Őszinte képeslapok Amikor éppen sötét esőfelhők borították el a balatoncsopaki láthatárt, Sombereki Lajos a vállalati üdülő társalgójában nekiült a mintegy félkilónyi képes levelezőlapnak, hogy üdvözlő szavakat írjon közeli és távoli ismerőseinek. Alig titkolt indulattal fogalmazgatta magában a bájos szövegeket, amikor hirtelen nagyot villámlott. Sombereki összerezzent, hát még amikor néhány másodperc múlva a villámot mennydörgő hang […]

Levinschi Szávuly Attila: 4×1 perces A Romániai Magyar Szó Előszoba pályázatán feltűnt Levinschi Szávuly Attilától most négy egypercesét adjuk közre, amelyeket közvetlenül a pályázat végén juttatott el az RMSZ-hez, de a versenyszabályzat szerint már nem vehettek részt az értékelésben. A lap Szabad szombat c. mellékletében jelentek meg 1994. május 28-29-én, pályázaton kívül, az alábbi megjegyzéssel: […]

Évtizedekig ültem egy apró széken, a kályha mellett. Minden nap ünneplő-feketébe öltöztem. A templomba is készültem, de nem mentem el soha. A cipőhúzás és fésülködés, az egyszerű műveletek bonyodalma megakadályozott. Kábultság, szédület, gyengeség és rémület foglya voltam én abban az időben. Azt sem tudom, hány éves vagyok.

A humorista búcsúja Történt egyszer, hogy a humorista haldoklott. Szépen, szabályosan haldoklott a humorista, kényelemmel berendezett főbérleti lakásában, ágyában hanyattfekve csendesen, csakúgy, mint más rendes ember. Minthogy a humorista tiszteletreméltóan magas kort ért el — százhat éves lett volna júliusban —, egyáltalán nem talált kivetnivalót abban, hogy el kell búcsúznia a földi élettől. Az mindenesetre […]

Keresztes Karolának 75 éve be nem állt a szája. Állítólag a szülei kezdetben némának hitték, két éves koráig semmi érthetőt nem mondott. Logopédusok, pszichológusok, fül-orr-gége doktorok kézről kézre adták. Diagnosztizáltak, de hiába. Végül a gyerekgyógyász kimondta:

A bosszús tudomány Az ifjút, aki így szóba kerül, Krakauernek hívják, tegyük fel, foglalkozása újságírás. Egy napon Krakauernek, tegyük fel, nem volt témája, és írt egy nagy riportot a tudományegyetemről, amelyben kimutatja, hogy az egyetem tudósai, így meg így, ennyi meg ennyi, azért és ezért, – már ami egy újságírónak eszébe jut.

Czegő Zoltán bánata A sepsiszentgyörgyi színház büféje, vagy – ahogy az intézményi büfé alapító, egykori igazgatójának, Sylvester Lajosnak dicséretére magamban elneveztem – a Sylvester kocsma, igen kedvemre való szeglete ennek a sárgolyónak. Ha a város – mint ezt sokszor elmondtam – engem vonz, hát az ott élő unokámon kívül elsősorban az emberei vonzanak. És e […]

Mihez kezdjünk a zsákmánnyal? A tudósok kísérletezni akartak rajta. Az üzletember cirkuszban mutogatta volna. A vadász, aki elfogta, állatkertnek kívánta adományozni. Néhány művész élveboncolást látott szükségesnek, hátha tanulságokat rejt a cirkalmas test; mások jóhiszeműen karantént, illetve – végső megoldásként – deportálást javasoltak.

Pál Péter még nem köpte ki a tüdejét, de már nem állt messze tőle. Négy hónapja leült önmagával szemben és megfogadta, napi hat kilométert kocog, mert kezdtek vacakolni a lábai, zsibbadtak, be-begörcsöltek. Mozognia kellett.

A szérum Nem tartozom azok közé, kik álszeméremből hazudnak. Őszintének, mondhatnám szemtelennek tartanak csekély számú ismerőseim. Bevallom tehát azt is, hogy sohasem ambicionáltam magamnak a józan életű jelzőt. Már zsenge ifjú koromban vén lumpnak hívtak nem kevésbé lump, de szintén ifjú barátaim. Azóta nőttem években, de bölcsességben nőni semmi kedvem sem volt. Életfilozófiám szilárd és […]

Orbán Péter agrármérnök volt. Faluról a megyeszékhelyre került, a mezőről a Mezőgazdasági Igazgatósághoz. De nem sokat szemetelt az irodában, minden terepmunkát bevállalt. Egy Gas terepjárón kezdte járni a gazdaságokat, aztán lecserélték. Nem őt, hanem a vásznas orosz masinát, szintén orosz gépre, először Pobedára, majd Volgára.

