Szabad a kezét?, nyafogja a hölgy, miután részletesen kifejti, hogy a kesztyű tulajdonképpen ’kézre tevő’, mai alakja így keletkezett: ’kéz teő’, ’kezteő’, ’keszteő’, ’kesztyű’…Mindezt úgy adja elő, tudósi kényességgel, kényesi tudóssággal, oly szuggesztív, hogy kéken villódzik a légben a sok egyvesszős idézőjel, tíz pompás nyelvészeti aposztróf. Mennyi mindenre jó odafigyelni.

Nem is hinné az ember, hogy mik megesnek ezen a világon! De, bizony mégis megesnek. Mint a pinty, úgy megesnek dolgok, hogy egyszer csak azt látod, hogy né, itt valami megesett. Azonban szó, ami szó, ne higgyük el magunkat, mert vannak megesett dolgok, amelyek nem csak itt, hanem mondjuk máshol, szóval, ott is megesnek. Hogy […]

A kék hegyek sem látszottak, olyan homály telepedett a táj vállaira. Vaskos szürkeség, és eső- eső, már sokadik napja zuhog. Türelmesen nézem innen bentről, s úgy érzem, nem csak a természet szenvedi el a nyomasztó színjátékot, de valahol én is. Mintha rám nehezedne ez a köd, mintha összegyűrődnék alatta, akár egy rongydarab. Igen… igen… már […]

Szemüveges, hetven körüli nénike mustrálja a pláza polcait. Megtapogat minden dobozt, forgatja a befőttesüvegeket, idegesítően recsegteti a celofánzacskókat. Fiatalember közeleg a polchoz, szinte vaktában leemel két ikrás dobozt és egy csomag kekszet, s máris rohanna tovább, de az idős asszony utánakap a hangjával: – Mit vett le onnan, uram? Csak nem heringikrát? Hiszen az a […]

Azt mondja szomszédom a minap, látta a nevem az újságban. Nocsak ! De elég nemszeretem „kontextusban” (ezek az ő szavai) , merthogy a nevezett havilap istenigazából leszedi rólam a keresztvizet egy karcolatom kapcsán. Nosza, megindítom a hajtóvadászatot, hátha ráakadok a lapra s az inkriminált kritikára.

Bütü Feri egyszerű volt. Talán túlságosan is egyszerű. Olyan igazi emberforma. És olyan, aki keveset beszél, de ha szól, netalántán elgondolkodik, bizony nagyokat tud mondani. Mesélte, hogy egyik álmában például térképész akart lenni. Bizonyára azért, mert kalandozásai során, amint itt-ott a föld kerekén bóklászgatott, véletlenül egy másik emberi lény álmában találta magát. Hát, úgy eltévedtem […]

A feszültség kitörni készülő lárva. Szunnyadó kisemmizettség, megalázottság dagad hatalommá. Emberméretű, utálatos szörnnyé fejlődik ki. Nem maradt más, mint várni. – Ízed keserű, ha beléd harapok, és gyász ölel körül fogaim nyomában. Gólemmé formáz az élet. Mit gondolsz? Meg foglak védeni? Lenne rá módom. De nem azért vagyok.

Volt egyszer nem is oly régen, egy hatalmas erdőrengeteg. Annak közepén egy akkora nagy hegy meredt az ég felé, hogy teteje már a csillagokat szurkálta. A hegyoldalban volt barlang is, abban pedig lakott egy öreg sárkány.

Volt egyszer egy erdei kicsi házikó. Egyik este esőcseppek koppantak az ablakpárkányon. A kopogás felerősödött, s közben fütyült a szél. Így dalolt az ősz, teli torokkal zengve furcsán félelmetes, mégis oly szép dalát.

Drága egyetlenem! (Hattest Fred –az utolsó kívánság jogán megírt – búcsúlevele élettársához, melyben senkitől sem búcsúzik) Az a megtiszteltetés ért, hogy én legyek T. állam utolsó kivégzettje. Mert hogy a parlament,-amint azt már bizonyosan te is tudod – úgy döntött, hogy folyó év március elsejétől, azaz holnaputántól , eltörli a halálos büntetést. Ezt a mázlit ! Képzelheted, […]

Édesanyád ebéd után bejött a szobádba. Azt mondta: Fiam, beszélgetnünk kell. Hirtelen végiggondoltad az elmúlt hetet, nem találtál semmi gyanúsat, de a zabszem nem fért volna fel a fenekedbe.

