Ez aztán a meglepetés

Régen, nagyon régen, amikor a macskák királya maga is egér volt és a kutya volt az ember legnagyobb ellensége, vagy amikor a cseresznye kirúgott a hámból és nyár helyett télen érett – azért hogy a gyermekek friss és jóízű gyümölcsöt egyenek még akkor is, ha fagy van odakint. Tehát régen, nagyon-nagyon régen egy sűrűn lakott és veszéllyel teli város közepében élt a Varázsló. Úgy hívták, hogy Félix.
Ott lakott ő a kőpalotában, a rendkívül magas, kovácsoltvas kerítés mögött, amely rá volt kapcsolva egy körmönfont (vagyis bonyolult) riasztóberendezésre, és a mi varázslónk megkapott mindent, amit csak kívánt. Nem úgy, mint más gyermek, akinek anyja és apja megad mindent – legalábbis szinte mindent -, amit kíván. Nem, ő tényleg megkapott mindent. De MINDENT!
Mert mi, ugye, ha kívánunk valamit, meg kell dolgoznunk érte, vagy pedig ki kell várnunk, sőt, előfordul az is, hogy adnunk kell érte valamit cserébe, néha le kell mondanunk valamiről, amit igazán szeretünk. Vagyis: ha győzni akarok a meccsen, vagy első tanuló akarok lenni, ugye meg kell dolgoznom érte? Várakoznom kell, fel kell nőnöm például, hogy kocsit vezethessek. S ha pedig azt akarom, hogy valaki szeressen engem, akkor cserében adnom kell valamit cserében. Hogy mit? – Pontosan azt, amit várok: szeretnem kell őt. De Félix esetében nem volt érvényes mindez. Hadd, mondjak egy példát: hányan vagytok, akik sohasem kívántatok iskolába járni? Félix, ugye, sohasem ment iskolába. Hozzá házhoz jártak a tanárok. Ha pedig nem tetszett a lecke, akkor nem tanulta meg, és ennyi.
Inkább játszott. De ez sem volt érdekes, mert indig ő nyert. Nagyszerű, ugye? Talán nem is annyira jó ez, mert unalmas, ha tudod, hogy mindig győzni fogsz. Így a kis varázslónk sohasem szórakozott.
Természetesen bevetett néhány fogást és trükköt: kívánom, hogy többet ne unatkozzam – mondta -; kívánom, hogy semmi sem kelljen; legyek én is gyermek, mint a többi… De ezek az kívánságok nem váltak varázslattá.
Anyja és apja nagyon elfoglalt volt, arra sem volt idejük, hogy beszélgessenek, főleg SMS-sel érintkeztek, ezért sehogysem értették, hogyan unatkozhat a fiúk. Nekik úgy tűnt, hogy túlságosan el van kényeztetve, néha sajnálták, hogy olyan nagyszerű kastélyt ajándékoztak neki, hogy valóságos királyság veszi őt körül, s hogy magas vaskerítés oltalmazza őt minden veszélytől. Sőt, egyik este Félix apja, aki roppant fáradtan került haza, arra az esztelenségre vetemedett, hogy suttogva bár – mert a legborzalmasabb titkokat mindig suttogva mondják még a varázslók is – de kijelentette: hogy jobb lenne Félixnek úgy, mint régen, tömbházban lakni, még akkor is ha örökké érződik az étel szaga, amit a szomszédok főznek, még akkor is, ha valaki mindig elfoglalja a fizetett parkolóhelyedet, még akkor is, ha az erkélyről örökké téged bámul valaki, mert nem tartja távol őt a nagy kert és az a magas vaskerítés. Ott aztén nem unatkozhatsz, bólintott rá Félix anyja. Ő is ki volt merülve, hiszen egész nap dolgozott.
Félix, a nagy erejű és unalomtól szenvedő kicsiny varázsló, alig várta, hogy a szülei induljanak munkába, és ne legyenek már otthon, mert elhatározta, hogy megszökik hazulról.
– Meglepetést akarok – mondta nagy hangon. S máris átmászott a magas kerítésen, ki a forgalmas utcára, a sok veszélybe.
A gépkocsik száguldottak és tülköltek, a villanyrendőr színei észtbontóan váltakoztak, az emberek rohantak mindenfelé, anélkül, hogy észrevennék egymást, lökdösődtek, egymásra tapostak, a kirakatokban a fény hol kigyúlt, hol kialudt, az üzletek ajtaja pedig csengőszóra nyílt és csukódott, állandóan. Félix tévedésből a tömeg után ment, és túlsó járdán találta magát. Megijedt és a zsebébe nyúlt a Nokia márkájú varázstükör és varázspálca után, de hiába – és most rémült meg igazán, mert rájött, hogy mindkettőt otthon felejtette.
Akkor ezt kiáltotta: Legyen vége immár!