Gyermekkorunk nyarai nem arról szóltak, hogy kínoztuk a macskát, vagy levágtuk a kutyakölyök farkát, akadt kívánatosabb tennivaló bőven. Páran voltunk csak ilyen jámborlelkűek, akiknek legnagyobb csínytevésük a szarkatojás-lopás volt, de az akácost megmászni néhány tojásért, hacsak nem volt üres a fészek, nem mindig volt fájdalommentes.

Megkérdezem apámtól (1911-1999), hogy volt-e rajta zöld (!) díszmellény, amikor — latin nyelvű szertartás keretében — rektorrá avatták. Ő kijavít, hogy nem rektor, hanem lektor, mire eszembe jut, hogy se rektor, se lektor nem volt, hanem — egy időben — dékán.

Pécsi Nándi bácsi bejárta a létra minden fokát. Zsellérként kezdte. Lett gazda, kisgazda, nagy gazda és tekintetes úr. Mindenki tisztelte. Fia mindent megtett, amit az apja kért tőle, leszámítva, hogy színész akart lenni. Ezt az apja viszont tiltotta.

Jön az új postás, megáll a kapunk előtt és azt mondja: – Maga itt lakik, hogy öntözi a rózsákat, vagy meg van fogadva? Mondom, itt lakom. Épp öntözöm a rózsáimat. Szereti a rózsákat? – És mondja, maga meg van győződve arról, hogy a saját rózsáit öntözi, nem pedig a más rózsáit öntözi?

Vadász Levente vénülő fejjel levelezte le az egyetemet. Nem tette hiába: pályája innentől felfelé ívelt. Vállalkozó lett: volt vér a rucájában, s benne is. Kockáztatott és nyert.

Az irányt már tudom, a végső úton egyenes az út, már látom. Visszafele is látok már, tudom, melyik útra nem kellett volna térnem. Mint városi utak térképe bomlik ki bennem az életem útjainak ingoványos talaja, az utak igézete, hite, hogy végtelen hűségből csak be az ingoványba, süppedőbe, csak egy lépés kellett volna, de ez az […]

Egyszer régen történt, hogy értesített Feketesárkány, egyik barátom, hogy a Vörössárkány elrabolt egy királylányt, és a gonosz sárkány ki akar ellenem állni. Nem voltam rest, elindultam a sárkány vára felé. Nem kellett sokat mennem, ott már vártak rám. – No végre megérkeztél! Már azt hittem, el se jössz! – nevetett a képembe a Vörössárkány.

Jutka a Tejcsárdából jött, így hívták a tejbegyűjtő központot a faluban, s várta a nagyi dícséretét. Amit ehelyett kapott, nem tette a vitrinbe, pedig a nippek között ennyi hely még került volna. – Nézd meg, miben mentél le a csárdáig. Kicsikém, most az egész falu erről fog beszélni, azt mondják, hogy Bélának, a fiamnak, a […]

A „kicsi prof”, egyáltalán nem alacsony, nem kellene nagyot nyujtózkodnia, hogy a focikapu felső lécét elérje. Az IQ-je jóval magasabb a víz forráspontjánál, az EQ-ról ne is beszéljünk. A “professzor” záróakkord, munkájának koronája, amit már 45 éves korától visel, hivatalosan még a doktort is beszúrva.

Foci Odajön a fiam, elgondolkozva néz rám. Mint egy mélytengeri búvár a víz alól, kiemelkedem a munkából, mert látom, hogy valami fontosat akar kérdezni. – Apu, Isten szokott focizni?

Nagyvárhelyi Mihály tanár volt, öt nyelvet beszélt, anyanyelvi szinten. Diplomája is volt, nem mind az ötről, de elég volt ahhoz, hogy hivatalos szimultán tolmács legyen. Vakon bízott mindenkiben, csak a politikában nem. Ez volt a veszte. A vakság maradt. És maradtak a vakok.

Épp a vasúti síneket ugrotta át, zuhogott a jó, meleg eső, párálltak a talpfák a lába alatt, nem sietett, csak a fejét húzta be kabátja gallérjai közé. Gondoltam, megkérdem, hová igyekszik ilyen komótosan, ma nincs semmi lejátszani való parti, kedd van, ráérünk beszélgetni.

A hitvesi költészet nehézségeiről „Én feleségem, jó és drága-drága” (Kosztolányi Dezső) „Vesztemre vevélek el utczai rongy” (Goethe) Arról szól ez a makáma, – hogy az ember milyen szomorú lesz, ha a hitvese már régen ugrott a nyakába, – meg arról is szól másfelől viszont, – hogy milyen nehéz megénekelni egy házastársi viszonyt. – Ó, mennyivel […]

Életmentő felirat Iván belépett a kocsmába, bent doh és pálinka szaga keveredett. Mindez nem érdekelte, ő Máriának kellett átadjon egy üzenetet. Mária pultoslányként dolgozott, már három és fél éve. Ivánt ez sem nagyon érdekelte, ő csak hírt hozott. Várnia kellett, mert ketten éppen rendeltek, mindketten sört, korsóban, jegesen, kevés habbal, mindezt vidáman. Ivánt még ez […]