Az anyaméhben még mindenki egyenlő talán, vagy már ott is meghatározó a genetikailag bekódoltakon túl, hogy a kinti világból mitől válik a táplálék éltetővé, a vitamindús étrend, a stressz nélküli élet, a lelki béke és nyugalom mind-mind beépül a megszületendő új csodába, a csecsemőbe? A hangok, az ízek a családi légkörből, és rezdülés lesz valahol […]

Míg a fáknak megvolt a lombjuk, nehéz volt észrevenni. Egyéb fák között, és váratlanul a léleknek: ki gondolná, hogy a tóhoz lépésnyire közel egy almafácska létezik?! Létezik: él, gyümölcsözik.

A jól végzett munkát elismerik, díjazzák – mondják. Az első díjat az oviban kapod: „A legcsendesebb óvódás”. A másodikat az elemiben: „A legjobb házi feladat.” Középiskolában:” A legjobb matekes”.

Az óvónénit Böske óvónéninek szólították. Az ovisok már hazamentek. Itt volt az ideje, hogy ő is azt tegye. Egy öreg nénit vett észre az utcán, keservesen sírt. Odament hozzá, megkérdezte, mi a baj. A néni elmondta: lekéste az utolsó buszt, s már csak a hajnali „kursza” maradt számára, ő pedig senkit nem ismer a városban.

Ahol van piac, ott vannak kofák és  piaci pofák. A piacnak is van pofája. A vásárlókat ismerjük, közéjük tartozunk. Kimosdott újgazdagok, közép-pukkant értelmiségiek, fiatal altok. A túlélő középosztály minden árnyoldala képviselteti magát eladóként, vásárlóként egyaránt, és van a piac, mondjuk oroszpiac. Egy orosz kofa, vásárló sincs, majd senki nem tud oroszul.

Befejezted az adásodat, már csak az időjárás jelentés volt hátra és már indulhattál is az Országos Meteorológia Intézet találkozójára. Beolvastad a szöveget, s készültél a műsorzárásra, amikor felvillant a telefongomb, az egyenes adásba belépő hívás. Felvetted. A hang nem volt barátságos:

A szereplő / Personajul Ő írásom szereplője. Kitűnően ismerem. És ő is engem. Annyira jól, hogy elfog a nyugtalanság: még képes lenne a helyembe lépni. Hogy a tudtom nélkül én leszek belőle, anélkül, hogy egyáltalán észrevenném.

Elfogyott a teremtő gyufája / Autorul a rămas fără chibrituri Titokzatos tájakat képzelek el, melyeket csak egyetlen ember, legtöbb kettő ha láthat; szokatlan tájakat, történetek hátteréhez, hogy elleplezzem a mögöttük meghúzódó roppant űrt. Tekintetem észrevesz mindent, ami nem tökéletes: egy hirtelenül megrezdülő levél, faág mögött felsötétlő tér tűnik fel, egy közönséges csóka röpte nyomán sötét […]

Egy hideg, őszi estén, nem amerikai, még csak nem is nyugat-európai kisvárosában kíváncsisága által vezérelve (merthogy ilyen is volt neki), Rozsé eldöntötte, hogy másnaptól láthatatlan lesz. Az emberiség egyik nagy közös tapasztalatában ő is osztozott: nem hitte, hogy az emberek az igazi valójukat mutatják mások, a társadalom, az ő társaságában.

Rozsé a buszon ült, a hátsó részen, úgy helyezkedett mindig, hogy ne kerüljön senki a háta mögé. Mindenki legyen csak szem előtt. Előtte. Csak hátakat látott, tarkókat, arcot egyet sem. Mellőle egy öreg bácsi próbált lekászálódni, közeledett az ő megállója.

A tengerpart mindent megért, napfelkelténél a parton ültetek, megzabáltátok a reggelit, és hagytátok, hogy lenyűgözzön a látvány, utána, uccu neki, dobd el magad, vizes legyen a hajad jelszóval, bele a jócskán sós tengerbe. Ez minden nap megismétlődött.

Egy szép késő téli este Rozsé éppen munkából érte haza, mikor látta, hogy valaki várja őt az lakásajtó előtt. Az Ördög volt. Tekintve, hogy Rozsé ateista volt, ezt meglehetős csodálkozással vette tudomásul, mert valahogy mindig úgy sejtette, hogy Isten nem-léte kizárja az Ördögöt is a létezési körből. Egyelőre azonban félretette ezt a teologikus gondolatmenetet, mivel […]

A minap Rozsé rájött arra, hogy ha valaki nagyon szépen megkérné, illetőleg fegyverrel fenyegetné, hogy mondja el, milyen élni, nem tudna magabiztos választ adni a kérdésre, függetlenül attól, hogy az illető pisztollyal vagy diktafonnal próbálná rávenni a válaszadásra. Es nem azért, mert ez esetleg egy túlzottan bonyolult kérdés lenne, még csak az sem mondható el, […]

Székelyföldön nemcsak a fák, a postás is hullatja leveleit. A fák ősszel. A postás őszül, s ha Katicánál hosszúlépéseket iszik, előfordul, hogy elhullatja leveleit, a szél felkapja azokat, s ha valaki elkapja, megvan az esély arra, hogy a címzett hozzá is jut. A történet jópofa, de arra elég, hogy leutazzak Székelyföldre és meglátogassam keresztszüleimet, bár […]

Kimegyek cigarettáért, két ember áll a pultnál, beszélgetnek. – Hát, nagy baja lehet ennek a Girlinger úrnak is, valami nagyon nagy baja. Már azt se tudja, hol lakik. – Ó, hát ő már nagyon rég, hogy nagybeteg. – Az lehet, de ennél betegebb, mint amilyen most, többé már nem is lesz.