Van nekem egy kismacskám. Okos is, szép is, játékos is, hát bizony nagyra becsülöm az én kis macskám. Nagyrabecsülésem jeléül, egyik felének azt a nevet adtam, hogy Pala, míg a másik fele Csinta lett.

(a keresztúri halastó igaz története) Ez is úgy esett, hogy megesett! – mondta egykor egyik barátom, aki elmondta, ha érdekelne, hát szíves-örömest bevezet engem a mai legendák születése egy igen jelentős fordulatának részletébe. Már ha akarom! – mert tudjam meg, azt mondja, ez a mese, akarom mondani történet, nemrég született. Ő maga sem hinné el, […]

Volt egyszer, úgy két héttel ezelőtt itt egy ház, annak legbelsőbb szobájának legfélreesőbb sarkában pedig egy lyukas zokni. Finom, puha gyapjúból készült, – áldassék mindkét keze annak, aki kötötte!

A holnap üzenete újra megérintette arcát, akárcsak a tavaszi szél lebbenése. Újra elemében érezte magát, és fellélegzett, mintha az üdeségnek helyet kellene szorítania, az elavult bent rekedtséget kilehelve.

Malek Zoltán szabadúszó író volt. Műfordításból tartotta fenn magát. Sikerült egy albérletet kibérelnie. A szomszédok közönyösek voltak iránta, mint ahogy ebben a házban mindenki egymás iránt. Egyszer Zoli megy a boltba s Jani bácsi, a legöregebb lakó megszólítja: – Jó reggelt! Hogy van író úr? – Köszönöm! Egész jól!

A székelyudvarhelyi származású S. Róza néni gyermekkorában Betfalván szolgált, ott hallotta egy szakácsnétól aki az uradalomban főszakács volt, hogy amikor Petőfi Keresztúron járt, itt tartózkodott Zeyk Domokos is.

A mozgólépcső visz felfelé, nagyot lépek, lendülök a világosság felé. Ez a két japán nő megint itt van – a Szelkalmanter hol? – ő a legmagyarabb akcentussal magyarázza nekik angolul, hogy hol is. Rögtön kérkedve megjegyzem, nálunk jobb az angol kiejtés. Mosolyog, félénk, én bátrabb vagyok.

Nem te­lik el egy nap sem, hogy Zsi­ga bá ne men­ne le a pa­ta­kig. A pa­tak a háztól nincs messze, talán míg százat számol, odaér, van ott egy kő a par­ton, egy nagy kő, arra szo­kott leülni. Itt elég for­gal­mas az utca , leg­alább em­bert lát, s még beszélgetésre is van esély, ha olyan kerül, […]

Ez a Sa­nyi, hát ez is min­den­re emlékszik. Nem pes­ti kerítés, kiáltja a fülem­be. Ha­nem tes­ti fenyítés! Mint­ha nem hal­lanék ren­de­sen. De aztán el­meséli, miért kap­tunk ki. Mi igen, de ő azért va­la­hogy mégsem. Nem ő, nem. Mert ő soha. Min­dig va­la­ki más. Pe­dig jól emlékszem, hogy egy­szer őt is el­kap­ta a gépszíj.

Zsuzsa elütött a családjától. Édesanyja egyszerű falusi asszony volt, főzött, takarított, rendezte a majorságot, a háza táját. Édesapja a falu ezermestere, szigorú, vankuj székely, kőműves, ács, asztalos, kádár, mészáros, borász…

Gondolkoztál már valaha azon, hogy amit látsz, valóban létezik-e? A Nap valóban ragyogó, a tavaszi szél cirógatta falevél tényleg zöldell, az ember, akit látsz nem egy szörnyeteg? Ki kell ábrándítsalak. A valóság egyáltalán nem ilyen egyszerű.

Titokban minden ember vágyik arra, hogy más legyen, mint a többiek. Különleges! A szó jó értelmében legalábbis.

Szerette a csordát. Elfogadták, ő is mindenkit, ám kilógott a sorból. A legkisebb volt, nem tudott se nyeríteni, se bőgni, de legelni, rohangászni igen. Ő volt Éva, a szamár, a falu, egyetlen szamara.

Az Örkény Színház projektje a Magyar Kultúra Napjára / youtube