Egy kiállítás többszörösen próbára teszi a narrációs szándékot. A felvetés a statisztikus fizikáéval rokon, amely a sok szabadsági fokú (azaz számos kötöttségű! nem pedig „nagyon szabad”), sok individuális entitásból álló rendszereket nem az egyes „részecskék” leírásával, hanem azok sokaságának statisztikai átlagolásával tanulmányozza. Sok ezer ember támolyog, még több ezer könyv között.

Ráduly János túllépett a bűvös százon, ez ugyan nem az életkorát jelzi (hiszen 1937-ben született, október 27-én éri el a „csak” nyolcvanat), csupán a neve alatt megjelent kiadványai számát. Nemsokára a száztizediket is dedikálhatja. A magas szám ne riasszon el senkit, és irigykedésre sem való, mert voltaképpen füzetek sorát jelenti, a szerző költségén, spórolt nyugdíjából. […]

Mikor ezt írom, dörög, zúg az ég, zápor dobpereg a háztetőkön. Az esőt én kértem, imádkoztam ki, hogy megírhassam ezt a jegyzetet egy bukaresti jelenségről. Ez a jelenség abban áll, hogy a cigány várostársaink éjszakába nyúlóan bömböltetik kazettás magnóikat, és erről nincs mód leszoktatni őket.

Elege lett az otthoni karriertörténetekből, hogy lám, mire vitte valami Cojocaru, csak mert válogatott szinten röplabdázott a CCA-nál, s amikor leszerelt, ezredesi, az is lehet, tábornoki rangban nyugdíjazták, pedig míg a labdát bombázta át a háló fölött, még érettségije sem volt. Az egyház és a katonaság a mindenkori állam két pillére akár az állampolgárok ellenében […]

Dumnyezó barna vadászkalapot, zöld trencskót és fekete farmernadrágot viselt. Arca frissen borotválva, mint mindig, ahányszor (ritkán) eddig láttam – kivéve amikor rabruhában, egykori polvégbizes társai között. A Dumnyezón nem látszik meg a kora. Négy-öt évvel ezelőtt megjelent vele egy vastag interjúkötet: valamelyik újságíró faggatta a múltról. Szenvtelenül válaszolt, mintha nem is ő lett volna a […]

„Őszi tejben leng / a világ bizonytalanul. / / Megőszülsz ósdi becsületben / — lopni tanulj!” Ezerszer elmondtuk ezt a verset, mint annyi mást. Ma is látom, ahogy felegyenesedik, amikor a Kikericseket kezdem magyarul: „Le pré est vénéneux mais joli en automne / Les vaches y paissant / Lentement s’empoisonnent”. Franciás volt, büszke volt rá.

Gyomorvérzés. – Így végzed hát te is, – súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan. Fekszem hát nyugodtan a bukaresti sürgősségi klinikán, s azon töprengek, nem kellene-e az újságírók szigorlati igazoló vizsgáján kötelezővé tenni a gyomorfekélyt. Rendszertelen életmód, összevissza étkezés, cigaretta, kávé, alkohol. Meg nyilván az öröklődő hajlam.

Ha az ember az I. Károly sugárúton az Egyetem tér felé haladtában elhagyja az örmény templomot, megy még egy keveset, és valahol jobbra tér, előbb-utóbb ráakad arra a helyre, ahol az a ház állt. A ház, amelyet nem járhatnak szellemek, mert nincs. Ahol Dankanits Ádám lakott, a Popa Rusu utca 11. szám alatt (de hát […]

Miért, hogy az ember csak a különösre, a kirívóra figyel fel (olykor, igazán)? Miért, hogy a tipikus közömbösen hagyja? Mindez nem a szocialista realizmus maradványsugárzása, hanem egy minapi találkozásomról jutott eszembe. Máskor év elején a többi statisztika között – hogy aszongya a múlt esztendőben ennyi meg ennyi volt az egy főre jutó nemzeti jövedelem, ezzel […]

A fal hirtelen, mondhatni a semmiből felbukkanó emléke megijesztette. Az angyal bukását festette a még friss felületre egy jó futású képzőművész, aki Szinyei-Merse, Aba-Novák és még egy sereg dupla családnevű zseni olajképeinek fényében (az sem kizárt, árnyékában) nőtt fel, s akinek voltak természetesen egynevű mesterei is.

Mottó: Aki csak nyomokat hagy maga után, az nem él soká; nyomai elvesznek az emlékezet dzsungelében. Ma is fülemben cseng egy tizenéves diáklány megrendítő vallomása, aki vízkeresztkor többed magával segédkezett a katolikus házszentelési szertartásnál. Becsengetésükre, egy tömbházlakás ajtajában töpörödött, szegényesen öltözött, csontra fogyott anyóka jelent meg, aki láthatóan zavarba jött a látogatók népes seregétől. Később, […]

Amikor 1970-ben Bukarestbe költöztem, kellemesen meglepett az itteni emberek kultúrszomja. Már az első hajnalon arra ébredtem, hogy az utcán valaki magas, daloló hangon régi kiadású Heine-műveket – nem tudtam megítélni – keres megvételre vagy kínál eladásra. „Haine vechi! Haine vechi!” – ezt kiabálta kitartóan és fonetikusan.