A vándor kora reggel érkezett a falu határába és leült egy jókora terméskőre, mely valamikor egy káposztáshordó tetején szolgálhatott nyomtatóként. Béluskáné, a szemközti házban lakó özvegyasszony volt az első, aki észrevette a vándort, mikor felhúzta reggel a hálószoba zsaluját. Az egész környéken nagy Biblia-faló hírében állt, aki a szent könyv alighanem minden sorát betéve ismerte […]

Moldovan Stefan zsaru volt, őrmester, az őrs parancsnoka. Mindenki félt tőle, nagy volt a hatalma, de nyugdíjazták, most mindenki Stefinek szólítja, senkinek sincs baja vele, neki sincs senkivel, csak a tőszomszédjával, aki nem akarja eladni neki a kertjük végében levő kis föld darabot, pedig azzal a Stefi zöldségese 12 sorral lenne nagyobb; a szomszéd amúgy […]

Az első csapást a buszmegállóban kaptad: vártad a 12-est, ültél a kispadon, egy kilencven év körüli néni sétabottal a pad mellé totyogott, jólneveltként átadtad a helyed, a nénike hárított: Üljön csak vissza, maga sem fiatal, fiam.

A beton szürkéje elvegyült az ég színével. Azonosíthatatlan tárgyak meredtek rám az út két oldalán. Talán házak… Végtelennek tűntek az elválaszthatatlan kőhalmazok. Kemény- ridegen, fagyos némasággal követték minden léptemet. Szinte kémleltek. Nem néztem a szürke tömböket, amelyek páncélként szorítottak közre, nem néztem konok vigyorgásukat… hisz minden forma belsejében rejtőzik valami…

Ott ült a téren egy pad szélén kuporogva, hogy másnak is legyen helye. Tegnap is ott volt, s ha nem tévedek,  kb. egy hete minden nap. Ma vittem neki egy pohár kávét az automatából. Megköszönte. Aztán nagyon halkan azt mondta, dolgozni szeretne. Vagy nyolcvan évesnek saccoltam, de lehet, csak elnyűtt ruhája, meg pár napos borostája […]

Nem volt nekünk nagy gazdaságunk odahaza, de azért tartottunk állatot. Kellett, mert nehéz idők jártak. A boltban semmit nem lehetett kapni, s ha meg akartunk élni, dolgozni kellett. Dolgoztunk a mezőn, hogy legyen mit adni az állatoknak, s nekünk is legyen. Tartottunk disznót, nyulat, juhot, tyúkot, néha récét, s libát is. A székely természeti nép […]

Még zsenge, alig néhány éves gyermek lehettem, amikor egy reggel megjelent ágyam mellett az apró, fürge emberke. Hosszú, ősz szakálla volt, jobb kezében fehér botot tartott, mint a világtalanok. Rögtön felpattant a fejemre és tömni kezdte belé a nagy nyomtatott betűket. Másnap a tőszámokat hozta el egytől tízig és mindeniket bekalapálta a fejembe azzal a […]

Lajos és Lóri haverek voltak. Egy utcában laktak, pár házra egymástól. Lajos volt a falu ezermestere: kőműves, ács, asztalos. Értett mindenhez. Most épp kútmester volt. Lóri vett egy vályogházat, kipofozták, de egy dolog nem jött össze, a kút. Ki tudja, miket dobtak bele a régi gazdák, eldugult. Lajcsi gondolta, lemászik és körülnéz…

Gyermekkoromban volt egy koldus, aki úgyszólván összenőtt városunk imázsával. Román parasztgúnyába öltözve, naphosszat üldögélt az egyik romos várfal tövében s körülötte ott ugrált folyton a görénye. Tulajdonképpen nem is volt valódi koldus, mert nem kunyerált alamizsnáért, nem tette maga elé üres kalapját és nem takarta ki fekélyes, gennyező lábát, hogy kiváltsa a járókelők sajnálatát.

– Jó napot kívánok ! Farkas urat keresem. – Én lennék az. Kihez van szerencsém? – Hát ha maga kérdi, akkor a Hatósághoz. Tegnap értesítettek, hogy ezen cím alatt – Gomba utca 1 szám –lenne egy darab kiszabadítandó nagymama meg egy kis unoka. Valami piros főkötőről is hadováltak, de úgy vélem, számomra annak nincs jelentősége, […]