a hűvös égen a szél halk hangja hallod?

Ha egyszer elmegyek, add tenmagad nekem. Hitemben így leszel a véges végtelen. Add nekem a völgyet az Istenszék alatt, Galonya vizébe mártóztasd önmagad, nyugodt álmom alá add Bekecs vánkosát, s luc hűvös sóhaját a Bucsin tetőn át.

Evolúció / Evoluţie Kávé, konyak – csak ennyi kell nekem, köztük Kafkát, Proustot ízlelgetem. A szüleimnek telibe talált – na vajon ki? Hát nem más, mint Remarque.

„Európa őshonos nemzeti kisebbségei jelen pillanatban is, a XXI században, megmaradásukért küzdenek.” Nem sírunk, nem jajgatunk, nem panaszkodunk. Átok szakad ránk? Akkor sem juhászkodunk. Fáj, de nem szít soha többé gyűlöletre a legvadabb, legsovénebb gyűlölet se!

Eszünk és sétálunk. El-elmozdítunk valamiket innen oda, miközben tudjuk: semminek nincs határozott oka.

ha összegyűjtik, mert összegyűjtik a verseket azon a bemutatón igazságtartalma szerint mérik nem lesz külön asztalon külön helye a protekciós kiváltságosoknak

Hajadban az őszi fény, Szívemben nyári lebegés. Szeretlek, mint a ma született s nem érintett égi fény. 2003. 

Gyorsan híre ment: elhunyt Béci, ahogy a rokonság becézi (az ember némán ülve töpreng s a szálkás gyászbetűket nézi)

A régi telefonpalota földszintjén, az egykori zárdával szemben, közel a Rákóczi lépcsőhöz, a sarki óráshoz néhány hónapja nem hozott senki javítani órát. Nap nap után kinyitott, kivette órazsebéből a zsebórát és igazított rajta.

Ment az úton a varázsló Űzve-nyúzva havazástól, Latrot lát akasztófástól. Háromágú a bitófa, Lator rajta három lóga. Leült. „Itt jó csak az élet. Szép ház, fiúk, a tiétek! — Hanem már le onnan, usgyi, Együtt fogunk itt aludni!” Szóval és kézzel varázsol, S hopp, már lent vannak a fáról.

A versgyáros aznap nem ment a vállalkozása felé sem. Hagyta, menjenek a dolgok a maguk szokott útján. Biztos lehetett afelől, ha ő nem jelenik meg, gubanc sem lesz. Nem rántják haptákba magukat sem a rímek, sem a sorok, Fantázia őnagysága sem zsörtölődhet, hogy beleszól ebbe-abba. Pihennek mind, legfönnebb a porcicákat kell majd lesepertetni Cím-kapussal, de […]

Ma egy világ szakadt ki homlokom ráncaiból s furcsa az, hogy nem érzem jelenét a mának –

(XXII. karantének) Tárd fel hegedűdet, szilaj muzsikásom. A vonó sóhaja benned éljen, s fájjon. Elnémulás átka minket mintha egyre halálos trillákkal végleg meg fenyítne.

mi érdemem van – semmi megírtam színészkollegáim pillanatnyi portréit pár verset arról mi bennem forr de semmi semmi ez ahhoz képest mi kockán forog

Tudod, sokan meg- Sirattak, de néhányan Még könnyeztünk is.

Végül is, egyedül marad mindenki, árván. És kérges-széles tenyerével lesodor a Lét, szép homlokáról. Ki ellenkezne? És kábán ki nyerné el

Lebontom korlátait az akarásnak, s a derengésben feléd indulok –

Párbeszéd-foszlány A kígyónak neve van. Azt mondja, nem tettem semmi rosszat. – Csak megmutattam sima bőrömön a cakkokat, cikkcakkosan, cikkcakkokban. Csak egy kicsit letérdepeltem a templomküszöbön. Be sem mentem a szentélybe, itt kint früstökölök. Én nem bűvöltem el az embert, ő bűvölődött magától belém. Én csak vagyok, az írás is mondja. Nem embert akarok én, […]

akarsz-e mondd akarsz-e játszani halált kérdi a költő kedvesétől s a kérdés azóta száll

Fránya tettként kidobnám lelkemet, hadd gyógyítsa A napfény, vagy a telehold magához szorítsa. Vízesés hangjával a tenger ringassa, áldja, És a röppenő madarakkal az eget szántsa.

Nem kenyerem a terméketlen fantáziálás, bár azért nem kevésszer, s akaratlanul, valahogy sikerül belégabalyodnom. Hogy az életben miképpen esnek meg velünk a dolgok, az persze leginkább rajtunk is múlik, de a körülményektől úgyszintén, meg talán azon, hogy miképpen viselkedünk adott körülmények között.

Az apró doboz, melyben rejtegettem Gondolataim törmelékét Lelkem fényeit és sötétjét Hova, ó, hova tűnt Tegnap még tündökölt Az emlékezés halvány hátterén Már nem találom De mégis látom

(A régi radnóti temetőben) Kiss Lajos kutyfalvi kántortanító dédnagyapám emlékének Nagy havak omolván, ha arra visz utad, az alkonyat egére kirajzolódnak, volt országút mentén, mint ősi lármafák. Zúzmara hull, s mintha feszesre húzatnák,

keményre pofoztak jég hátán megélek míg időm nem illan keményszívűeknek más lehetőség törnek és zúzódnak nincs bennük gyöngédség megindult megértés csak omló sziklákkal

Két kisfiú a román tengerparton a ’70-es évek derekán. Egyik Vásárhelyről, másik Bákó mellől.