Az én szökésem, elfogásom és megmenekülésem

A hetedik napon eljött hozzám az én jóságos cseh vasutasom. Holnap feladhatom a táviratot. A harmadik napon Tornalján lesz a vagon.
Búcsúzáskor hosszan fogtuk egymás kezét. Tudtuk, ez az utolsó találkozásunk. Holnapután hajnalban én is elutazok. Vasárnap már én is otthon leszek. Búcsút veszek Protivíntől. Itt hagyom a rossz emlékeket. Sajnálom, akik itt maradnak…
Sajnáltam Frantót, a vézna német emberkét, akivel kettesben könnyebb volt elviselni a cselédsors minden megaláztatását. Ő marad. Neki nincs hová menni. Legfeljebb ábrándozhat egy jobb világról, amikor majd nem alázzák meg cseh földön az embert csak azért, mert német…
Eljött az idő. Megyek vissza a falumba, Lévártra. Nem megyek Amerikába. Csak haza. A szülőföldemre megyek, őseimhez, akik ott pihennek a lévárti temetőben. És vár a családom. Nem tudok róluk semmit. De vasárnap már megölelhetjük egymást.
Az indulás előtti nap éjszakáján megint nem tudtam elaludni. De nem is mertem volna. Nem volt ébresztőórám. Csak a toronyóra jelezte nekem az idő múlását. A prágai gyorsvonat hajnali négy órakor érkezik a protivíni állomásra.
Amikor az óra hármat ütött, indultam. Négy előtt tíz perccel az ablaknál álltam a jegypénztár előtt, és kértem a jegyet. A nő az ablak mögött rám nézett, azt mondta, hogy egy pillanat. Bezárta a kis nyílást, gyorsan felállt és kiment. Hallom, amint kiált: policajt! Kereste a vasúti rendőrt.
Édes Istenem, megint bajban vagyok.
Felkaptam a pakkomat, szaladtam ki az utcára, onnan be a parkba, ahol már eltakartak a fenyőfácskák.
Amilyen gyorsan csak tudtam, szedtem a lábamat és menekültem kifelé a városból. Csakhamar elértem a bori erdőt. Az erdőben megtaláltam azt a szekérutat, amelyen Borból járnak be a városba…
Bandukoltam az erdei úton. Hallottam, ahogy a síneken elrobogott az én vonatom. Nem baj, hadd menjen. Fontos, hogy én megmenekültem…
Leültem egy fenyőfa alá. Onnan lestem az utat, mikor jön visszafelé a tejesszekér Protivíhből. Hirtelen nagyon álmos lettem. A fenyő illata szinte elbódított. Felugrottam, mert féltem, hogy elalszom.
Úgy hat óra felé közeledett az úton Bor irányából a társzekér. Egy fa mögé bújva lestem, hogy ki hajtja a lovakat. Jakab Pista oldalfalui fiú volt a kocsis. Vitte a tejet Protivínbe. Egy óra, amire visszaér. Ez az idő végtelenül hosszúnak tűnt.
Amikor végre megjelent az erdei úton, intettem a fiúnak. Vegyél fel, megyek Vicén bácsiékhoz. így azután vonat helyett gumikerekű szekéren utaztam. Ellenkező irányba, mint a vonat, de mégis hazafelé.
Vicén Ignácék nagyot néztek, amikor megláttak. Margit früstököt készített, és várták, hogy elmondjam jövetelem célját.
Miközben ettem a szalonnás rántottát és ittam a finom tejeskávét, azon gondolkoztam, megmondjam-e, hogy jártam. Nem lesz-e abból valami bajuk, hogy tudnak a szökésemről. Ignác okos ember volt. A pakkomból sejtette, hogy megléptem, csak azt nem tudta, mit keresek én Borban.
Ignácnak és Margitnak elmondtam sorban mindent, ahogy történt. Jól tettem. Ignác mindjárt azt javasolta, hogy ne vigyem magammal a pakkomat. Az feltűnő. Elég ha egy kisebb táskát viszek, mintha csak valami ügyes-bajos dolgot mennék intézni. Ők a pakkomat postán feladják a Bálint sógor címére. Felülök egy buszra. Tíz órakor megy Strakonicére. Onnan meg egy órakor indul személyvonat Prágába….
