Lőrinczi László: “Csak a szerelem sújtson…” (17)
Hetvenhat
Elviselhetetlen lett a szombat… „Gondol-e rám, vagy már belefeledkezett az írásba… esetleg a főzésbe?”. Dühös volt borotválkozás közben. Már több, mint két hete… Ha már elhatározta magát, akkor csináljon valamit, rendszeresítsék a… szóval a találkozásaikat. Összeborzongott a gyönyörű emléktől… („Mit találjak ki?”). Olga elküldte vásárolni, vegyen akármit, csak ehető legyen. A pótkávéból is kellene egy kis tartalék, esetleg a gyerekeknek is. Közeledik a Juci születésnapja, csomagot várnak… – Hozzád hasonlít… Ha akad egy kis jó kaja, elfelejti minden gondját-baját… – Róbert elindult a piac irányába, azután elkanyarodott a posta felé. A sportlapra nem fogadtak el előfizetést („majd egy hónap múlva”), végül az Utunkat rendelte meg, jobb is egy hetilap, nem gyűl fel a fiókban. Kenyérrel, zöldséggel, két doboz borsókonzervvel és félkilónyi pótkávéval tért haza, Olga megdicsérte. – Még kitelt a tojásból egy nagyszerű rakott krumplira – mondta boldogan. És kitűnő is volt!
Hetvenhét
Kint erősen fújt a szél, amikor Róbert – elég későn – felébredt. Olga csak pislogott néhányszor, és tovább aludt. Róbert kimászott az ágyból és bekapcsolta a villanymelegítőt. A központi fűtés gyengén „eresztett” (ahogy ők mondták). Azután kávét főzött, amilyen erőset csak tudott, az előző napi szerzeményből. Nem is volt rossz! Élvezettel kóstolgatta. Egy nagy csészényit bevitt Olgának. Leült ő is az ágy szélére, és várta, hogy Olga nagy kényelmesen elrendezkedjék. – Rágyújthatsz, ha nagyon kívánod – mondta, de Róbert csak a fejét rázta, miközben jót hörpintett a kávéjából. (Nem akarta befüstölni a hálószobát). Olga mosolygott, és tűnődve nézett maga elé. – Ha jól meggondolom – folytatta -, nem is ment olyan rosszul nekünk, ami a privát életünket illeti… Van autónk is… – A te érdemed – szakította félbe Róbert -, te spóroltad össze. – Nem is fázunk – mondta tovább Olga -, és néha még kívánjuk egymást… Eszterékről azt rebesgetik, hogy már tíz éve nem élnek együtt… Te elhiszed? – Róbert sietve a szájához kapta a csészéjét, de olyan rosszul ivott belőle, hogy krákogni kezdett, és a vállát vonogatta válasz helyett. Olga benyúlt a Róbert házikabátja alá. – Mikor parancsolsz újra megkívánni? – kérdezte kedvesen. – Szeretnék ma dolgozni – mondta szórakozottan Róbert, és felállott. Olga keze a levegőben maradt, de jól elintézte a dolgot azzal, hogy jól rácsapott a Róbert hátsó felére. – Ne légy ma olyan buzgó – mondta -, el kell tennünk a téli holmit! – De este Róbert elővette régen megkezdett tanulmányát (a különféle sport-manageri irányzatokról) és idegesen elszívott fölötte egy cigarettát.
Hetvennyolc
Még mindig Olga megjegyzéseinek a hatása alatt volt. A nők jobban bírják ezt a taposómalmot, kétségtelenül van bennük valami őserő, amit nehéz megmagyarázni, amikor például minden átmenet nélkül sírva fakadnak. De vállalják a nehéz döntéseket, y compris a férfiválasztást, a szülést, a gyermeknevelést, a strapát, a félelmeket. Miért? Hogy a gyermekeknek mindenük meglegyen. A szerelem nem életformájuk, ehhez nem kell sok magyarázat, csak néha-néha kérnek belőle, nem fontos nekik, ezt az egész rendszert is inkább bírják, mint a férfiak. Amikor ilyesféléket gondolt, Róbert attól félt, hogy a szerelmet összetéveszti a szabadságvággyal. Miként lehetne új életet kezdeni? Azt mondják sokan, hogy csakis egy szűzzel, akinek még illúziói vannak, s nem tudja mi vár rá később. De neki nem szűz kell, hanem Eszter… Hogy az ölelés után suttogva végigbeszéljék az éjszakát… „Legalábbis szombatonként”, tette hozzá Róbert sóhajtva, mert közben észrevette Eszter ajkán a gúnyos mosolyt… Ez a nő mindent tud az életről, akkor tehát neki kell döntenie! Szégyellte magát, de úgy érezte, hogy semmit sem tehet. Csak bírja idegekkel… Olga azt mondhatná majd, hogy az egész azért volt, mert Eszter már nem bírta tovább férfi nélkül. (Például ezt pletykálná Jucinak.)
Hetvenkilenc
A hét második napjára is zúgó fejjel ébredt, s megvetette magát előző napi gondolataiért, már ami Esztert illette. Délben Olga figyelmeztette, hogy József-napja van, telefonálni kellene. „Mit tegyek? Még csak ez hiányzik nekem! Eszter majd szemforgatónak tart!” Húzta az időt, de végül mégiscsak telefonált. József válaszolt, és csak röhincsélt, mint a becsípett ember. A háttérből vendégek zaja hallatszott. Eszter nem akarta meghívni őket? Lehet, igaza van, de Olga rossz néven venné. Hallgatott. Csak később említette meg Olgának, hogy a fiúk ismét otthon vannak. (Ezt József mondta.)
Nyolcvan
Róbert nagyon korán kelt, hogy első legyen a fogászaton. A blokk takarítóasszonya bosszús arccal mosta a folyosót. Köszönt, és tovább akart menni, de az asszony megállította. – Domnule profesor… -, és előadta, hogy a blokkban egyre több a részeges, éjszaka összerondítják a lépcsőházat. – Ki kellene hívni a Sanepidet! – mondta erélyesen. – Majd szólok az adminisztrátornak… – ígérte Róbert halálkomolyan, bár nem értette, hogy az egészségi felügyelőségnek mi köze a dologhoz. Az utcán azon törte a fejét, hogy vajon mit isznak a tagok? Biztosan nem pezsgőt… (ezt mindig lehetett kapni). Sejtette, hogy kikről van szó, valamikor befolyásos emberek voltak, de még mindig őrizkedett tőlük, ki tudja… A klinikán felkereste a technikust, és megállapodott vele. (Különben alaposan megvárakoztatta volna).
(Folytatjuk)
Előzmények: 1. rész 2. rész 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész, 11. rész, 12. rész, 13. rész, 14. rész, 15. rész, 16. rész
Pusztai Péter rajza