Teljesen megzavarodott, de nem ismert pardont: Kész, vége! Kész, otthon akarok lenni! De most, életében először, a varázslat elmaradt. Sőt, mi több az állandó nagy utcai zajban a saját szavát sem hallotta és egy pillanatig azt hitte, hogy elfelejtett beszélni, vagy pedig szavai a párnába fulladtak.
Ijedten állt ott, de látva azt, miként megy le a nap, s hiába jön az éjszaka, a város mégis egyre világosabbá válik, Félixben a rémület helyét elfoglalta a kíváncsiság. Lassacskán rájött arra, hogy milyen érdekes dolog átmenni az utca egyik feléről a másikra a villanyrendőr vezényletére, vagy milyen sokszínű életet és az újságárus ott a sarkon, és micsoda szórakoztató dolog a gépkocsik ablakát mosni a stopnál.
Végre boldog volt! Ment tovább a főutcán, amelyről megtudta, hogy Bulvár a neve. Meg-megállt és nézegette az árokba dobált hulladékot, vagy azt, amit az esővíz hozott és a fák gyökerénél hagyott a járda szélén. Így láthatott életében először leszakadt gombot, szétdobált narancshéjat, papírt, amelybe fagylalt volt csomagolva, sőt, ronda cigaretta-csikket szertehajigálva. Ahogy haladt, talált egy fél hot-dogot, amely még párolgott, és lehajolt, hogy jobban megnézze. Nem akarta megenni, habár … jó szaga volt, de hozzá sem érhetett, mert szemben találta mgát egy másik, nagyon figyelmes szimatolóval, akinek nedves volt a mancsa és hosszúra nyúlt a nyelve, ádázan vizsgálta a jó falatot, és türelmetlenül. Mindketten visszahőköltek, ugyanabban a pillanatban, és tekintetük döbbenten egymásba akadt. A szemük szinte egyforma volt: barna, nedves és roppant értelmesen nézett. Nem is hitted volna, hogy egy kutya és egy emberporonty – bocsánat, egy kicsiny varázsló nézi itt egymást. Igaz, hogy kicsiny, de nagy varázserejű.
Így találkozott Félix Kucuval, a csavargó oroszlánnal, és ott helyben életre szóló barátságot kötöttek. Kucu, a csavargó oroszlán komoly volt, szófogadó, nagyon jól ismerte az utca világát, sőt a kerítésen kívüli élet sok más titkát.
Azután, hogy Félix a csavargó oroszlánnak adta a maradék hot-dogot, mustárral együtt, ment minden, mint a karikacsapás. Sétáltak, sétálgattak, fűt-fát meséltek, aztán úgy érezték, soha el nem válnak többé. Örvendtek, hogy egymásra találtak.
Aztán egyszer csak Félixben fölmerült, hogy késő van már, s hogy a szülei aggódhatnak. Sőt, nyugtalankodnak. Haza kell mennie. Alig hogy erre rájött, máris a házuk előtt jártak. Kucuval, a csavargó oroszlánnak együtt a kastély kapujához siettek, de ott aztán nem tudta, hogy mi tévő legyen.
Kucu leült a járdára, és szófogadóan azt mondta:
– Semmi baj. Én itt ülök és várlak téged, amíg kijössz holnap, és sétálunk majd. Elkísérlek az iskolába, megvárlak, s az órák végeztével visszajövünk.Félix szégyelt ellenkezni, inkább rábólintott, aztán pedig elbúcsúzott, majd bemászott az udvarra.
A házba lépve a kicsiny varázsló örömmel látta, hogy a szülei még nem érkeztek haza. Várt egy kicsit, amíg ők is hazakerültek a palotába, és aztán olyan kívánsággal állt elő, amitől mindekettőjüknek tátva maradt a szája. De most is, mint mindig, teljesült a Félix kívánsága.
Másnap reggel, gyalogszerrel, iskolástáskával a hátán Félix útnak indult az iskolába. És ezt tette nap mind nap, hosszú időn át, amíg végre nagy varázsló lett belőle, s elrendezte a világ dolgait. Magához vette a házba Kucut, a csavargó oroszlánt, és nem engedte többé szabadon kószálni az utcán. A macskakirályt öreg kandúrrá változtatta, aki égszínkék kontakt lencsét viselt; intézkedett: hogy a cseresznye nyáron érjen, júniusban, még a vakáció előtt, s hogy a kutyák az emberek legjobb barátai legyenek – bocsánat! – a varázslók legjobb barátai.
Úgy miként Kucu, a csavargó oroszlán, aki Félix leghűségesebb barátja volt mindig, ami aztán meglepetés a javából.

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. mese, 2. mese, 3. mese, Interjú a fordítóval, 4. mese, 5. mese, 6. mese, 7. mese, 8. mese, 9. mese, 10. mese, 11. mese, 12. mese, 13. mese, 14. mese, 15. mese

1. Gergely Tamás:
   2015. április 21. 08:56

   Az jó: amikor a macskakirály egér volt. MI volt akkor az egérkirály… macska?