Egy fülkében az ablak mellé behúzódtam, és perceken belül elaludtam.
Amikor felébredtem, Česká Třebovában állt a vonat. Eszembe jutott február 2-a, Gyertyaszentelő napja, amikor az úton Prága felé a vonatunk elakadt a nagy hóban. Lepergett lelki szemem előtt az a kálvária, amit a mai napig megjártam. És mi vár otthon? Mindegy. Csak már együtt lehetnék a családommal… Olyan messze voltam már szenvedésünk he-
lyétől, hogy teljes biztonságban éreztem magam.
Megpróbáltatásom új színhelyéül a Sátán Bohumint, ezt a dromedár cseh várost választotta. Nézem a kupé ablakán át a nyüzsgést a peronon… Látom, hogy két csendőr, egy fiatalabb és egy idősebb közeledik a vonathoz. Biztosan ők is utaznak. Felszállnak éppen abba a kocsiba,
amelyben én ülök. Jönnek be a fülkébe…
A fiatal csendőr nézi a papírt, aztán engem. Hol arra, hol rám pislog. Aztán megszólal tisztán magyarul. Megörültem. Azt hittem, egy földim, egy magyar fiú. Mindegy, ha csendőr is, de magyar.
Kérdezi, hová utazom. Mondom, hogy Tornaljára. No, szálljak csak le. Vigyem a pakkomat.
Ez már több kettőnél, gondoltam. Eddig megúsztam. Majdnem otthon vagyok és most lebukok. Az én „magyarom”, aki mindjárt megmutatta, hogy rosszabb a magyarnál: úgy lett csendőr, hogy szlováknak íratta magát.
Az egyik csendőr előttem, a másik mögöttem.
Leszállok. A peronon megállunk. A fiatal csendőr felszólít, nyissam ki a pakkomat. Leteszem a táskámat, kicsatolom, felhajtom a fedelét. Pár szennyes ing, gatya volt benne. A tetején iratok, levelek. Szerencsétlenségemre ott volt az a levél is, amit a feleségem írt már hazulról. A renegát legény kezébe veszi. Olvassa a címet: Protivín, č. 23. okr. Písek.
– Te szököl – mordul rám a csendőr.
– Dehogy szökök, megyek a családomhoz, az már otthon van – válaszoltam hebegve.
Elbocsátási papírom sem a gazdámtól, se a munkaügyi hivataltól nem volt. Ezt követelte a csendőr. Hogy is lett volna! De hát csak nem vallom be, hogy valóban megszöktem!
– Gyerünk a kapitányságra – bökött meg az én csendőröm. A másik kérdi tőle, hogy mit tettem. Amaz hadarja neki, hogy szökevény vagyok. Vitatkoznak. Annyit megértettem az idősebb szavaiból, hogy hagyjanak engem, mert én nem vagyok Benderóc…
Becsukom a táskám. Elindulok. A vonat ablakából néznek utánam. Vajon ki lehet ez a jómadár, akivel együtt utaztak. Bizony, se nem tolvaj, se nem betörő, csak egy földönfutó, aki szeretne a családjához hazamenni.
Fütyül a vonat. De most nem nekem. Hallom, hogy éles kattogással elhúz mögöttem. Ez már nélkülem megy Tornaljára.
A kapitányságon egy nagy várakozószobában többen üldögéltek a fal melletti padon. A helyiség közepén megállítanak. A fiatal csendőr bemegy a szemközti ajtón. Otthagy az öreggel. Ez jóakaratú hozzám. El akart engedtetni. Mondom neki, hogy vécére kell mennem. Intett, hogy mehetek. Rámutatott egy ajtóra. Bementem. Ő kint várakozott.
