Egy gyönyörű napot teremtek magamnak egyetlen gyönyörű napot. Úgy kezdődne, mint egy magas, hosszan kitartott orgonahang.

egyszerre fut bennem élet és halál ég felé törekszik az út két szélén a sírok felhőkig nyúlnak bandukolok

Néha éj közepén arra ébredünk, hogy kilóg lábunk a tegnapok alól

ugyan már! von egyet a vállán mit izgatod magad, rá se ránts úgyse változtathatsz semmit a dolgon én száz évig élek, nem aggódom

Fagyával megjött újra a tél, s pajta melegét bitorló orgonabokor ágaira parancsolta cinegéimet sohsemvolt szilvafáimról.

„castis omnia casta” nem volt egy rossz gondolata az én drága jó anyámnak „a tisztának minden tiszta”

A lenézett Venus Öreg talján jár a nagy utcza sorján, Szemét a földre csüggeszti mogorván. Egy alabástrom Venust visz kínálva Már reggel óta s mindenütt hiába.

Mint szelet kenyéren bóklászó hangya tévelygek, nem is tudom merre a tova – nagy darabban barna sivatag mögöttem, s orromnál kezdődő végtelen előttem.

Fölbuzgott. Aztán kitört. S ahol kihűlt, sóterhét színes kristályokba rakta. Föld mélyébe visszahullva felhevült, s feledett terhét újraolvasztotta.

elég rendetlennek születtem még a burok is rajtam volt később is mindig ráncba szedtek hiába persze de az arcom rendben volt

Az ember tablettát nyel, köhög, fújja az orrát, izzad, a feje fáj, nézi az élet-órát: meddig tart, jaj, e hűlés, édes jó Istenem? Mennyi keresztet szórsz rám, hogy kibabrálsz velem!

Postagalamb küzd a túl nagy széllel. Még akármi megtörténhet. Túlparton puska dördül rá, hiába kérlel békét a tus. Magam gondolkodtatom

Szép lovam, pejkóm, zabolátlan lélek, parázzsal tartalak, mégis mindig félek,

Idősíkok Amit akkor úgy láttál rajta és benne boldogan! (Nem amit láttál, csak a hogyan.) Tükör előtti homály Mikor még tudta, hogy ez ő maga. Mikor még könnyebb nem nézni oda.

Senki nincsen a szobámban. A múlt is elhagyott. A csend sem énekel. A szú se rág.

Sajó Sándor: Ha… Ó, ha te még leány volnál, És ha én még szeretnélek, Mindkettőnknek mily mosolygó, Milyen édes vón’ az élet!

Mennyire nehéz egymásról mesélni diófáim leomló lombja alatt, elmúlás ösvényen menni s letérni nem ereszt végleg a gyengéd akarat.

I. a jéghideg sör nem lesz többet ilyen jó mondta a csapos Budapest, 2019. V. 18. II. remegett minden a busz műbőr ülése kiforrósodott Budapest, 2019. V. 18.

Fehér Illés műfordításaiból dél / podne Arra figyelsz, kinek mesélsz és ki tanúsít. Mert minden másokba veszett szóval kevesebb vagy. Sejted, a rideg terem mélyén, az elfeledett évkönyvről hogyan peregnek a betűk. A növénygyűjteményben

Keresztvilág, gyertyavilág, síron nyíló szellemvirág, sötét a fény a temetőn, elmegy tőle minden erőm.

Lőrincz Józsefnek Öregszik az, ki versben él ma. Mint széltépte városszéli fű zizeg. Érdemes? Még mindig? Ki mondja meg? Hiszen csak a honvágy szele érint.

Néha az angyalok is aláhullnak szárnyszegetten, mint hatalmas hópelyhek s az ember háborgó kérdésére már nem is felelnek –

(a Túlélők dicsérete) Elfogyott volna már a vérdíj? Vagy csak lanyhul a titkos szponzorok figyelme? Talán hirtelen kasszát csináltak? S hova tűntek a nagy nyári média-lapukon sütkérező csigák, gyíkok?

Hasonlat vagy te, kósza dallam, hajnalban kelő piciny mosoly, tajtékos nevetés és komoly, tiszta, zengő aphrosz, hogy halljam,

Mióta megismertelek, négy karom van és két szájam –