Hideg és nyirkos levegő vette körül őket, amikor magukhoz tértek. Ahogy látni kezdtek, gyorsan felfedezték, hogy egy kéregkunyhóban vannak. Előbb Picur mozdult meg, aki gyorsan megtapogatta belső zsebét, s mert talán megtalálta, amit keresett, nem mozdult többé.
A magasban, a kunyhó tetején levő repedésből gyönge fény szitált. A lassacskán halványodó fény jelezte, közeleg az este. Bár egyikük sem látta, sejthették, valahol a Nagy Fehér Föld is fönn van már az égen.
A kis csapatnak semmi kétsége nem volt afelől, hogy foglyok lettek. De vajon kiknek a foglyai? Koboldok nem lehetnek – gondolták mindhárman -, hiszen ők nem érhettek el idáig ilyen gyorsan. Mellesleg ez a módszer sem rájuk vall…
– Mind itt vagyunk!? – kérdezte valaki torkát köszörülve, s mocorogni, fészkelődni kezdett helyén.
– Nicsak! – mondta ugyanaz a hang – Nem is vagyunk megkötözve. A szárnyaim is szabadok.
– De attól még foglyok vagyunk. – mordult fel Tücsök. – Még tiszta szerencse, hogy meghagyták a hegedűm.
– Hová hozhattak minket? – tette fel a nagy kérdést a zöld kis manó. – Még csak azt sem tudjuk, kik vagy mik tartanak fogva…
A másik kettő megvonta vállát. Aztán hallgattak, nem tudták, mitévők legyenek. Egyszer csak Réti így szólt:
– Nézzünk csak oda. Itt vannak a szárnyaim, eszembe sem jut, hogy madár volnék. Én bizony szerencsét próbálok. Felrepülök, hadd lássam, mi történik odakint. – mondta, azzal ugrott egyet, fel, egyenesen a magasba. Csak egy szárnycsapásába került, és már fenn is volt egy éppen leszállásra alkalmas helyen. Talált egy vékony repedést, aztán kikukucskált rajta.
– Mit látsz? – kérdezték lentről.
Réti megbabonázottan meredt valamire… Csőrét félig nyitva felejtette, jó ideig szólni sem tudott. Csak nyelt nagyokat.
– Na, mi az? Mi van odakint? – hallatszott a mélyből.
– Azt hiszem, nem látok jól. – suttogta lefelé Réti. – Mintha virágokat látnék, de különöseket, amilyeneket még sohasem láttam eddig, együtt táncolnak a fákkal, s köztük fényes pöttyök röpködnek a levegőben… Nagy körökben pedig olyan lények állnak, mint te vagy, Zöld Manó, de ezeknek nem látszik a végtagjuk. Azaz valami mégis… mintha, mintha szárnyaik lennének! Kezüket és lábukat falevelek takarják. Még az arcukat sem látom. Szinte egybeolvadnak a környezettel.
– Ajaj! Rossz sejtelmeim vannak. – jegyezte meg Tücsök nyöszörögve. – Ha most otthon lennék, elővenném hegedűmet, s vidám zenélésbe kezdenék… Az megnyugtat néha. De nem vagyok otthon… Ha így haladunk, nem is leszek.
– Rá se ránts, barátom – mondta Picur vigasztalóan, – az erdő már csak ilyen tud lenni. Én inkább tartanék azoktól, akik idehurcoltak… Aztán meg – folytatta, és elnyomott egy ásítást -, a helyzetért én vagyok a felelős, így hát, most újból manóörökségemhez fordulok, és megígérem, hogy kijutunk innen…

(Folytatjuk)

Előzmények: 1. rész, 2. rész , 3. rész 4. rész, 5. rész, 6. rész, 7. rész, 8. rész, 9. rész, 10. rész, 11. rész, 12. rész, 13. rész, 14. rész, 15. rész, 16. rész, 17. rész, 18. rész, 19. rész,