Székedi Ferenc: Arcok, szavak, emlékek (17)
Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveimet, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva oda mindazokat a köteteket, amelyekről úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. A megmaradókat.
Bitó László: Ábrahám és Izsák
(Argumentum Kiadó 2000, Budapest, Szerkesztő: Bodor Pál, Műszaki szerkesztő: Császár András. A mű eredeti címe Abraham and Isack. Az angol nyelvű kéziratból fordította a szerző közreműködésével Rakovszky Zsuzsa.)
A szürke hályog, a katarakta az egyszerűbb. Legalábbis a gyógyítás szempontjából, hiszen a látást azonnal helyreállító orvosi beavatkozás manapság már rutinműtétnek számít. A zöld hályog, a glaukoma viszont jóval fájdalmasabb, mivel gyorsabb látásvesztéshez vezethet. Bitó László (1934) hírneve az Egyesült Államok orvostársadalmában akkor futott fel, amikor olyan prosztaglandin-alapú gyógyszert kisérletezett ki a glaukoma kezelésére, amelyet manapság már Európa minden országában használnak és a nevét csak azért nem említem, hogy összhangban legyek az orvosok receptjeivel: ők is a hatóanyagot írják fel és nem a márkanevet. Az 1956-os forradalom után Amerikába kivándorolt és ott egyetemi karriert befutó élettanász a rendszerváltás után visszatelepedett Magyarországra és itt jelentette meg több könyvét. Egyrészüket angol nyelvű kéziratokból, az ő segédletével fordították vissza magyarra. De nemcsak, hiszen az Ábrahám és Izsák oroszul, németül, spanyolul, sőt szlovákul és románul is megjelent. A mű biblia-regény, elképzeli a jól ismert bibliai történet helyszíneit, szereplőit felruházza jellemrajzokkal, és mindehhez jóval részletesebb cselekményt is társít. Célja az, hogy többszörösen is feltegye a fájdalmas kérdést: az emberiség szenvedéstörténetét az égi hatalmasságok miért nem tudták megállítani? Miért volt szükség újabb és újabb áldozatokra? A regény korántsem valamiféle hitrombolás szándékával jelent meg, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát és Bölcskei Gusztáv református püspök ajánlása. Bitó az elkövetkező években még írt néhány hasonló ihletettségű regényt, de a más témáktól sem riadt vissza, sőt mi több, a kétpólusú Magyarországon a közélet kényes kérdéseiben is hallatta hangját, lakásán pedig létrehozta azt a Bitó-szalont, amelyben, különösképpen választások idején, ellenzéki politikusok és közéleti személyiségek törték a fejük valamiféle elvekben és személyekben is megfogalmazott rendszerváltási stratégiákon, de különösebb siker nélkül. Orvostudományi munkásságáért az utóbbi években az Egyesült Államokban még néhány jónevű alapítvány kitüntette, talán azt is bizonyítva: a természettudományokban mégiscsak több a biztos fogódzó, mint a politikában. Az Ábrahám és Izsák közben felkerült a színpadra is, Csíkszeredában Kövesdy István rendezett egy emlékezetes, kimondottan filozofikus előadást a történet lehetséges változatairól és következményeiről. Emlékezetest írtam, mert azok sem feledték, akik elmélyültek a mondanivalóban, és azok sem, akik felsóhajtottak, amikor látták, hogy ugyanazok a párbeszédek már ki tudja hányadszor kezdődnek újra és nem akar jönni a megváltó függöny.
Részlet a regényből
– Te vagy az, Omaan? Te vagy az, Izsák? – Ábrahám kérdő hangja inkább félénk suttogás volt, a megszólítottak mégis összerezzentek, amikor meghallották valahonnan a bozótból.
– Mi vagyunk, uram, Ábrahám! – felelte az egyiptomi szintén suttogva, mert nem tudhatta, vajon ki elől rejtőzködik a próféta, s őt magát nem látták a sarlóhold gyönge fényénél.
– Elhoztátok az áldozati állatot? Nem hallottam körmei kopogását az ösvényen – suttogta Ábrahám aggodalmasan.
– Fölváltva hoztuk a vállunkon, uram, nehogy elfáradjon vagy megsérüljön. Istenedhez méltó áldozat lesz, és bégetése fölhat a mennyekbe!