Néha a legtermészetesebb dolgokon csodálkozunk el a legjobban. A múlt év tavaszán például – zuhogott, ömlött hosszan az eső, mintha déjà-ból öntötték volna – azon töprengtem, mi is lenne, ha az emberi test oldódna vízben. Tudok valakit, aki vígan elélne úgy is, na de mi lenne az egész nagyszerű emberi civilizációval! Utána meg az jutott […]

Nagy kaland, mondhatná valaki. Csakugyan nem az, de rájöttem, hogy van benne tanulság. Próbáljon valaki dolgozni (vagy akár csak írni), ha egy kompresszor rázkódik naphosszat a röhögéstől az ablaka alatt, s hozzá légkalapács tercel. Úgy látszik, az útjavításban a hétköznapok a lassú felhalmozás ideje, a látványos előrehaladás szombaton és vasárnap szokott bekövetkezni: a hétvégi munkát […]

A Parlamentben Ideje elmondanom: a Képviselőházba igyekeztem, vagyis a parlament alsóházába, amely Bukarest legmagasabban fekvő pontján, az érsekség melletti épületben ülésezik. Szavazásra mentem (tudják a viccet a gilisztával, amelyik büszke, hogy halászni viszik). Az RMDSZ, nem először, jelölt az országos Audiovizuális Tanácsba, kockáztatva, hogy ha bekerülök, meg kell válnia tőlem. Illetve nem kockáztatva, hiszen esélyem: […]

Átkérdez a cyber-téren a minap Hugó barátom, egykori kenyeres pajtásom a sajtóban (ma már inkább az emlék-leltározásban) és azt kérdi minden teketória nélkül: ismerem-e az ő Bukaresti élet, képek című könyvét? (Megjelent 2001-ben, a Scripta Kiadónál.) Mire én, a jótanulók buzgalmával, adom neki a megszokott se-se választ: hallottam róla, de ugye… – és jön a […]

Nincsenek ideálok. Valamiféle ostoba mindent-elfogadás telepedett a világra. „Ha van pénze, megteheti”, „Na és”, „Mit tudsz tenni?”, „Ez a piac, ezt kell szeretni” — annyit hallom ezeket a szólamokat, ráadásul olyan közegben, amelyben nagyobb becsülete kellene hogy legyen az álmodozásnak, hogy már valósággal belefájdult a fülem. Legutóbb egy újságíró-konferencián hallottam őket, és arra kellett jutnom, […]

Elekes Ferenc: Reggeli levél Bölöninek (Cenzúrázva) „De ha virág nőtt a szívében, A csorda-népek lelegelték.” Beteg vagy? Sasztán? Más is beteg. Meghalok? Sasztán? Meghal más is…

A kolozsvári Légy jó mindhalálig-ról „Én meg akarok halni!” Ábrahám Gellért igazi szenvedélyt képes közvetíteni, amikor kitör belőle ez a borzalmas, de logikus felkiáltás. Logikus, mert valahogy minden olyan nyomorultul (és ó, de igazian, hogy Adyval, Móricz barátjával fejezzem ki magam) iskolás ebben az iskolában: a szigorúnak tűnő, de melegszívű igazgató Dimény Áron parádés alakításában, […]

A hétévszáza­dos ma­gyar lírát méltán em­le­ge­tik nagy­nak és je­lentősnek. Nemkülönben a ma­gyar műfordításiro­dal­mat, éspe­dig an­nak tu­laj­doníthatóan, hogy a leg­jobb íróink szólal­tatták meg ma­gya­rul a világiro­da­lom nagy­ja­it, mond­juk Shakes­peare-től Tolsz­to­jig. Tu­laj­donképpen újra­al­kották műve­i­ket, az ere­de­ti­ek­kel egyenértékűeket hoz­va létre.

Kikulcsolta a postaládát, belenézett. Az állam vagy csak a szolgáltatók megint jelzik, hogy fizető polgár vagyok, nem több, állapította meg kesernyés iróniával, amikor kihalászta a reklámlapok és szórócédulák halmazából az egyetlen fontos postát. Egy villanyszámlát, amin minden rendben volt, és mégsem.

Gergely Tamás: A gipsz fogyott el az Ung partján? / Hangsúlyozni szeretném… Radikálisan megváltozott Balla D. Károly írásművészete az elmúlt években, ennek a változásnak hű tükre a jelenlegi könyv, a Vak Cina. Hogy példával éljek: ezt írja BDK a maszkokról egyik korábbi C-duljában: „Egész életünkben maszkot viselünk, és amikor végre valódi arcunkat odafordíthatnánk a halálnak, […]

Talán egy fénykép ez az egész, amiről alább szólnék. Méghozzá régi, az 1980-as évekből. Romániából, pontosabban Erdélyből, a magyar színházak, színészek életéről. Egy színésznő szemével. Nem ennek indult. Inkább egy különös dacból, hogy bebizonyítsa: a színész is alkotó művész, gondolkodó lény, nem csak egy pojáca, akiről – a munkájáról, alkotó művészetéről – nem emlékezett meg […]

Jon Fosse nekem nem jön be. Néhány évvel ezelőtt már láttam az Alvást, és több barátom minden ajánlása ellenére sem tudtam szeretni. Most pedig, a Szép után, azon töprengek, miért nem szeretem. Mert nagyon nem szeretem. Először is, nem hiszem, hogy akad öt egyforma ember. A kamaszlánytól a kamaszfiún át a szülőkig és Leifig mindenki […]

Mottó: A költészet olykor áradó, bő beszéd, máskor meg inkább csönd és hallgatás. A fene ismeri ki magát… Néhány évvel ezelőtt, számítógépes módszerekkel informatikusok arra kerestek választ, hogy melyik költőnknek van a leggazdagabb szókincse. Ezzel mintegy versenybe állították nagyjainkat, a közönség pedig elcsöppenő kíváncsisággal várta a végeredményt, hogy ki verekszi fel magát az első helyre. […]