sugárúton, van ott min­den. Koc­can­hatsz, tisz­ta vélet­lenségből, egy-egy csöcsössel, sőt, mint­ha se kép, se hang, a seggére is ad­hatsz egy pa­csit. Szót se szól vissza, sietős neki. Min­den­ki ro­han, s ez kúl, olyan, mint­ha gyorsított képen mo­zognának. Úgy, mint a Mátrix­ban. Ha nincs sem­mi dol­god s nem nya­va­lyog­ni jöttél – naná, elég, ha […]

A kutya a járdán fekszik. Közepes nagyságú eb, megmerevedve. Szája, szeme nyitva, farka levágva. Fogai szerint öt éves volt. Volt, mert átköltözött az örök vadászmezőkre. Mérget zabált fel vagy rá is hatott az infláció, lényegtelen. Tény, hogy az utcán érte végzete.

Egy évvel ezelőtt nagy lépésre szántuk el magunk: Hasselby Gárdból Hasselby Strandra költöztünk. A távolság légvonalban nem egészen öt kilométer. Az enyhe irónia azért, mert voltak egyéb „lépéseink” is: az még semmi, hogy az ukrán határtól Bukarestbe költöztünk, hanem megtettük az utat Bukarest és Stockholm között is…

Fordulok be házunk sarkánál a terecskére, s hát mit látok: a zebrán halad át egy fekete anyuka az ugyanolyan fekete kisfiával. Szépen öltözöttek, mondhatni, gondosan, az anyuka egyenesen úgy néz ki, mint egy presbiteriánus lelkész felesége. Persze, mindez Stockholmban történik.

Álmában Vadmalac csak ült, mint egy télire eltett sós uborka. Annak, hogy ült, nem volt tudatában. A sós uborka helyett ha egy kasztent említett volna, fából készítettet, ami nyugvó állapotában legalábbis érzéketlen, de hát az említéstől ő hol állt…