(Ötvenhatos emigráns fiának aggodalmai nyomán) Lehullt az első hó, az ablakpárkányon, mint víz az áttört gáton, áramlik be a hideg levegő, hagyom, nem fázom, talpra-világ- tüze melegít laptopomon, képernyőhöz láncolt korona-rabok

(Unott legyintéssel:) Kosztolányi mindent megírt… Nyughatatlan utazásait is, közben támadt impresszióival együtt…Amit pedig történetesen elmulasztott, az most végérvényesen ránk maradt. De amíg be nem pótoljuk mulasztásait, javasolom, olvassuk inkább az ő sorait… Megéri…

Olyan burába zártak, ahol éjszakánként, mint nyálkás kígyók fojtogatnak a jövendőmondók.

Áttetsző test gyanánt, avas lépteimmel ködbe vesző utakon vándorlok már. Riasztalak túlexponált képeimmel? Hímpirók megfagyott éneke vagyok. Bár

Éjszakám ragacsos álmai a testemre tapadtak. Ahogy a tusból kiömlő víz mosdat, színes csíkokban csorognak el, a függöny vízhatlanságára ragadnak, s olajfoltos szivárványként tűnnek el a lefolyóban

Őszbe borult fejem fölött, csivognak a fecskék, Versengenek, vágyaik égig villannak, kergék. Lassan- lassan gyülekeznek, villanydrót is serceg, S az ezeréves bölcs holló, búcsú imát cserreg.

ha tudnád hogy amit mondasz vagy teszel az neki fáj

hevített minden perzselt a vágy életet adó boldogság volt

Sem ősz, sem tél- átlényegül ma minden, nem is tudod, hogy mi az, ami jó –

Cantata profana Cei nouă cerbi minuni A fost un moșneag, Având el, având el Nouă vrednici fii, Din el trăgând originea Vrednici nouă fii. Nu i-a învățat La meșteșuguri, La arat-puituri, La mânat preucă, La mânat ciurdă; Ci, prin munți-poieni, La vânat de cerbi.

Pusztai Péter barátom születésnapjára Péterem, Péterem, nagy kő vagy énnekem a lelkemen, titkon azt reméltem, majd egymás közelében vénülünk, roskadunk, s mikor már senki se figyel ránk, jó társak maradunk de az álmok sose úgy történnek, ahogy megálmodjuk őket ostor csap szét köztünk miközben mentettük mind a menthetőket ki többet ki kevesebbet így történt most […]

Na, és mi van, ha Vuhan nincs, nem is létezett soha, csak valaki kitalálta a feltrancsírozott denevérek piacát, hogy rád adhassa a rettegést, mint mindünkre túl szűk kényszerzubbonyt,

Fehér Illés műfordításaiból Sve na svom mjestu / Minden a helyén van Végre minden a helyére került: a pacsirta a jegenye rügyező ágára, a méh a kankalin első virágára, a napsugár a még nem feslett bimbón ébredt tiszta harmatcseppre,

Amikor õsz kontárkodik a télbe, mintha senki sem jönne világra, a barom se párállik, csüggedten csóválja fejét, jászla sivár, nyirkos tartozék.

Bulevárd. Még úgy őrzi emlékeink, akár a Csendet hullott ostorfa-levél. Éj. A Bujdosók lámpása felénk int, megcsillan fölöttünk, szememben elalél.

hát ez sem a legfontosabb volt de mégis, ha elmaradt volna itt bent a lelkemnek egy darabja színtelen folt lenne árvább, mint volt 2021-01-17

A Félszemű egyetlen szeme izzott a hegedű fölött. Áll a bál, az új paraszti rendek, alszeg és felszeg egyenlői forgatják a szombat kerekét. A szombat őket. Aztán párokra szakadoznak, aztán magukban járják. Aztán senki.

Hipermodern költő – Kosályban… – ahogy önmagát emlegeti 1919-ben az Én című versében, a „szárnyaló, szabad szó”, ahogy írja másutt szintén magáról (Ó, ti rímbekényszerített), és nem a „rímbekényszerített mondanivalók” szerelmese. Ezekben a mondatokban benne van az egész Bartalis-líra két legfőbb jellemzője. A rímtelen szabad vers, aprócska kitérővel, élete végéig kitart a költészetében.

„Csak a magány, a nyugtalanság, csak a homály a csúcsokon. Magunkra hagyott minket minden. Te sem jöttél meg, Sándorom.” (Székely János: Ilyenkor ősszel) Nem rozzant íróasztal mögött, válaszra váró levelek között, nem a főtéri forró flaszter fölött, de a Fiastyúk kék ege alatt

az első hó ami megmaradt lehullva idén fehér az udvar csak a macskák virítanak feketén

eveztem egyszer ár ellenében szívem majd kiszakadt próbáltam magam alá gyűrni a szembe rohanó habokat

Ne érints ! Ne mosolyogj, mert úgy sem látszana s különben is: nincs min mulatni.

a szívek csendje körbevesz a tél fagyot lehel elcsitul a lárma

a hírre, miszerint az Európai Bizottság cserben hagyta az őshonos kisebbségeket Tavasz jön, a tél most tályog- sebekkel tűzdelt ravatal. A régóta várt kikelet rügyeiben hit ketyegett. De e böjti szél kitakar sanda akaratot, mint a hályog.

vörös csipke lóg az ég alján a nap sem látszik már s a hegyek csúcsán vörös sugár