Gyorsan lehúztam a csizmámat. A bélését felvágtam. A megtakarított pénzemet oda bedugtam. A csizmát visszarántottam. A láncot meghúztam, a késemet meg a vécé víztartályába dobtam… A pénzem biztonságos helyen van. Az összes pénzem megvolt, amit az elhurcolás előtt az eladásokból gyűjtöttem. Az új életet ezzel akarom kezdeni…
A kezemet feltartottam. A buzgó csendőr a zsebeimet átkutatta. Kivett mindent és lerakta egy székre. Bicskámat, fésűmet, pénztárcámat és a zsebkendőmet. Édes Istenem, milyen szerencse, hogy a pénzemet eldugtam…
Amikor a két kiskorú gyermekemet említettem, a főcsendőr megenyhült. Lehet, hogy futni hagy, ha nincs ott a két járőr. Így, miután egy irodistának lediktálta az adataimat, közölte, hogy vissza kell mennem oda, ahonnan jöttem. A vonatjegyet megveszik ők Protivínig nekem és az öreg csendőrnek, aki visszakísér a gazdámhoz…
Az öregebb csendőr rendkívül bosszús lett, amikor megkapta a parancsot, hogy vigyen vissza Protivínbe. De nem szólt. Parancs az parancs. Csak az arca rángatózott. Mit tesz ez velem az úton?
Sohasem tudom meg, hogy milyen lett volna az utam csendőri kísérettel. Az Isten megint megsegített.
Megyünk vissza az állomásra. A peronon jön velünk szembe egy vasutas. Ő kiabálja, hogy melyik vonat mikor, melyik vágányról hova indul. Látott, amikor elvittek.
Az én csendőrömnek ismerőse lehet, mert megszólítja. Káromkodik neki veszettül. Engem kísérnie kell Portivínbe. Nem vagyok bűnöző, csak magyar. Elszöktem a gazdámtól. Vissza kell toloncolni. Neki ez két napba kerül.
Amikor így kidühöngte magát, megkérte a vasutast, vigyázzon rám, amíg hazaszalad, szól a családnak, meg vesz magához úti pakkot.
Aztán rámutatott egy lócára, hogy üljek oda. Otthagyott a vasutassal.
A csendőr alig tűnt el a kijáraton, a vasutas mellém lép, nem néz rám, mintha nem is hozzám szólna, halkan mondja szépen tisztán magyarul: a
harmadik vágányról indul egy személyvonat Valašské Meziříčí felé. Tűnjek el.
Az én jó segítőtársam ez a vasutasnak varázsolt magyar, aki éppen ott van, ahol én bajba kerültem.
Ez már a második vasutas, aki segít nekem… Elfordult és kiabálta a vonatok indulását. Felkaptam a pakkomat, hallottam, hogy füttyentett a vonatom, át a síneken, és felugrottam az akkor már éppen megmozdult vonat utolsó kocsijára.
Visszanéztem. Az én jó vasutasom mintha integetett volna a kezével. Vajon, hogy számol el velem a csendőrnek?
Visz a vonat megint. Az Isten megsegített. De most már én is óvatosabb leszek. A táskámat kinyitottam. Az árulkodó leveleket kivettem. Széttéptem és szélnek eresztettem. A pakkomtól is megszabadultam…
Amikor a vonat Valašské Meziřičin megállt, azonnal bementem a vécébe. Magamra zártam az ajtót, csak akkor jöttem ki, amikor a vonat elindult. A nagyobb állomásokon, ahol tovább állt a vonat és ahol át kellett szállni, eltűntem a tömegben. A vonaton egyik kupéból átmentem a másikba, folyton mozogtam, hogy ne legyek egy helyen.
Losoncon megnyugodtam. Régi magyar földön vagyok. Közel már a szülőföldhöz. Ez a tudat erőt adott. Pedig nagyon elfáradtam. Kimerített az egész napi feszültség. Nem ettem, nem ittam. Meleg volt, a szomjúság különösképpen gyötört.
Elérkezett az éjszaka. Nem mertem elaludni. Nyáron korán virrad. Reggel hat órakor szinte fényes nappal volt Tornalján, amikor leszálltam a vonatról…

* Részletek

(Folytatjuk)

Előzmények: Bevezetés / 1. rész  / 2. rész / 3. rész /  4. rész / 5. rész / 6. rész / 7. rész / 8. rész / 9. rész / 10. rész / 11. rész / 12. rész / 13. rész / 14. rész / 15. rész /