– Gyorsan, hozzátok be ide, ahol a tüzet tartom! – Ábrahám kilépett az ösvényre, majd egy szűk nyíláson át jókora barlangba vezette őket, amelynek mélyén kis tűz lobogott. Kihúzott belőle egy lángoló ágat, hogy annak fényénél vegye szemügyre a kost, amelyet még mindig Izsák cipelt a vállán.
– Jól választottatok! Gyönyörű példány! – Olyan erővel csavarta meg a kos fülét, hogy az állat panaszos bégetése betöltötte a barlang visszhangzó üregeit.
– Isten egész éjjel nem adott választ imáimra! Hiába kérdeztem, nem felelt. Fohászkodjunk, hogy meghallja e pompás kos halálkiáltását és letekintsen ránk, amikor pirkadni kezd a hajnal!
– Mi hallottuk Istened szavát, uram, Ábrahám. A te fiadnak, Izsáknak a szájával szólt hozzánk! Kérlek, gazdám, üljünk le, hogy elbeszélhessük, mi történt és mit hallottunk a pásztoroktól odalenn a völgyben…
Omaan mindent elmondott Ábrahámnak, amit Sabutól halltott az Ismáel ellen küldött emberekről, és egyebet is hozzátett, amit már korábbról tudott. Ábrahám dermedten hallgatta. Időről időre megpiszkálta a tüzet, hogy a föllobbanó lángok fényénél jobban szemügyre vehesse fia és az egyiptomi arcát. Csak akkor szólalt meg, amikor Omaan bevégezte mondandóját. Így szólt:
– Ha te, Omaan, és te, Izsák, nem lennél, s ha nem lenne az én kegyelmes Istenem, aki mindkettőtök lépteit vezette, elvesztettem volna mindkét fiamat. A Sárától valót, és a Hágár szülte fiút is. Ó, Sára, miért teszed ezt velem? Miért keresztezed az utamat lépten-nyomon? Miért állsz közém és az én Istenem közé? – kérdezte Ábrahám fennhangon.
– Emlékezz rá, uram, Ábrahám, hogy annak idején, amikor Egyiptomba érkeztetek, te magad kívántad tőle, hogy tagadon meg téged, mint férjét… Te kérted, ne mondja magát feleségednek, hogy jól menjen sorod a fáraó országában. Te biztattad, hogy legyen kívánatosabb a fáraó minden más ágyasánál… Ha egy férfi arra kéri asszonyát, adja oda magát egy másik férfinak, ne remélje, hogy megőrizheti annak az asszonynak a becsülését – kelt Omaan úrnője védelmére. – Azután pedig – folytatta sietve azzal, ami már réges-rég kikívánkozott belőle –, amikor visszatértetek ide, Kánaán földjére, kérted Istenedet, hogy ajándékozzon meg fiúgyermekkel, de megtagadtad magad a feleségedtől, miközben az egekre vetetted tekintetedet. Istened szavaival igazoltad mindazt, amit tenni kívántál. Feleséged ugyanígy cselekszik. Mindketten Istenetek szavát hallottátok. Ama félelem hangja, amely elhitette veled, hogy Izsáknak meg kell halnia, hitette el úrnőmmel, hogy Ismáelnek pusztulnia kell. Ahogyan te szeretted volna megvédeni a Hágártól született fiadat, úgy akarta ő megvédeni a fiút, akit Istenetek néki adott.
– Hallom apámhoz intézett szavaidat, Omaan, de nem értem, amit mondasz! – kiáltott föl Izsák kétségbeesetten. – Valamelyiktek megértethetné velem…
– Én már elmondtam neked mindent, amit én elmondhttam. Apáddal kell beszélned. Meg kell békülnöd vele, őneki pedig teveled, mielőtt megbékülhet feleségével, úrnőmmel, Sárával. Most magatokra hagylak benneteket. Kinn maradok, a szabad ég alatt, mert nem félek attól, hogy lesújt rám valamely isten a távoli egekből. Itt őrködöm majd a barlang bejáratánál, hogy kimondhasd a megbékélés szavait. A kost meg kikötöm a bozótosba, hogy ne zavarjon itt a tűznél, örökös bégetésével.
– Itt a késem, vidd magaddal, Omaan! Azt akarom, hogy Izsák félelem nélkül szólhasson hozzám. És azt szeretném, ha te is békében pihennél, és nem kellene rettegned úrnőd, Sára haragjától. Izsáknak egy hajaszála sem görbülhet meg. Épp oly kevéssé kell tartania tőlem, mint nekem tőle.
Pusztai Péter rajza